Ready Player One - Fék nélküli nosztalgiabuldózer csúszós lejtőn

A film közben többször is Han Solo halála jutott eszembe, konkrétan annak egészen arcátlan nosztalgiafacsarása. Hogy tudniillik Az ébredő Erő egyáltalán nem vesződött a felvezetésével, a tragédiának megágyazó karakterkapcsolatokkal, így ami érzelmi hatást a jelenet elért, azt nem dramaturgiai-stilisztikai eszközökkel, nem a saját jogán érte el – hanem pusztán azzal, hogy szégyentelenül kizsákmányolta egy közel 40 éves, ikonikus figura iránti rajongásunkat. 

És ezzel a hozzáállással meg is érkeztünk a Ready Player One-hoz. A Star Wars legalább annyival érvelhetett említett húzásának jogossága mellett, hogy saját magát kannibalizálta, vagy az érzékenyebb lelkű rajongók kedvéért fogalmazzunk úgy, a saját legendájára épített rá még egy szintet (olyat, amilyet). A Ready Player One-nak viszont már ennyi sem jut, az csak felmegy nagy elődei fellegvárának csúcsára (gyorslifttel), kitűzi rá a zászlaját, kijelenti, hogy ez az övé, aztán mellkasát kidüllesztve, fogsorát megvillantva pózol a selfie-hez. Lásd még Jeff Goldblum monológját a Jurassic Parkban a felelőtlen tudományról, amelynek eredményéért Hammond meg se dolgozott, de már veri az asztalt, hogy eladó.

Ha úgy tűnik, mintha ez a kép kicsit hibádzana, az azért van, mert a Ready Player One nem holmi J.J. Abrams, hanem Steven Spielberg filmje, aki ebben a kontextusban egy igazi OG – nem az a kiscsávó, aki a ’70-es és ’80-as évek meghatározó művein nőtt fel, és most lelkesen visszaböfögi az inspirációit, hanem az a veterán filmes legenda, aki azokat a műveket rendezte. Csakhogy ennek valójában nagyon kevés a jelentősége, mert a történet Ernest Cline-é, az eredeti regény írójáé, aki meg pont az említett kiscsávók közé tartozik. És bár a Ready Player One látványos, pörgős, szórakoztató ami-a-csövön-kifér nerdőrület, mely közben többször is azon kaptam magam, hogy önfeledten, kisgyerekként vigyorgok, rég szégyelltem magam ennyire valaminek az élvezete miatt. Mint kiderült, Cline és Spielberg (Zak Penn mellett, akivel Cline közösen írta a forgatókönyvet), a geek és a geekpapa, nem a legjobb kombináció, és látványosan nem ugyanúgy viszonyulnak a film ihletőforrásaihoz.

A könyv egy nedves geekálom, egy önsimogató vágybeteljesítés, melynek alaptézise, hogy a gátlástalan film- és sorozatnézés, regény- és képregényolvasás, video- és szerepjátékozás nem egyszerűen kellemes, hanem a közben felhalmozott popkulturális háttértudásnak köszönhetően ténylegesen hasznos: segítségével becsajozhatsz, egyenesbe hozhatod tyúkszaros életedet, vagy akár még a világot is megjobbíthatod. Cline regénye túlírt, szájbarágós (egy ponton elkezdi magyarázni, hogy mi is az a Star Wars – érted, egy könyvben, amelyet valószínűleg életében nem vett még kezébe olyan ember, aki ne látta volna hatszázszor az eredeti trilógiát) és őrjítően egyenetlen, e hibái egy részét azonban félresöpörte az eszképista vágybeteljesítés meglepően szép összefonása a felelősségvállalás, a felnőtté válás, az első szerelem és a barátság témájával. 

Agyfaszt kapok tőle, amikor a Ready Player One-ra mesterműként vagy a popkultúra (anyám, borogass) Szent Gráljaként utalnak, de nem nehéz megfejteni, miért durrant akkorát: fogta a legősibb, örökké működőképes mesét, amelyből anno George Lucas is kiindult (szegény parasztfiú felkerekedik egy nagy kalandra, elnyeri a hercegnő kezét, szétrúgja a rosszak seggét, és megmenti a királyságot), és szépen rávetítette a XXI. század információs és geekesített társadalmára.

A filmnek egy komoly előnye van a könyvhöz képest: a cselekmény nagyjának színhelyéül szolgáló virtuális világ, már bocs, Ernest, egyértelműen vászonra termett, nem pedig papírra. A Ready Player One egy se vége-se hossza vizuális orgia, tele szépen kivitelezett jelenetekkel, grandiózus csatákkal, emlékezetes képi ötletekkel, fantasztikus hangulati elemekkel – ráadásul mivel egy digitális univerzumban csörtézünk, a művi csupa CGI-kivitelezésre sem lehet fanyalogni, hiszen a koncepció, a történet szerves része. 

Ellenben a könyv egyéb erényei csak nyomokban, hibái pedig felnagyítva jelennek meg. Karakterei és azok viszonyai, konfliktusai bántón leegyszerűsödnek (például a főszereplő ötfős csapatának két japán tagja teljesen elsikkad, de Ogden Morrow – egy teljesen elpazarolt Simon Pegg – nagyjelenetére is hiába vársz), a világábrázolása suta, illetve pár megjegyzéstől eltekintve szinte nem is létezik, a valóság valódiságának üzenete pedig erőltetett, sőt néha egyenesen ostoba és sértő (asszongya az újgazdag a közmegegyezés szerinti szar világban, amely elől csak a virtuális univerzumba lehet menekülni: jó a valóságban lenni – hát persze, milliárdokkal a zsebében már bárkinek jó). 

És a lényeg: ha már egyszer a Ready Player One elkötelezte magát a nosztalgiakurva megkérdőjelezhető szerepe mellett, Spielberg ehhez pont nem a megfelelő választás volt. Ő nem egy geek, legalábbis semmiképpen sem a szó mai értelmében (és nem csak azért, mert az ő korában a geek szó mai értelmezése még nem is létezett), ő a geekek első generációjának egyik apukája. A történetben ilyen-olyan formában vendégszereplő filmek és játékok az ő számára nem meghatározó, szívbe zárt inspirációk, hanem kortárs popkulturális teljesítmények, amelyek nem gyermekkori lelkesedést, hanem elismerő pályatársi biccentést válthattak ki belőle. Következésképp nem is tud áhítattal, vagy akár csak kellően mélyről jövő tisztelettel és megfontoltsággal viszonyulni hozzájuk. 

Erre a legjobb példa talán az Iron Giant (figyelem, elfogultság-riadó!), aki puszta vagányság-kellékként és hűha-díszletként zúz le szó nélkül egy fél hadsereget. Abba senki sem gondolt bele, hogy AMÚGY a The Iron Giant annyira pacifista, hogy a fal adja a másik virágszálat a puskacsőbe, vagyis a lényege tökéletesen ellentétes azzal, amit a címszereplője (jelmondata: „Nem vagyok fegyver”) ebben a filmben csinál. Hasonlóan nagy és zavarba ejtő a disszonancia egy klasszikus horrorfilm díszletei közt megejtett (egyébként önmagában véve frappáns) ámokfutásnál. 

Vagyis a film csurig van konkrét és rejtett utalásokkal (akinek van ilyesmire ideje és ingerenciája, a DVD/BD-megjelenés után heteket tölthet a jelenetek kikockázásával), de Spielberg mindent az eredeti jelentésüktől, jellegzetességüktől megfosztva, kilúgozva, csillivilli külsőségként prezentál. A cél a brandfelismerésen alapuló legprimitívebb, egyben legmúlandóbb és legtartalmatlanabb kielégülésérzet: hű, Batman, hú, Vissza a jövőbe, azta, King Kong, odass, Akira, jajdekurvajó! A haverok versengve bökdöshetik egymást a könyökükkel: „Te is észrevetetted Jokert?”, „És tudtad, hogy az meg abból a játékból van?” Mondjon bárki bármit a könyvről, az azért ennél kicsit okosabban és szervesebben építette bele a popkultúrát a cselekményébe.

Mostanra nagyon úgy tűnhet, hogy utálom a filmet, pedig nem: 140 percnyi felhőtlen-súlytalan szórakozás rutinos mesterektől (a szokásos Spielberg-csapat: Kahn, Kaminiski, illetve John Williams helyett Alan Silvestri, aki első hallásra évek óta nem gurított ekkorát – és naná, hogy beledolgozta itt-ott a Vissza a jövőbe taktusait is), akik átkozottul értik a dolgukat, és ezt az egyet semmiképp nem lehet elvitatni a Ready Player One-tól. 

Csak közben ironikus módon az egész tökéletes leképezése a mai Hollywoodnak: egy rém egyszerű narratíva csupa parasztvakításba és brandfelismerésbe csomagolva. Bocsánat, fordítva: ez a film maga a brandfelismerés és parasztvakítás, az van rutinnarratívába csomagolva, és ezt persze manapság sok mindenről el lehet mondani, de ANNYIRA soha semmiről nem lehetett még, mint a Ready Player One-ról – ez nem csak felvállalja, egyenesen ünnepli ezt a szemléletmódot, és ennek azért némileg megkérdőjelezhető a, hogy is mondjam csak, (pop)kulturális moralitása. További iróniája a dolognak, hogy a sztori legfontosabb mellékalakja, az Oázis nevű virtuális valóság atyja, Halliday (Mark Rylance-t öröm nézni a szerepben, többet is elviseltem volna belőle) egy kompromisszumokat és üzletközpontúságot megvető látnok, akinek csak a művészi integritás és a popkultúra szentsége számít. Nos, azt hiszem, ő egyáltalán nem szeretné ezt a filmet.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;