Ernest Cline: Ready Player One - A múlt az új jövő

(Először 2013. márciusábában megjelent kritikánkat a könyv második kiadásának apropójából, átszerkesztve közöljük újra.)

A nosztalgia kétélű fegyver. Valószínűleg mindannyiunknak – még a  legszőrösszívűbbeknek is – van gyenge pontja, egy-egy hátsó bejárat a Régi Szép Napoknak. Különösen sebezhetőek ráadásul a geekek, akik identitásukat éppen néhány, eredeti formájában tán már nem is létező szubkultúra bensőséges ismeretével és elfogult szeretetével definiálják: őket értő kéz könnyedén horogra tudja akasztani. De a nosztalgia kétélű fegyver, mert a kényeztetésért még oly hálás geekek is hajlamosak megszimatolni a csapdát, és ha úgy érzik, ki akarják őket használni, könnyen dühösek lesznek, és tán középső ujjukat kezdik mutogatni.

A Ready Player One regényként már eleve tisztes kultstátusszal és rajongókkal büszkélkedhet - ezt a biztos célközönséget, valamint az utóbbi évek nosztalgiahullámát (Tron, A galaxis őrzői, Kung Fury, Galaga-utalás a Bosszúállókban, Drive stb) egy seggel meglovagolni vágyó, Steven Spielberg által felkarolt film egészen biztosan további követőket szerez majd Ernest Cline-nak, akinek idén júliusban megjelent új regényének filmes jogai már el is keltek.

Hősünk Parzival, egy tizennyolc éves fiú, aki társaival együtt szélsőséges megszállottja egy versenynek, melyet a Second Life-jellegű népszerű kibervilág (részben alternatív, részben párhuzamos élettérként szolgáló virtuális valóság) fő tervezője indított el. James Halliday magányos, a 80-as évekért rajongó fickó volt (csakúgy, mint a DeLoreannal közlekedő, Skywalker-farmra belépővel rendelkező megageek író, Ernest Cline), aki megalomán VR-jának szövetébe egy tetemes pénzdíjjal - és persze, ami sokkal fontosabb, örök geek dicsőséggel - járó versenyt szőtt, próbákkal és az azokhoz mutató, a korszak megszállott ismerete nélkül megfejthetetlen rejtvényekkel. Mivel ezek rettenetesen nehezek, a Játék sok évre megfeneklett, mígnem Parzival rá nem talál az első nyomra.

readlyplayerold

Az alaptörténetből elég is ennyi: egy olyan regény esetében, mely kultstátuszát részben az utalások, főhajtások és direkt megidézések egy lapra eső magas számának köszönheti, a kritikusnak kár is ezek gyűjtögetésért járó pontokra hajtania, úgyis egy tucat oldal foglalkozik ezekkel a neten (fansite, utalások gyűjteménye, wiki) - a film megjelenése után ezen oldalak és ezen utalások mindennapos használata jó eséllyel szépen meglódul majd a világhálón (lásd: Gyűrűk Ura fandom a filmek előtt és után). Ráadásul a könyv értékéből levonna annak akár csak a feléig, a történet kibontakozásáig való ismertetése: amennyire ismerősek fordulatai (épp ez a lényeg, persze), annyira húznak magukkal. Kifejezetten nehéz letenni, pedig ez ritka élmény számomra manapság!

A könyv egyetlen komolyabb problémája az, amitől szerelemből írt művek esetében a legjobban lehet félni: túlírt, helyenként éppen csak, máshol (főként az első száz oldalon) rettenetesen, szájbarágósan az. Pedig a célközönség minden bizonnyal ismeri a korszak filmes és irodalmi alapműveit, tisztában van vele, hogy "blondie19bigtits" nevű felhasználó a valóságban lehet középkorú férfi is, tudják, mifélék az MMORPG-k, miről szól a Tron és milyen játék a Galaga – vagy aki mégsem, furdalja csak a kíváncsiság, keressen utána a neten, kérdezze meg a haverjait... Pontosan ezt imádják a sztoriban a karaktereid: a nyomozási kényszert, a rejtett tudás meglelésének élvezetét. Egy olyan regény esetében, amely a Wikipedia és a Google által elérhető adatmennyiség nélkül sokkal nehezebben lett volna megírható és értelmezhető, azt gondolom, sérelmezhető, ha a szerző az olvasók nem azonos tudásának és hátterének – egyébként nyilvánvalóan létező – problémáját úgy próbálja meg kezelni, hogy mindig mindent alaposan megmagyaráz, akár a kívülálló mesélő, akár az adott szituációban a kioktató tanárt játszó karaktereken keresztül.

Ezen panaszomtól függetlenül azonban a történet magával ragadó és okosan felépített, melyben a népmesei elemek (három próbatétel, okos szegénylegény boldogulása, varázstárgyak, a rosszak egytől egyik való megbűnhődése) könnyedén simulnak össze a klasszikus számítógépes és arcade játékok pixelhalmaival, a 80-as évek temérdek filmes klasszikusának elemeivel (különös tekintettel a zseni hackertinédzseres Tronra és Háborús játékokra), paranoid thrillerekkel (a név szerint is megidézett kortárs cyberpunk író, Cory Doctorow tizenéves hősöket náluk sokkal nagyobb halak között mozgató Kis testvérje ugrik be), atomháborús rémképekkel és az MMORPG-k világával és lakosaival foglalkozó kortárs realista drámákkal és dokumentumfilmekkel (Catfish, Ben X) – és még ki tudja, mi minden mással.

A Ready Player One egy remek alapötletre épülő sci-fi, amely a 80-as évekből nemcsak idézeteket és giccset vett át, de imádnivaló, őszinte lelkesedést is, így megbocsájtható neki a fékevesztett habzású rajongás és a helyenként izzadtságszagú polkorrektség is (azt a kínos IRL először találkozós jelenetet nagyon nem kellett volna): mai gyerekek értetlenül fogják fogadni majd, esetleg észre sem veszik a viccek nagy részét, de a harminc-közeli vagy azon túli geekeknek, valamint lelkes múltkutatóknak remek szórakozást nyújt. Ilyesmit írna a cyberpunk alapkönyvek top 50-jén keresztülzavart Tarantino, ha kung fu, chambara, spagettiwestern és más műfajok helyett a 80-as évek amerikai tinédzserfilmjeinek és játéklegendáinak VHS- és pixelhalmait zabálta volna egész gyermekkorában.

readyplayernew

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!