Gyakorló eszképistaként két irányba menekülhet az ember a világ legerősebb grafikus kártyája, a képzelet segítségével (copyright by Dr. Sheldon Cooper) a hétköznapok unalma és szürkesége elől: a múltba és a jövőbe (esetleg egy teljesen más univerzumban lévő múltba vagy jövőbe). Paradox módon ha sci-firől van szó – hja kérem, a disztópiák aranykorában élünk – az írók mintha versenyeznének egymással, hogy ki tud sötétebb és embertelenebb jövőképet festeni, míg a történelmi kalandregények szerzőinek szükségszerűen kozmetikázniuk kell a múlt valóságát, de legalábbis azt a tényt, hogy őseink éppen fordítva voltak bekötve a szex és az erőszak terén, mint mi (kábé úgy, mint a hollywoodi cenzorok: nincs gond azzal, ha két női mellett levágnak egy baltával, csak a mellbimbó ne látszódjon). Persze mindig akadnak kivételek…
Képzeljük el azt a jelenetet, amelyben egy rajtaütés során a „Lófejű” eposzi jelzővel felruházott szereplő egy döglött szamár hátán próbál erőszakot tenni egy asszonyon, majd amikor nem bír vele, elvágja a torát, és a haldoklón fejezi be, amit elkezdett. És nem, Lófejű Finn nem az antagonisták egyike, hanem a főhős jobb keze. Egyébként a főhős is felbukkan pillanatokon belül, amikor levágja az asszony bajtársára támadó gyermekét. Mocskos, brutális, gyomorforgató – a Krisztus utáni X. század Észak-Európájában azonban nem több egy átlagos hétköznapnál (ne felejtsük el, hogy ez volt az a kor, melyben az európai civilizáció zászlóvivőjének vezetője 15 ezer hadifoglyot vakíttatott meg, illetve az egyiküket csak félig, hogy legyen aki hazavezesse a többit - és még hosszan lehetne sorolni az annalesekből a barbár cselekedeteket).
A történelmi regényekről jórészt ugyanaz mondható el, mint a többi „szórakoztató” zsánerről: külföldről jórészt angolszász szerzők jutnak el hozzánk. Különös ismertetőjelük, hogy még fantasyban utazó kollégáiknál is betegesebben vonzódnak a végtelenbe és még tovább nyúló regényfolyamokhoz (a zsáner Salvatore-ját itt Bernard Cornwellnak hívják, akit ha elég ideig megtart az Úristen, előbb-utóbb bizonyosan eljut majd a Sharpe és Brexit című regényéig).
Robert Low ebben a tekintetben nem számít különösebben termékenynek: a Felesküdöttek-saga (Oathsworn saga) öt (szigorúan nézve: négy plusz egy) kötetre rúg, és egyelőre nincs jele annak, hogy folytatódna. Az első kötet, az A bálnák útja 2007-ben született, s az alapszituációja nem különösebben eredeti: az alig 15 éves, de egy (egyébként nem általa elkövetett) hőstett miatt már némi hírnévre szert tett Orm Rurikson többé-kevésbé saját akarata ellenére a híres-hírhedt zsoldos és martalóc, Fekete Einar hosszúhajóján találja magát, és tagjává válik annak a legénységnek, amelyet csak Felesküdöttek (Oathsworn) néven ismernek a vikingek sújtotta vidékeken. A név arra a fogadalomra utal, melyet Odinnak, és persze társaiknak tettek: sosem árulják el egymást, és sosem hagynak hátra senkit. A bajok akkor kezdődnek, amikor ezt az esküt megszegik...
Írástechnikai esettanulmányt lehetne szerkeszteni belőle, hogyan válik egy író, aki az alapvető stiláris képességeket már biztos kézzel használja (Low civilben zsurnaliszta volt, többek között haditudósító Vietnamban és a Jugoszlávia széthullását követő háborúkban), s kezdetben csak választott zsánerének ezerszer lerágott toposzaiből építkezik, regényről regényre egyre magabiztosabbá, s hogyan találja meg a saját hangját. Az első rész a gerincét tekintve bice-bóca utánérzése Jack London Tengeri farkasának, de idecitálhatnám a Moby Dicket vagy a Kincses szigetet is, egyszóval azokat a regényeket, amelyekben egy kölyök-főhős férfivá érésére és az ő szemén keresztül általunk is csodált/félt (olykor gyűlölt), vezérkarakter megszállottságára épül fel a cselekmény. Azaz jelen esetben csak épülne, de Low itt még nem elég gyakorlott ahhoz, hogy alaposan kidolgozza a két karakter egymáshoz való viszonyát: újra meg újra felbukkan ugyanez a motívum, de a regény egészét tekintve jobbára elsikkad az amúgy lendületes cselekmény és a rengeteg karakter között.
Nyilvánvaló az is, hogy Low kezdetben nem is gondolkodott folytatásokban: az A bálnák útjában a rengeteg vérontás közepette elpazarol egy csomó érdekes figurát, hogy aztán a második résztől kezdve picivel jobban vigyázzon rájuk. Na nem mintha ez életbiztosítást jelentene bármely szereplő vonatkozásában, a sagának éppen az az egyik nagy erénye (s teszi egyben hitelessé, elvégre tengeri rablókról van szó), hogy bárkiből lehet halott, és bárkiből lehet áruló.
Két dolog van, ami már a kezdetektől egy kis plusz ízt csempész a ciklusba. Az egyik az egzotikum – az egyik kötethez fűzött jegyzetekben maga Low is leírja, hogy szántszándékkal kerüli a skandináv félszigetet, mint helyszínt és helyette a Rusz területére, Bizáncba és a Közel-Keletre, a Balti- tenger partvidékére vagy éppen az írek földjére vezeti Ormot és a többieket. A másik némi misztikum hozzáadása a főzethez, ami a korszakot tekintve persze éppúgy a mindennapok része, mint a zabolázatlan erőszak: boszorkányság és kannibállá váló számkivetettek, Longinus lándzsája és Attila sírja (itt némiképp felbuzgott bennem a szittya vér, hiszen pár száz kilométeres hibaszázalékkal számolva mindannyian jól tudjuk, hogy Attilát hol temették el).
A regények legnagyobb pozitívumára már utaltam: Low sem a lélektani cizelláltság, sem a testi szükségletek kezelése terén nem akarja romanticizálni hőseit, és ehhez írói eszköztára relatív eszköztelenségéből kovácsol erényt: nem kéjeleg a cselekményleírásban, a vért és szenvedést magától értetődően, leíró jelleggel kapjuk az arcunkba, és előbb-utóbb kénytelenek leszünk megszokni. Einar legénysége csupa mohó, arrogáns és vérszomjas harcosból áll – az olvasó averzióját legfeljebb az enyhíti, hogy a saját életüket sem tartják többre, mint azokét, akiktől elveszik. Semmitől sem félnek jobban, mint a „szalmahaláltól”: talán csak attól, ha az ágyban, párnák közt bekövetkező véghez szegénység és feledés társul. Még nem, de nemsokára - ezzel a pár szóval búcsúztatják halottaikat, egyúttal üzenve azoknak a társaknak, akik már a Valhallában tivornyáznak.
Ha már hitelességről van szó, a borítón kötelező jelleggel feltüntetett kollegiális egysorosok egyike így szól: „egy modern regényíró sem tud annyit a vikingekről, mint Robert Low”. Hogy ez tényszerűen is igaz–e, az lehet véleményes, de az biztos, hogy közel tökéleteset nyújt ad e tekintetben. Mire lezárjuk az utolsó kötetet, meglesz az az illúziónk, hogy otthonosan mozgunk egy mai szemmel borzasztómód barbár és embertelen korban, berserkerek (Low a bearcoat kifejezést használja, amit a fordító medvegúnyaként ültetett át magyarra – eleinte furcsa, de meg lehet szokni) és skaldok, martalócok és rúnakőfaragók között (aki eljut a negyedik részig (A sárkányhajó), egy röpke fejezet erejéig egy csapatnyi kalandozó ősünkkel is találkozhat).
Ahogy már utaltam rá, a második kötet, az Az ordas tenger a Földközi-tenger keleti térségébe viszi a csapatot – vikingek versus szaracénok, már ezért a felállásáért megéri belevágni a folytatásba. Az igazi fáklyásmenet azonban a harmadik résszel (A fehér holló) veszi kezdetét, amikor megjelenik az a mellékszereplő, aki az első perctől kezdve ellopja a show-t a főhős Orm, de még a nagypofájú Finn elől is (ez utóbbinak jutnak a regényfolyam előrehaladtával a legjobb, vikinghez méltón szikár és büszke egysorosok). Ő nem más, mint a színre lépésekor mindössze kilencéves szociopata, a valóságban a kora-középkori norvég történelem egyik legnagyobb ikonja, Olaf „Varjúcsont” Tryggvason, akit rabszolgasorból szabadítanak ki a Felesküdöttek, s aki mindezt azzal hálálja meg, hogy az első adandó alkalommal (és utána még hányszor!) bajba sodorja a csapatot. Szemtelen, mint egy piaci légy, de ha alkalma nyílik rá, kimutatja a foga fehérjét.
Low egy roppant egyszerű, de annál hatásosabb running gag alkalmazásával éri el, hogy sokáig emlékezzünk a fiatal, de egy csomó vérszomjas nagybácsi között felnőve a kegyetlenséget és mások manipulálását rohamléptekkel elsajátító kisfiúra: ez pedig a karakter szájmenése. Valahányszor szorul a kapca, biztosak lehetünk benne, hogy Varjúcsontnak lesz hozzá egy adekvát meséje, ha pedig egyszer a végére ér, esélyes, hogy valakivel valami nagyon rossz fog történni. Hangulatát és karaktereit tekintve egyébként a könyvek a harmadik résztől kezdve félelmetes módon kezd el hasonlítani Mark Lawrence Széthullott Birodalom-ciklusára: úgy is mondhatnám, hogy Jorg Ancrath rajongóinak kötelező olvasmány Low sorozata.
Vélhetően Low is menet közben döbbent rá, hogy mi (ki) született meg a kezei közt – ha szándékában állt volna, valószínűleg már Ormból efféle karaktert farag –, s az ötödik részre (Varjúcsont) a száműzött norvég herceget tette meg főszereplővé. Varjúcsont minden korábbinál nagyobb intenzitással, a saját bőrén tanulja ki a királyok játékát – azt a viselkedésformát, amit jó fél évezred múlva egy Niccolo Machiavelli nevű firenzei gyúr össze máig használatos királytükörré félelemről és tiszteletről, célokról és eszközökről.