Brian Garfield: Bosszúvágy – Eszképizmus helyett lélektani és szociohorror

Charles Bronsonnal az a baj, hogy nem hiszed el neki, hogy csak egy átlagember, egy eseményekkel sodródó áldozat (ld. még: Breakhart-szoros). Szikár sziklaarca mögött olyan férfias őserő lakozik, ami nem hagy kétséget afelől, hogy ez az ember fegyverrel a kezében, megtorlásra, gyilkos pillantásokra és igazságtételre született. Michael Winner 1974-es Bosszúvágya ennek megfelelően viszonylag hamar fegyverdörgéstől hangos thrillerré válik, amelyben Bronson rettenthetetlenül-rezzenéstelenül, szinte delejező magabiztossággal takarítja el a szennyet a rothadt Nagy Alma utcáiról (az idei Bruce Willis-féle verziót inkább hagyjuk). E film sokkalta híresebbé vált, mint az alapjául szolgáló, 1972-ben megjelent regény, ha azonban utóbbit elolvasod, igencsak meg fogsz lepődni.

Abban ugyanis Paul Benjamin tényleg egy átlagember – nem amolyan „elhiszem, ha akarom” Charles Bronson-i értelemben, hanem olyan értelemben, ahogy a szomszédod, a barátod, a tanárod, a főnököd, a kollégád, vagy te magad. Nincs az arcára írva, hogy „velem nem baszakodhatsz”, és Garfield már a legelső mondattal („Később összerakta a képet, hogy hol is volt, amikor Esthert és Carolt megtámadták.”) nyilvánvalóvá teszi, hogy nem ura az eseményeknek. Nem is lesz soha. Felesége halála és lánya katatón állapotba zuhanása után Paullal tótágast áll a világ, és elveszíti addigi értelmét. Gyötrődik, őrlődik, szorong, kifordul önmagából. Fegyvert szerez. Ölni kezd.

Kicsit előrerohantam. Az egyébként rövid (200 oldalas) könyvnek csaknem a kétharmada eltelik, mire Paul először pisztolyt vesz a kezébe, a filmmel ellentétben ugyanis Garfield regénye nem thriller, inkább lélektani dráma és társadalmi látlelet, amely a hirtelen, brutális erőszak pszichológiai és szociológiai következményeit taglalja, egyrészt az áldozat, másrészt az elkövető szemszögéből. A Bosszúvágy ereje és sajátossága abban rejlik, hogy mindkét szerepet ugyanaz játssza, csak a történet más pontjain. A könyv nagy része e két pont, e két karakterállapot közötti átmenetről szól, arról, hogy megjósolhatatlan, könyörtelen külső nyomásra hogyan fordít hátat Paul a hétköznapi, nyárspolgári életnek, hogy az őt ért sérelmeket megtorolhassa a bűnös városon.

Lenyűgöző és félelmetes, ahogy Garfield egyszerű, de hatásos prózája érzékelteti a főhősben végbemenő változásokat; ahogy próbál értelmet keresni a világban, és arra jut, hogy nincs, és csak akkor lesz, ha ő erővel rákényszeríti; ahogy lassanként átformálódik az egész gondolkodásmódja; ahogy megszállja a paranoia, és az utcán szembejövő arcokban nem embereket lát már, hanem lehetséges bűnösöket. Ahogy ravasz után kezd viszketni az ujja, és egy egész környéknyi emberről jegyzi meg teljes bizonyossággal: „Az itteniek mind söpredékek.”

Ahogy eltorzul az észlelése, a valósága, és megvillannak benne a pszichopata tendenciák.

Talán mostanra világos, hogy Garfield – mindkét adaptációval ellentétben – egy pillanatra sem propagálja az önbíráskodást. A könyv ötlete azt követően fogant meg a szerzőben, hogy valaki cafatokra szabdalta kabriójának vászontetejét. A kárt és az értelmetlen rongálást látva bosszúszomj támadt benne, ami aztán megriasztotta és elborzasztotta. Ezek az érzelmek végig ott lüktetnek az oldalakon, sötéten és kényelmetlenül. Míg a filmek eszképisták, a regény realista: a megtorlás keserű és önemésztő, ráadásul Paul maga is tisztában van vele, hogy hátrahagyta régi életét, régi önmagát valami abnormálisért. De nem tud leállni. Ami még fontosabb, nem is akar.

Az első gyilkosságot Garfield még viszonylag részletesen írja le, az azt követőket viszont egyre kevésbé – végül eljut oda, hogy két autótolvaj lelövését mintegy mellékesen, egy-két mondattal intézi el. Ennyire beleszokott Paul önjelölt várostisztítói szerepébe. Bár nem hagyták el teljesen a kételyek és a félelmek, az ölés szükségessége és természetessége minden mást felülír. Amikor a végén a rendőr futni hagyja a főhőst, az (megint csak: ellentétben az adaptációkkal) valami mélységesen zavarba ejtő, felkavaró érzés. A finálét megelőző pszichológiai fejtegetés, a társadalmi reakció, a Paulban dúló vihar mind egyértelművé teszi, hogy ez így nincs rendben. Csakhogy a világ sincs rendben. A Bosszúvágy: beteg – megbetegített – ember egy beteg világban. Nehéz Paul mellé állnunk megszállott revansküldetésében – de nehéz őt elítélnünk is. Ahhoz túlságosan átérezhető a fájdalma. 

Garfield, mint mondtam, egyáltalán nem propagálja az önbíráskodást – de nem annyira a törvény betűje és/vagy a civilizációs elvárások nevében néz rá rossz szemmel, inkább az aggasztja, amivé az ember válik közben. Hogy elveszíti a kapcsolatot a valósággal és az emberségével, és hogy nem elűzi, hanem tovább hizlalja önnön démonait. A Bosszúvágy nem egyszerűen csak jobb, mint a belőle készült filmek: életszerűbb, komplexebb, bátrabb. Kényelmetlenebb. Lélektani és szociohorror. Legfőbb ideje volt, hogy megjelenjen magyarul – így legalább ez az egy jó hozadéka van az új, Willis-féle adaptációnak.

Eredeti cím: Death Wish, fordította: Balogh Eszter
Könyvmolyképző Kiadó, 2018, 200 oldal

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;