A Kárpát-medencének van egy sötét aurája. Manapság ennek a mondatnak lehetnek bőven politikai áthallásai, de a történelmünkre és a különböző vámpírmítoszokra visszanézve beláthatjuk, hogy van ebben a kijelentésben igazság, még ha a pilisi szívcsakra hívei kollektív infarktust kapnának már a puszta elgondolástól is. Ráadásul a leghíresebb magyar filmszínészt, egy bizonyos Blaskó Bélát - akit csak Lugosi vezetéknéven ismer a világ - is Drakula szerepe tette halhatatlanná, és a legendához rengeteget hozzátett erdélyi származása és magyar akcentusa is. Egy másik magyar művészember, Csihar Attila is részben sajátos angol kiejtésére alapozva építette fel horrorisztikus imázsát, ugyanakkor a Tormentor és a Mayhem nevű black metal intézmények frontembereként világhírűvé vált énekes - aki többek között olyan extrém zenei formációkban is megfordult már, mint pl. a Sunn O))) - oktávjaival képes lenne akár a Necronomicon összes démonát felébreszteni Csipkerózsika-álmából. Nem meglepő, hogy Sean Byrne író-rendező legutóbbi filmjében maga a Sátán szólal meg Csihar orgánumán.
Az ausztrál Byrne sok évvel a The Loved Ones után újra a megszállotságról forgatott horrort, a szerelmi téboly helyett ezúttal a művészi őrületet állítva a középpontba. A The Devil’s Candy főhőse Jessie (Ethan Embry), a festő, aki élettársával (Shiri Appleby) és kislányával (Kiara Glasco) együtt egy isten háta mögötti texasi farmra költözik, ahol korábban egy férfi kivégezte saját szüleit. Jessie kísérteties hangokat kezd hallani, és rémisztő látomások gyötrik, amelyek a vászonra kívánkoznak. Eközben Ray (Pruitt Taylor Vince), a ház korábbi lakója sorozatgyilkosként szedi áldozatait, ugyanannak a gonosz erőnek a parancsát követve, amely Jessie-t is háborgatja.
Nyilván nemcsak azért rühellné Corrado Balducci, a Sátánizmus és rockzene című legendásan bigott könyv szerzője a The Devil’s Candyt, mert a filmbeli gyilkos egy fiktív katolikus tévécsatorna műsorait hallgatja ölés közben háttérzaj gyanánt. Byrne metálrajongása az egész filmen érződik, és remekül át tudta ültetni a film nyelvére azt az impulzivitást és dühöt, amely a műfaj sajátja, dübörögjön akár a Pantera, a Slayer, a Metallica vagy a Machine Head, hogy csak a soundtrack legismertebb neveit említsem. Kép és zene együtt lélegzik, ez még akkor is így van, ha Michael Yezerski nyomasztó atmoszférikus score-ja szól. Erre a szimbiózisra gyönyörű példa az a montázs, amelyben a festményén dolgozó Jessie-t és a gyilkosság nyomait feltakarító Rayt láthatjuk: az egyre zaklatottabb zenével együtt a közelik is egyre rövidebbek, és a festék vörösét már meg se tudjuk különböztetni a vér színétől. Vagy ott van a finálé egy tűzpiros Flying V gitárral, valamint a Pokol lángcsóváival a főszerepben. A legnagyobb telitalálat azonban a SunnO))) rituális drone metaljának és Csihar túlvilági kántálásának a cselekmény szövetébe való átültetése. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor nyúltak ennyire kreatívan a filmtörténet során a fémzenéhez, és nemcsak hangulatfokozóként vagy szimpla pózerségből használták. Az utóbbi időkben még a Hesher és az izlandi Malmhaus képviselt hasonló elköteleződést a metal iránt. Hip-hop és EDM által terhelt századunkban ez a hozzáállás több mint tiszteletreméltó.
A rocker família tagjait Byrne már a film elején megkedvelteti a nézőkkel (a Kíara Glasco által megformált Zooey az elmúlt évek egyik legszimpatikusabb gyerekkaraktere), és ez a szimpátia az egész filmre kitart, pedig megvolt a sansza, hogy egy Ragyogás utánérzés legyen a The Devil’s Candyből, az apából azonban nem tör elő Jack Torrance. A fenyegetés nem belülről, hanem kívülről éri a családot a gyilkos Ray képében, aki azonban szintúgy áldozat, még ha egyáltalán nem is ártatlan, sőt! Egyszerre fenyegető és mégis szánalmasan elesett, egyik pillanatban félénken nyit ajtót a rendőrnek, a másikban meg már baltájával készül lesújtani egy kisfiúra.
Jessie-ben és Rayben van valami közös: mindketten művészlelkek, és hallják a Gonosz hívását. Amíg azonban előbbi ki tudja magából adni festményein keresztül démoni vízióit, addig utóbbi esetében senki se hagyja, hogy gitározásával elnyomja az elméjét széttépő hangzavart, így emberáldozatokkal kénytelen csillapítani a Sátán vérszomját. Byrne szemében a művész egyfajta médium, vagy ha úgy tetszik, sámánszerű figura, aki a transzcendensből merít ihletet. Határhelyzete és átlagon felüli érzékenysége miatt azonban folyamatosan küzdenie kell a sötét erőkkel. A Gonosz különböző formákat ölthet, lehet az egy fordítva a falon lógó feszület, egy hang a fejben, megjelenhet egy gazdag mecénás mefisztói alakjában, és egész biztos, hogy az a fekete kecske sem éppen Iowából tévedt hőseink farmjára.
Bár a The Devil’s Candy nem merül olyan mélységekbe, mint az elmúlt évek legemlékezetesebb indie horrorai, de ez nem jelenti azt, hogy ne vetne fel néhány kényelmetlen kérdést. Egy nagy mű létrehozása áldozatokkal jár, de biztos, hogy megéri a művésznek mások vérével festenie? Nem rajongok a közhelyekért, de nekem is eszembe jutott az untig ismételt népdal, miszerint „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” A visszaútra azonban koránt sincs garancia.