A nők, először csak a tinédzserek, de aztán az idősebbek is,
hirtelen képessé válnak arra, hogy nagy erejű elektromosságot bocsássanak ki a
kezükből, óriási fájdalmat, vagy akár azonnali halált okozva. Felvirrad a
Lányok Napja: az emberiség, különösen a férfi fele, elhűlve, döbbenten, vagy
éppen rettegve szemléli, ahogy az új erőviszonyok lassan, de biztosan
szétzilálnak mindent. A világ újrastrukturálja önmagát, és nem kérdés, hogy ennek
a folyamatnak kik lesznek a győztesei, és kik a vesztesei.
Vagy mégis?
Aki azt hiszi, Naomi Alderman könyve ebből a felállásból valamiféle virágzó feminista utópiára fut ki, amelyben a nők megteremtik a tökéletes egyenjogúságot, és elhozzák a világbékét, az súlyos tévedésben van (ehhez egyébként elég egyetlen pillantást vetni a borítóra). Alderman mindenekelőtt realista: ha A hatalomnak van abszolút megkérdőjelezhetetlen állítása, akkor az annak a régi tételnek a megerősítése, mely szerint a hatalom mindenkit korrumpál, teljesen mindegy, hogy nőről vagy férfiről, fiatalról vagy idősről, cipőpucolóról vagy királyról van szó.
A könyv egy tízéves periódust ölel fel a Lányok Napjától a beszédes nevű Kataklizmáig, és három nő, valamint egy férfi útját követi nyomon, ide-oda cikázva országok és kontinensek, családon belüli bántalmazások, szexrabszolgaság és véreskezű diktatúrák, alvilági vezérek, átlagemberek, politikai vezetők és riporterek között. Tempója és hangvétele ennek megfelelően durván váltakozó, elbeszélési módja rendkívül sűrű: hol grandiózus, hol fájdalmasan bensőséges, az egyéni sorsok mögött folyton ott tombol a hirtelen veszettül megbokrosodó történelem, és vice versa.
Alderman megpiszkálja a Lányok Napja lehetséges okait is, de elsősorban természetesen annak hol bizarr, hol hátborzongató következményeire összepontosít. A nők túlkapásaira és a férfijogi terroristákra. A fiúkra, akik lányruhába öltöznek, hogy erősebbnek mutassák magukat, a harmadik világbeli országokban elnyomott, húsdarabként beárazott nőkre, akik iszonyatos kegyetlenséggel vesznek elégtételt és ragadják magukhoz a hatalmat, a nyugati demokráciákra, amelyek igyekeznek tiszta és józan fejjel kezelni az új leosztást, a káoszra, amely mindig, mindenképpen elszabadul, egyéni, társadalmi és globális szinten egyaránt, legfeljebb más-más sebességgel és következményekkel. Vagy éppen az elektromos „szuperképesség” szexuális aspektusára – arra, hogy a nők attól tartanak, az orgazmus során véletlenül agyoncsapják a partnerüket, vagy arra, hogy a férfiak igényelni kezdik a szex alatti kisebb elektromos sokkot mint stimulánst. Nincs olyan aspektusa a rendkívül izgalmas és sokrétű koncepciónak, amelyet Alderman ne aknázna ki maximálisan.
A fejezetcímek visszaszámlálás-jelleggel („előtte tíz évvel”, „előtte egy évvel” stb.) közelítenek a Kataklizmához („eljött a pillanat”), súlyos sorsszerűség bélyegét nyomva rá a cselekményre. Ráadásul a keretes szerkezet történelmi távlatokat nyit előttünk, a messzi jövőből tekintünk vissza (ld. még: A szolgálólány meséje, amellyel mindenki lelkesen vonja a teljesen jogos párhuzamokat), tudván, hogy mindaz, amiről jelenleg olvasunk, már az enyészeté. A meccset réges-rég lejátszották, a világ túljutott a gyors és drasztikus változás miatti, elkerülhetetlenül viharos időszakon, valamiképpen alkalmazkodott az új körülményekhez, és a maga módján újra normalizálódott. A kérdés persze az, hogy hogyan.
Az utolsó pár oldal az egyszerre realista és gúnyos társadalmi rajz mesterkurzusa. Nem akarom lelőni a poént, de természetesen a korábbiaknál is erősebben és egyértelműbben utal vissza saját, jelenlegi valóságunk nemi egyenlőtlenségeire, amelyek sokszor már nem egyértelműen és kirívóan, mint inkább alattomosan, fű alatt jelentkeznek. Legkésőbb ekkor jövünk rá, hogy Alderman könyve, bár a disztópiától a sci-fin át a spekulatív fikcióig sokféle címkét rá lehet aggatni, valójában egy szatíra – maró, okos, keserű, aktuális, és messze nem olyan elrugaszkodott, mint amilyennek első pillantásra gondolnád.
Eredeti cím: The Power, fordította: Borbély Judit
Bernadett
XXI. század, 2018, 384 oldal
