Dan Simmons: Terror - Tél volt, és csend, és hó és halál

A  XIX. század közepén még jócskán akadtak fehér foltok a Földünkről készített térképeken, igaz, rohamosan csökkentek – az óceánokat tekintve azonban jószerivel csak egyetlen, de annál kívánatosabb falat maradt: az Északnyugati átjáró. John Cabot 1497-es expedíciója óta talán ezt kutatták a legrégebben és a legnagyobb elánnal – s mint utóbb kiderült, teljesen feleslegesen. Sir John Franklin 1845-ben indult expedíciója csak egy volt a tucatnyi körül, amit a kor szuperhatalmának szerepét betöltő Brit Birodalom finanszírozott,  s a rejtélyek sora által övezett tragikus végkimenetele miatt olyan legendává vált, amely mellé a birodalmi legendáriumban legfeljebb a Balaklavánál halálba vágtató könnyűlovasság sorsa állítható.

Az Erebus és a Terror legénységének három éven átívelő kálváriáját mára meglehetős bizonyossággal rekonstruálták - az egyetlen rossz parancsnoki döntést követően két évet jégbe zárva töltő, majd utolsó szalmaszálként kétségbeesett halálmenetnek induló 129 ember a poklok poklát szenvedte végig, s szenvedésüket a hideg és az éhezés mellett a skorbut, az ólommérgezés és a kannibalizmus is súlyosbította (akit érdekelnek a részletek, pár száz forintért bármelyik nagyobb antikváriumból behúzhatja John Harris Nyomtalanul című kötetét). Úgy is mondhatnánk, hogy azon ritka történetek egyike ez, amelyeken alig kell valamicskét faragni az írói fantáziának, végső soron egy tehetséges dramaturg is megteszi.

Persze nincs annyi szörnyűség, amire rá ne lehetne tenni még egy lapáttal – ez járhatott Dan Simmons fejében 2007-ben, amikor elhatározta hogy egy kis horrorral turbózza fel a történetet. Bibliográfiájának ismeretében nem kell különösebben bizonygatni, hogy az író a mestere a különféle zsánerek ötvözésének, és azt sem, hogy szíve egyik sötét kamrájában bizonyosan dédelgetett helye van a rémtörténeteknek. A Káli dala volt az első világsikere (fiatal volt és bohó, ez lehet a mentség arra, hogy letudta kevesebb mint háromszáz oldalon), és nagyregényeiben sem maradt hűtlen az induláshoz, elég ha csak Setebosra (jó, ez esetben Keatsnek is járna némi rész a jogdíjakból) és a Shrike-ra gondolunk. A Terror felütése előtt egyetlen kérdés tűnt adekvátnak: a szöveg koherenciájának romlása nélkül be tudja-e illeszteni a színtiszta fantázián alapuló részeket az ezúttal nagyon is determinált szerkezetű cselekményívbe.

A kérdés ugyan eldöntendőnek tűnik, mégis kénytelen vagyok minden gyávák utolsó szalmaszálába, az „egyrészt-másrészt” örökzöld lózungjába kapaszkodni. Simmons természetesen gond nélkül megoldotta a feladatot: a Terror kiválóan megírt regény – amely ugyanakkor semmit sem veszítene az értékéből, ha a legénységet tizedelő természetfeletti entitást teljesen kihúznánk belőle. Genealógiáját tekintve a könyv jóval közelebbi rokona mondjuk a Piers Paul Read-féle Életben maradtaknak, mint a The Thing alapját képező Who Goes There?-nek – és ezt pusztán számokkal is különösebb nehézség nélkül lehet igazolni. HA a természetfeletti komponenst utalás/mondatszinten túl tartalmazó fejezeteket csakugyan törölnénk a több mint 700 oldalas kötetből, az becslésem szerint legfeljebb 150 oldallal rövidülne, és ennek is majdnem a fele a regény utolsó pár tucat oldalát kitevő „magyarázatra” esik. Menet közben is fel-felbukkan persze a rém, de – ellentétben mondjuk a Hyperionnal, aminek a Shrike jelenléte az egyik tartóoszlopa – csak nagyon eklektikusan: hosszú fejezetek sorjáznak egymás után anélkül, hogy bármilyen hatást gyakorolna a cselekményre, s talán két fejezet van mindössze (a legénység egyik tagjának mesterien megírt menekülése az egyik hajó kötélzetén) amelyik ténylegesen körülötte forog.

S hogy mindez miért nem nagy tragédia? Ugyanazért, amiért mondjuk a Hotel Ruanda befogadóra gyakorolt hatását sem lehetne fokozni természetfeletti horrorelemekkel.  Ez a dráma - ahogy az akkori világ egyik legfegyelmezettebb közösségét alkotó, viharedzett férfiakból álló legénység atomjaira hullik a sorozatos megpróbáltatások alatt, az elkerülhetetlen végzettel szembesülve - egy kevésbé tehetséges ember keze alatt könnyen unalmas szenvedéspornóvá silányulhatott volna. Simmons végig fenntartja az olvasó érdeklődését egy olyan történet kapcsán, amelynek elvileg (ezen egy szón túl többet nem is spoilereznék) mindenki előtt ismeretes a végkifejlete, és amellett hogy félelmetes arányérzékkel és a legapróbb részletekbe menően is hitelesen dolgozta fel a rendelkezésre álló tényanyagot (egy helyen még arra is sor kerül, hogy az egyik szereplő kvázi hallucinációk formájában felidézi a megmentésére induló első kutatóexpedíciók történetét) iszonyatosan érzékletesen teremti meg az atmoszférát, ami minden vérszomjas rémségnél jobban próbára teszi a sarkkör fehér poklában fogságba esett hőseit. Bezártság, magány, csontig hatoló hideg, egyre fogyatkozó élelem és egyre fogyatkozó remény: mindez egyre jobban erodálja az Erebus és a Terror legénységét, s az olvasó önkéntelenül is eltöpreng azon, hogy ilyen körülmények között ő maga  meddig lenne képes megőrizni az emberségét.

A nézőpontok váltogatásának – Simmons éppolyan bajnoka ennek, mint G. R. R. Martin, és itt sem hazudtolja meg önmagát - ezúttal nemcsak az unalmas részek cselekménybeli áthidalása az egyetlen célja: a Terror másik nagy erénye ugyanis a karakterábrázolás. Megkockáztatnám akár azt is, hogy a magyarul megjelent művei közül ebben végzi a leghívebb és egyben legaprólékosabb munkát. A tápláléklánc csúcsán egy klasszikus háromszög áll: az alapvetően jó szándékú, de a feladat elvégzésére alkalmatlan Sir John Franklinnel, a parancsnoka árnyékából előlépő, szükségből lett hőssel, a mogorva, alkoholista Francis Moira Crozier kapitánnyal és annak kissé karót nyelt ellenlábasával, James Fitzjames parancsnokkal. Közülük Crozier kapja a legnagyobb figyelmet: Simmons egybegyúrja személyében a mára már klasszikusnak számító angolszász kalandregények romantikus figuráit (Hornblower, Aubrey és a többiek) a modern kor gyarló és depressziós hőseivel, és hozzátársul még jó néhány érdekes szereplő a ranglétra minden fokáról. 

Ilyen az eleinte lefitymált, de erkölcsi iránytűjét végig megőrző hajóorvos, a sokat látott, éppen ezért rendíthetetlenül sztoikus jégmester – és ami a legfontosabb, a gyengébb társain élősködő, jelentéktelen, sunyi senkiből őrült zsarnokká váló gonosztevő. Ez utóbbi karakter az igazi fekete ló a regényben - klasszikus horrortoposz persze, hogy lapuljon bármilyen ocsmány rémség a sötétben, az emberek között ott fog rejtőzni valami még ocsmányabb –, és amennyire igaz, amit a természetfeletti szál feleslegességéről írtam, legalább annyira sajnálatos, hogy ezt a másik, emberi szörnyeteget nem építette fel Simmons sokkal jobban már az elejétől kezdve. A Terror leghátborzongatóbb fejezetének is ez a szereplő áll a középpontjában: a legénységre leselkedő mumust hamar elfelejtjük majd, de a józan eszének minden morzsáját elveszítő pünkösdi király utolsó napjai biztosan sokáig az olvasóval maradnak.

Eredeti cím: The Terror, fordította: Farkas Veronika
Agave Könyvek, 2018, 714 oldal
 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!