2004-ben a Pixar úgy forgatta ki a szuperhősfilmeket, hogy a műfaj még meg sem honosodott igazán. Pókember és az X-Men bemutatkozásán már túl voltunk, de a képregényfilmek még nem uralták a teljes blockbusterszezont, a Marvel Studios nagy áttörésére is várni kellett a 2008-as Vasemberig. Ténykérdés tehát, hogy A hihetetlen család megelőzte a korát, ami természetesen nem jelenti azt, hogy bármilyen szempontból forradalmi lett volna, vagy akár hibátlan, de a frissességét nem lehetett megkérdőjelezni. Még azzal együtt sem, hogy az alaptörténet (szuperhősök kényszerű illegalitásba vonulása) ezerszer elmesélt képregényes toposz, és a családi felállás sem éppen saját találmány (lásd többek közt: Fantasztikus Négyes). Ennek ellenére nem lehetett exploitálással vádolni a stúdiót, nem egy szuperhősfilmet csináltak, hanem egy klasszikus Pixar-filmet, ami történetesen szuperhősökről szól, és érinti a szokásos Pixar-témákat (mit jelent különcnek, kitaszítottnak lenni, hogyan lehet hiányosságainkat erénnyé kovácsolni stb.).
Tizennégy évvel később itt a folytatás, ami meglepő. Nem a létezése az, hanem hogy csak most készült el. Túl vagyunk 19 Marvel-filmen és három „fázison”, kiépült egy netflixes párhuzamos szuperhős-univerzum, földbe állt, majd újra nekifutott a DC, születtek műfaji dekonstrukciók (Kick Ass, Super, Az erő krónikája), nemzeti változatok (az indiai Krrishtől az orosz Védelmezőkön át az olasz Jeeg robot vagyokig) és mainstreambe tartozó, de unortodox próbálkozások is (Deadpool, Logan), úgyhogy sok hús nem maradt azon a csonton. De ha van, aki képes valami új és izgalmas szemszöget találni, az biztos a Pixar, ugye?
A hihetetlen család 2 elején úgy tűnik, hogy igen, de aztán mégsem. A történet ott folytatódik, ahol 14 éve véget ért, Irdatlanék hiába mentik meg a várost, a szuperhősködés továbbra is illegális tevékenységnek minősül. Egy jóakarója felvilágosítja a családfőt: a betiltásnak az az oka, hogy a kormány nem érti, miért segít embertársainak bárki is önzetlenül, hátsó szándék nélkül, és a kormány attól, amit nem ért, ideges lesz. Ezen a ponton még akár arra is gondolhatunk, hogy a Kutyák szigetéhez hasonlóan politikai áthallásokkal lesz tele a film, pláne miután jelentkezik egy milliárdos a főszereplőknél azzal, hogy szívesen segítene újra legalizálni a szuperhősöket a kormány negatív propagandáját ellensúlyozó PR-kampánnyal. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy Irdatlanék testkamerával felszerelve vadásszák a bűnt, így az emberek közvetlen közelről, és nem a sajtó tálalásában láthatják, milyen áldásos a tevékenységük. Ez a vonal aztán gyorsan elsikkad, helyette az a fő konfliktus, hogy a milliárdos nem Mr. Irdatlant, hanem a nejét, Nyúlánkát akarja bedobni a frontvonalba, vagyis megcserélődnek a nemi és a társadalmi szerepek: amíg az asszony szuperhősködik, addig a férfi otthon vigyáz a gyerekekre, vezeti a háztartást, és persze morog, mert nem tetszik neki a felállás.
A következő alkalom, amikor elkezdhetünk reménykedni benne, hogy Brad Bird író-rendező megpróbál valami váratlant és merészet húzni, a főgonosz feltűnése. A Démonitor nevű valaki úgy követi el a merényleteit, hogy tévéképernyők, monitorok segítségével hipnotizálja áldozatait (nincs kizárva, hogy ezt az ötletet a Ghost in the Shellből merítették), majd avatárján keresztül jól be is olvas a népnek.
„A szuperhősökkel az az alantas vágyatok teljesül, hogy a valódi élményt szimulációval cseréljétek fel… Minden jelentéssel bíró tapasztalást látványosságként kell becsomagolni a számotokra, hogy eltávolíthassátok magatoktól, és így megmaradhassatok az elzárt és mohó fogyasztói létben.”
És mi a közönség vagy a főszereplők reakciója erre a szózatra? Semmi. Elfelejtjük, mint ha el sem hangzott volna, egyrészt eleve hitelteleníti a jogos, de legalábbis megfontolandó tömegkultúra-kritikát, hogy a főgonosz szájába adják, másrészt azonnal jön a következő akciójelenet, ami segít elhessegetni a kellemetlen gondolatokat. De persze miért is fricskázná meg Bird a szuperhőskultuszt, amikor ő is ugyanabban a műfajban utazik? Az első rész esetében ez még nem volt olyan egyértelmű, de ha az akciójelenetek mennyiségét és minőségét nézzük, A hihetetlen család 2. csak abban különbözik egy átlagos Marvel-filmtől, hogy náluk nem csak a látvány, de a szereplők is CGI-ból vannak. Ebből a szempontból az első rész úgy viszonyul a másodikhoz, ahogy a Deadpool vagy a Kick-Ass a saját folytatásaikhoz: az eredetiben kiröhögték a szuperhőssablonokat, a sequelben csináltak egy nagy költségvetésű szuperhősfilmet ugyanazokból a sablonokból.
De miért is kellene egy családi animációs filmtől műfajtágítást vagy mondjuk el nem bagatellizált társadalomkritikát várni? Egyrészt nem kell, másrészt pont a Pixar mutatta meg, hogy lehet hatékonyan feszegetni a határokat, mondjuk a Wall-E Greenpeace-rémálomnál is radikálisabb antiutópiájával, ahol az ökoüzenet egyáltalán nem volt kipárnázva.
Kérdés, hiányolja-e majd bárki is a plusz réteget néhány fanyalgó kritikuson kívül. Aki az első részt szerette, aligha fogja visszakövetelni a mozijegy árát, pláne, hogy a kivitelezést illetően majdnem makulátlan a film. Tizennégy év alatt rengeteget fejlődött a számítógépes animáció, ami meg is látszik a figurák kidolgozottságán, a textúrákon, a mozgásfázisok dinamizmusán. Az akciójelenetek tempója hibátlan, tele vannak kiváló vizuális megoldásokkal, a legjobban rendezett Marvel-filmekből sem lógnának ki. Alapvetően jó dramaturgiai ötlet a házaspár szerepcseréje, a szituációból adódó poénokat le is csapják, ahogy illik, de működnek az új karakterek is. Ha a főgonosz személyét nem lehetne nagyon hamar kikövetkeztetni, akkor a történet műfaji részével is „csak” annyi lenne a probléma, hogy a szokásos sablonokból építkezik, de mivel a film egy alternatív 60-as években játszódik, Bird védekezhet akár azzal is, hogy a szándékoltan darabos megoldások a retróhangulatot szolgálják.
A Pixar tehát üzembiztosan szállítja a tőlük elvárható minimumot (ami a konkurens stúdiók többségének a maximumot jelenti), de A hihetetlen család 2 ezzel együtt is kihagyott ziccer.