The Expanse: 3. évad - Peak TV-sci-fi

A The Expanse harmadik évadának majdnem legfeszültebb szakasza az a pár hét volt, amikor a sorozat jövője a SyFy kaszája és az Amazon mentőakciója között a limbóban lebegett. Azért csak majdnem, mert egyébként a szériának ezt az évadát már szinte csak elfehéredett kézzel karfát markolva lehetett végignézni.

Az első rész rögtön fénysebességgel indult. Bepörgött őrültként vette fel a második évad cliffhangerének fonalát, és ahogy a Föld, a Mars meg az Öv totális egymás elleni háborúba zuhant, szinte elviselhetetlenül feszült jelenetsorokban prezentálta Avasarala és Bobbie fejveszett menekülését. A nyitány így a többi szál felvezetés-jellege ellenére is színtiszta, adrenalin-berobbantó akcióthriller volt, és a kedélyek később sem nyugodtak le. Sőt.

A harmadik évad sokkal gyorsabb, vadabb és feszesebb, mint az első meg a második együttvéve (amelyek ugyan lassabbak, de hasonlóan nagyszerűek voltak), és ez jórészt a roppant áramvonalas történetmesélésnek köszönhető. Míg az alapul vett regénysorozat első kötetét másfél, a második kötetét pedig egy, a harmadik kötetét már csak fél évadban (a 3. évad második felében, összesen hét részben) dolgozták fel. Ennek persze áldozatául esett több regénybeli mellékszál és karakter (Bika felbukkanására hiába is vársz), valamint a végén a Holden elleni bosszúhadjáratával eposzi-kozmikus szart felkavaró Melba pálfordulása is kissé elsietettnek hat, de a tempó mindenért kárpótol. Az írók felismerték, hogy most, a főbb karakterek és viszonyrendszerek bebetonozása után immár nyugodtan tövig nyomhatják a gázpedált, és egyik nyaktörő jelenetet dobálták a másik után, miközben megőrizték a sorozat korábbi erényeit is.

Sőt, egyes karakterek csak most ragyognak igazán: Naomi, aki az övbéli származása és a Roci legénységében betöltött szerepe közt őrlődik, Alex, aki a háború közepén, suttyomban megéli a maga kis csendes, szomorú családi drámáját, Holden, aki a halott Miller/nem egészen Miller újbóli felbukkanásával az elmeháborodottság szélére sodródik (kár, hogy Steven Strait még mindig a színészgárda leggyengébb láncszeme). De az évad nagy ütőkártyája egyértelműen Amos, a nagydarab, metodikus, jéghideg, enyhén (?) szociopata brutálember, akit először egy aggódó apával, majd egy törődő lelkésszel állítanak párba, hogy szokatlan érzelmi reakciók kiprovokálásával mélyítsék a karakterét. 

Az új szereplők közül az említett lelkész (Elizabeth Mitchell maga a megtestesült empátia, olykor mégis képes badass is lenni) és a karizmatikus övbeli parancsnok, Ashford (David Strathairn majdnem ellopja a show-t, igaz, nagyon hálás manírokat írtak neki) viszik a prímet. (Lábjegyzet: nincs egyetlen másik sorozat sem, amely az LGBT-témákat ilyen bámulatos spontaneitással és eleganciával kezelné – a lelkész feleségétől Amos reakciójáig, amikor a (férfi) tévéoperatőr felkínálkozik neki.)

Az egy könyv/egy évad formátumának (kezdettől való) felrúgása erős törést eredményez félúton: a hatodik résszel lezárul a második könyv cselekménye, azzal pedig a háborús-összeesküvős szál, és bár nem hittem volna, hogy ezt még lehet fokozni (a földi csatacirkálón, az Agatha Kingen játszódó jeleneteknél fennáll az infarktusveszély, pedig még csak főszereplő sincs jelen), a java csak ezután jön. A protomolekula bevégzi a dolgát, és az Uránuszon túl megépít egy gigászi gyűrűt, amelyről senki sem tudja, mire való, és mi van a túloldalán. Ezért a cselekmény természetesen azonnal belekényszerít a gyűrűbe minden valamirevaló szereplőt (kivéve az ideiglenesen kispadra ültetett Avasaralát), és a The Expanse csúcsra ér: Kansas eltűnik a láthatárról, odabent mindfuck-birodalom van, fejre állnak a fizika törvényei, és földiek, marsiak, övbeliek tátott szájjal bámulnak bele az egyszerre vonzó és rettenetes ismeretlenbe. A 10. rész 2001-szerű látomásszekvenciában végződő, gyönyörűen bizarr űrsétája az ég egyik legnagyszerűbb sorozatpillanata.

A háborús szál lezárása a nagyobb, grandiózusabb téma (idegenek, új világok) felvezetésén túl azért is remek és időszerű húzás, mert a The Expanse egyébként dicséretesen árnyalt és (az emberi viselkedésformákat, politikai viszonyokat tekintve) kényelmetlenül realisztikus világában mindaddig mégiscsak volt egy közös megegyezés szerinti „gazember”, egy ellenség, akire ujjal lehetett mutogatni. A gyűrűben azonban már nincs ilyen, így még hangsúlyosabbá válik a sorozat egyik vezérmotívuma: alapvetően jó szándékú, a népük javát akaró vezetők szörnyű döntéseket hoznak a saját egójuk és a többiekkel szembeni bizalmatlanságuk miatt. Gonoszok helyett gyarló emberek vannak, akik gyarlóságukkal az egész fajukat veszélyeztetik (ld. Ashford és a főszereplők konfliktusát). Aki az egyik pillanatban még önzetlenül segítő kezet nyújt korábbi ellenségeinek, hogy együtt nézzenek szembe a totális idegenség horrorával, a másikban hidegvérrel öldököl, hogy akaratának érvényt szerezzen – miközben életét készül feláldozni az emberiség megmentéséért.

Ha van a The Expanse-nek már-már utópisztikus és heroikus, vagy akár naiv eleme, az a főszereplők csapata, akik bolygókon, szülőhazákon, önös és nemzeti érdekeltségeken felülemelkedve, egyfajta „objektív jó” érdekében cselekednek, és tűzön-vízen át, ésszel és fegyverrel, fáradhatatlanul megharcolnak a naprendszer maradékának ostobaságaival, előítéleteivel és kicsinyességeivel (legyőzve időnként felszínre buggyanó sajátjaikat). De hát kell a drámának egy fókuszpont, és egyébként is, ha volt valaha jövő, amelyre igazán ráfért pár hős, akkor az a The Expanse jövője. A benne ábrázolt emberi viselkedésformák, politikai machinációk, háborús konfliktusok és technológiai rémálmok amúgy is túlságosan közel vannak a hétköznapjainkhoz egy grandiózus, badass űroperához képest. 

Bár nagyon örültünk, amikor az Amazon megmentette a szériát, és berendelte a negyedik évadot, tényleg nehéz elképzelni, hogy még ennek a harmadiknak a lecét is meg lehet ugrani (eleve, a második könyvtrilógia már nem olyan jó, mint az első). Ráadásul a mostani finálé pont szinte tökéletes lezárás lett volna - de talán bízhatunk az írókban, elvégre mindeddig nem okoztak csalódást. Ha a The Expanse-t a legjobb kortárs sci-fisorozatnak nevezzük, azzal nem sokat mondunk (már csak azért sem, mert enyhén szólva nem dúskálunk a jó sci-fisorozatokban), de szerencsére nyugodtan nevezhetjük az egyik legjobb kortárs sorozatnak, csak így, mindenféle műfai megkötés nélkül is.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!