Körülbelül egy éve Rusznyák Csaba főszerkesztő kolléga, avagy a Geekznek nevezett zsiványbanda főnöke cikkjavaslatot közölt velem, felemlítve egy értőn forgatott biciklilánc simogatásának jövőbeli lehetőségét is, miközben nem mulasztotta el felhívni figyelmemet az egyéves határidő végtelen kegyességére sem. A cikk apropója ugyanis a Cowboy Bebop premierjének (1998. április) húszéves évfordulója lett volna, tartalma pedig a sorozat objektív, lelkesedésünktől függetlenül kritikus vizsgálata, mely a Geekznél általánosan kitűzött cél.
Ez a cikk a javasolt határidőre nem készült el. Most, hogy áprilisban törött ujjaim beforrtak, és újra gépelni tudnak, hurkás hátam-combjaim pedig megengedik, hogy székbe üljek, elmondom, hogy miért nehéz és miért muszáj mégis megemlékeznünk a Bebopról.
MI A FRANC AZ AZ ANIME?
Vallomással kezdem. Mielőtt geek lettem, otaku voltam - rendben, ez túl erős szó, de legalábbis anime- és mangarajongó: kamaszkoromban néhány évre magába szippantott ez a furcsa, egyszerre kreatív és önismétlő, kiközösítetteknek és művészlelkeknek menedéket nyújtó világ, színes figuráival, felderítendő kulturális normáival, egyedi humorával – de már pusztán az akkor rejtett kincsnek érzett, mára a műveltebb átlagos nyugati kultúremberek számára már csak (gyakori) előítéleteik miatt elérhetetlen, csodás filmekkel és sorozatokkal.
Azt azonban már akkor, rajongóként is, és most, e világot nagyjából magam mögött hagyva, csak néha, „külsősként” belecsipegetve is vallom, hogy a Cowboy Bebop messze a legjobb animék között van kimunkáltság, felnőttség, igényesség tekintetében. Megvan az az előnye is, hogy más animéktől eltérően nem különösebben kell hozzá előképzettség (nézője nem szorul magyarázatra hirtelen megjelenő macskafüleket, “hárem-szituációt” vagy egyéb fétiseket és történetelemeket illetően).
Így hát a kötelező köröket elhagyva mi is belecsapunk a lecsóba...
SZERELEMBEN ÉS KONYHÁBAN BÁRMIT SZABAD!
… annál is inkább, mert a Bebop egy igazi lecsó-mentalitású, posztmodern kutyulék, mely a legkülönbözőbb kultúrák és korok népszerű sablonjait dobálja egymásra gátlástalanul. A lazán összefüggő, ám annál aprólékosabban felépített, húszperces(!) hosszuk ellenére komplett filmnek is beillő epizódok a sci-fi, horror, társadalomkritika, identitásválságos vagy romantikus dráma, akciófilm, krimi, füves/drogos vígjáték és a szamurájfilm műfajaival egyaránt önfeledten játszadoznak, folyamatosan átgázolva az azok által keltett nézői elvárásokon, és közben két kézzel szórva a vicceket, utalásokat és egyéb (mai szóval) mém-alapanyagokat.
Együtt menetel hát a lábosba Bruce Lee (Spike harcstílusa és filozófiái több alkalommal is megidézik a legendás harcművész-színészt), fia (Vicious karaktere több jellegzetessége a Hollót idézi), egy mellékszerep erejéig Pam Grier, kalapemelést kap több amerikai és hongkongi akciófilm (a True Lies ló-a-liftben jelenete, Bruce Willis állandó véres ruhás-félmosolygós manírjai, A Better Tomorrow 2. pisztoly vs. kard párbaja) és még régebbi klasszikus (a Cool Hand Luke tojásevő jelenete szívszorító átértelmezésben), az Alien-mitológia egy paródia erejéig - és felsorolni is lehetetlen, mi minden még.
A sorozat központi történetének nevezhető, ízig-vérig noir hangulatú főszál szigorúan véve mindössze öt-hat epizódot tesz ki a huszonhatból, ezek a csapat önjelölt vezetője, Spike karakterére és történetére koncentrálnak. A többi epizód nagyjából különálló sztorikat mesél el, melyekben a Bebop nevű űrhajón összeverődött hőseink keresztül-kasul csatangolják a lakott világűrt, így személyes történeteiket együtt ismerhetjük meg a galaxisunkéval.
Ez utóbbi jellegzetesség egyébként ugyanúgy tovább él a sorozat leghíresebb és legnyilvánvalóbb szellemi örökösében, a Fireflyban, mint a folyamatos pénzszűke (a kaja és az üzemanyag is folyton kifogyóban van), a törvényes és morális jó közötti folyamatos, westernekre jellemző feszültség (melynek kimenetele általában természetesen a főszereplők pozitív értelemben önbíráskodó döntése), a vezető felelőssége (Malcolm sokkal határozottabban vállalja ezt a szerepet, mint Spike, de mindkettejüknek szembe kell nézniük komoly dilemmákkal), vagy éppen a szándékos és állati vicces mítoszrombolás, mikor a vagány hősök rendre különféle megalázó vagy zavarba ejtő helyzetekbe kerülnek. Meg még pár. (Ennek kapcsán muszáj megosztanom egy találó popkult halmazábrát, de itt egy vicces karakter-rímeltetés is kifejezetten a Bebopra és a Fireflyra.)
Ám fontos hangsúlyoznom: minden hivatkozástól, tisztelgéstől és átemeléstől függetlenül a sorozat egy magabiztos, önálló, extravaganciáival együtt is
hamar otthonossá váló, egyedi ízű világot épít, melynek kirakósdarabokból összerakható, a különálló emberi történetek hátterében megbúvó (jövőbeli) történelme is van. Szintén kiemeli a mezőnyből aprólékosan megalkotott, dinamikus látványvilága is, mely fényévekre van az animék 80-90%-ra jellemző lusta, mozgás-spórolós stílusától. Kis gázon ég az egyeseket elrettentő, időnként igen debil japán humor is, remekek a karakterek, és főként, legfőként, állati jól megírtak az epizódok - nem volt benne semmi, amiért ne lett volna muszáj azonnal lelkedesednem, amikor tizenhat évesen, egy bécsi koleszban ingyenélősködve bátyámnál véletlenül rákapcsoltam a német MTV-n egy epizódra. (Ugyanitt: megvettem az első Blame! kötetemet, és letettem a hajam tőle azonnal. Szintén a
japán popkultúra egy kimagasló, elképesztő, alulértékelt remekműve. Utána nem is volt könnyű tartani a szintet...)
És csak most jövök rá, hogy még nem is szóltam a zenéről... Te jó ég, a zenéről!
„I THINK IT’S TIME WE BLOW THIS SCENE…”
Nem szeretek szuperlatívuszokkal dobálózni, de ezúttal nem kerülhetem el: Yoko Kanno a legtehetségesebb, leggazdagabb készségkincsű zeneszerzők közül való, a szorgalmas zsenik ritka fajának mintapéldánya. (Ha az USA-ban született volna...!). Másfél évtizede sodort magával először hurrikánként a nyitótéma agyzsibbasztóan tökös jazzorgiája, a dzsesszlingó-szövegeléssel indító Tank! (mely azonnal meg is határozza a Bebop hangulatát, tempóját és mentalitását), és másfél évtizede hallgatom heti, havi rendszerességgel a teljes soundtracket.
Vigyázat, nem egy pár számos nyamvadt kivonatról, hanem több albumnyi változatos, eszetlenül tökéletes muzsikáról pofázok itt! Amíg egy átlagos film vagy sorozat jó, ha két emlékezetes tételt tartalmaz, addig Yoko Kanno és a zenék nagyját előadó Seatbelts nevű banda két kézzel szórja ránk a kincseket: a Bad Dog No Biscuit gyönyörű, eszement kakofóniája, a The Egg and I vagy a Waltz for Zizi fülbemászó, onnan sosem távozó könnyedsége, a Space Lion katartikus belső békévé dagadó melankóliája, a Real Folk Blues borostás guy-cry balladája mind olyan telitalálat szám a több tucatból, amely tökéletes kifejezőerejű, mikor egy kellően ihletett pillanatban felcsendül a sorozatban, de évekkel később is ugyanolyan intenzív élményt ad.
DE AKKOR MI A PROBLÉMÁD?
– kérdezheti akárki, jogosan. Miért nem ugrottál a cikk lehetőségére? Nos, megmondom, miért nem. Végül is azért vagytok itt (mind az öten, akik eddig bírtátok). Azért, mert még egy savanyú, sokat látott kritikusnak is, aki mindenhol szerzői kompromisszumokat, pénzszagú producerek mocskos ujjnyomát, bakikat, mellényúlásokat, giccsfoltokat és blöffpöffeneteket lát, szóval még egy ilyen balfasz kritikusnak is lehet szíve csücske, és nekem a Bebop az. Nem akarom bántani, nem akarom kritizálni, nem akarok igazságos lenni. Ez a lecsó nekem az, amit a Ratatouille-ben a patkány főzött a kérges szívű étteremkritikusnak… Értitek?
ADJ MÉG ILYET!
Hagyj békén! Rohadt drogos! Kopj le!
DE ADJ MÉG ILYET!!
Kopj le, mondom! Én sem ismerek más ilyet! Nekem is viszket a hiánya! Én is mindenhol azt az első löketet hajszolom… azt az első végignézést… és hiába nézem újra és újra, sosem lesz olyan jó, mint elsőre… Pedig elolvastam a Cowboy Bebop mangákat... játszottam japánul a felejthető PS2-s játékot... megvettem a pólókat...
… ADJ VALAMIT!!!
Az internet tele van Bebop-függőkkel, akik kétségbeesetten keresik a következő löketet. Próbálkozz! Gyors keresés alapján: Kids On the Slope, Outlaw Star, Space Dandy, Baccano!, Michiko To Hatchin, Shingeki no Bahamut, The Big O, The Woman Called Fujiko Mine, Legend of the Galactic Heroes – ajánlások, amiket most találtam, de nem láttam (talán valamikor…). Furi Kuri, Samurai Champloo, Trigun – ezek jók, nagyon jók, de mások.
És persze Firefly, amely az új, túl hamar felzabálható drogom lett…