Ennél szellemesebb sci-fit aligha fogsz olvasni idén

A mágia és az időutazás viszonylag ritkán jár kéz a kézben, hisz két külön műfaj toposzai. Kis közös halmazukat főleg fantasyk alkotják (az Anubisz kapuitól a Harry Potterig), mert sokkal könnyebb és kézenfekvőbb az időutazást mágiával magyarázni, mint a mágiát a science fictionbe szuszakolni. Ebben egyébként valószínűleg H. G. Wells a ludas: ha nem köti olyan szorosan tudományos teljesítményhez a temporális kalandozást, ráadásul a műfaj hajnalán, ki tudja, ma ugyanolyan elterjedt lenne-e az időutazás a sci-fiben? Neal Stephenson (aki legutóbb épp egy hard sci-fivel jelentkezett) és Nicole Galland mindenesetre tavaly éppen arra vállalkoztak, hogy összeboronálják a tudományos fantasztikumot a varázslat témájával – de azért nem vágtak túl komoly képet hozzá.

A D.O.D.O. (Diakrón Operációk Döntéshozó Osztálya) egy nevetségesen apró kormányzati szerv, amely egy Melisande Stokes nevű nyelvészprofesszor segítségével turkál az emberiség varázsmúltjában – a könyv alapvetése ugyanis az, hogy a mágia egykor létezett, a tudomány és az iparosodás előrehaladása azonban egy ponton (konkrétan 1851-ben, a londoni világkiállítás évében) kiszorította a világból. A DO.D.O. ennek okait, valamint a mágia visszaállításának lehetőségeit kutatja. A regény innen először mérsékelten, majd pedig őrületesen nagyokat lépve, eleinte visszafogottabb, később gátlástalanul abszurd jelenetsorokon át ráncigálja ide-oda rafinált cselekményének szálait a X. századtól napjainkig, kormányügynökök, bankár-összeesküvések, boszorkányhálózatok, történelmi időkatasztrófák, bürokratikus nyomorgások és technológiai versenyfutások közepette.

Azon túl, hogy mágiával zsonglőrködő sci-fi, amely időnként a hard sci-fibe is belecsíp (például a varázslást a varázstalan jelenben lehetővé tevő berendezéssel), a D.O.D.O.-t nehéz bekategorizálni – pontosabban stílusát, elbeszélési módját, hangulatát tekintve annyira színes és rakoncátlan, hogy a gyorsan elvégezhető műfaji bekategorizálás szinte semmit sem jelent. Stephenson és Galland sorra (és esküszöm, kaján vigyorral) szegik meg a hagyományos történetmesélési szabályokat. A 600 oldalas kötet tényleges cselekménye, főszála csak az utolsó 150 oldalon indul be (többek közt csaknem 200 oldalt ellőnek egy egyébként frenetikus, múltbeli, önfinanszírozó akcióra, amely csak afféle mellékállomása a történetnek), egyes jogosan felmerülő alapkérdésekre (pl. miért telik el a jelenben is egy hét, ha valaki egy hetet tölt a múltban) csak a vége felé kapunk választ, másokra (pl. miért csak nők képesek varázsolni) soha, az antagonisták meg pikareszkszerűen jönnek-mennek.

A kulcs a történet felépítése: Melisande személyes beszámolóival indítunk, aztán, ahogy a D.O.D.O. egyre terebélyesedik, és egy szinte intim, kétszemélyes szervezetből több száz főt foglalkoztató kormányzati lélekvesztővé nő, a cselekmény nagyrészt jelentéseken, dokumentumokon, munkahelyi levelezéseken, rögzített beszélgetéseken keresztül csordogál tovább. Mivel az időutazások-időkavarások ezzel párhuzamosan egyre hajmeresztőbbek és abszurdabbak lesznek (lásd a fülszövegben is beharangozott „meztelen vikingek tombolnak a Walmartban” incidenst), ez az egoista és inkompetens vezetőkkel terhelt, nehézkes bürokratikus kommunikáció meg döntéshozás és a bizarr konfliktusok szenzációsan-intelligensen vicces kontrasztját eredményezi. Az eredendően személytelenebb elbeszélési mód így furcsamód még személyesebb és frappánsabb lesz, mint a nyitó naplóformátum.

A formai trükközés a nyelvezetre is kiterjed: Gráinne, a mellékszereplőből idővel nagyon ügyesen és fondorlatosan kulcsfigurává előléptetett, remekül megfestett reneszánszkori boszorkány régies angollal (a bravúros fordításban archaikus magyarral) írt levelei a kötet stilisztikai fénypontjai. Hasonlóan frappánsak a különböző időműveleteket, szervezeteket és erőforrásokat leíró mozaikszavak, mint a Beépülést Segítő Történelmi Információs Asszisztens, azaz BESTIA, a Gépesített Elemzési Erőforrás Központ, azaz GEEK vagy az Akronímiák Nemzésének Általános Léptékű Precíz Operatív Vezérelvei, azaz… de hadd ne olvassam össze. És amikor már azt hiszed, hogy az egész könyv „csak” egy rakás remek ötlet és jópofa bolondozás önfeledten szórakoztató tárháza, jön az utolsó 100 oldal, amely során az addig laza cselekmény váratlanul erős drámai súlyt, feszültséget és még némi tragikus-katartikus színezet is kap – a kiállhatatlan, nyers pokrócként prezentált Erzsébet (közvetlenül a mágia kihalása előttről származó, jelenbe „hozott” magyar boszi!) karaktere például egészen megkapó és érzelmileg megdöbbentő ívet  fut be.

A D.O.D.O. felemelkedése és bukása kissé hosszúnak tűnik a szertelensége miatt (amely mögött valójában nagyon komoly rendezettség áll – máshogy nem is lehetne mozgatni ennyi szálat és stílust, ennyi karaktert és nézőpontot), és kell úgy száz oldal, hogy a felvezetés elkezdjen beérni, és az ember igazán ráérezzen a stílusára. De terjedelmesség ide vagy oda, utólag nem azt kívánom, hogy bárcsak Stephenson és Galland húzott volna belőle, hanem azt, hogy bárcsak bővebb lére eresztette volna – a konstantinápolyi kaland például olyan sűrű és izgalmas, hogy önmagában megérne egy teljes könyvet. Sajátosan szellemes, az emberi viselkedést és intézményi túlburjánzást szatirikusan, ugyanakkor kedvesen megmosolyogó, öntörvényű sci-fi-ámokfutás – biztos, hogy nem fog mindenkinek tetszeni, de az is biztos, hogy ez az a fajta regény, amelyre tíz emberből legalább egy azt mondja: ezt pont nekem írták.

Eredeti cím: The Rise and Fall of D.O.D.O., fordította: Kodaj Dániel
Fumax, 2018, 616 oldal

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!