A Mágia Árnyalatai-trilógia egyik központi gondolata
kezdettől fogva az volt, hogy a varázslásnak ára van, ráadásul olykor nem csak
személyes, hanem sokkal nagyobb, grandiózus szinten is – ahogy arra a mágia
által felemésztett és elbukott, de a cselekmény perifériáján valahogy folyton
ott ólálkodó Fekete London (a könyvek négy párhuzamos világának egyike)
folyamatosan emlékeztette a szereplőket és az olvasókat egyaránt. A
fényigézőben, a trilógia zárlatában kíméletlenül eljön a számlabenyújtás ideje:
a sötétség ráborul Vörös Londonra, a város pusztul, az emberek haldokolnak.
Mindenki mindennek megfizeti az árát.
A fényigéző túlzás nélkül abban a pillanatban indul, ahol az előző rész véget ért. A Gyülekező árnyak a nem kicsit rohadék cliffhangerig minden komoly erénye ellenére is egyfajta felvezetésnek érződött, de ennek mostanra beérett a gyümölcse. A harmadik kötet úgy csap a lovak közé, hogy jobb, ha megkapaszkodsz – a közel hatszáz oldal első fele csak száguld és száguld, ahogy a megtestesült, önmagát istennek kikiáltó mágia mindent és mindenkit megsemmisüléssel fenyeget, és jellemző a történet feszességére, hogy mindez csupán órák alatt játszódik le. Schwab utána is csak egy kicsit lassít: a fantasy egyik legnemesebb hagyományának megfelelően drasztikusan más, egymást sokszor nehezen viselő karaktereket (tolvaj, vérmágus, kalóz, sötét mágus) tömörít össze egy hosszú és veszélyes (tengeri) küldetéshez egy mágikus ereklye megszerzése céljából.
Van, akit a mágia felszabadít, van, akit börtönbe zár, van, akinek megmenti az életét, de közben gyötrő kérdések között hagyja. Az önmaga szabályaihoz példás következetességgel ragaszkodó világábrázolás a gyarló hősök útjának és változásának egyik záloga, vagyis kéz a kézben jár a karakterfejlődéssel, míg végül utóbbi két és fél könyv után átveszi a főszerepet. A mágusok említett küldetése nem csak varázslatokról, fondorlatokról, veszélyekről és csatákról szól, hanem a karakterívek beteljesedéséről is. Schwab mindenkinek (így vagy úgy) helyre teszi a többiekhez való viszonyát és háttértörténetét (ld. Alucard és Rhy herceg kapcsolatát), és a gondosan adagolt revelációk egy óramű fogaskerekeinek precizitásával kapcsolódnak be a nagy egészbe.
Mindennek a legnagyobb győztese döbbenetes módon Holland: a két első könyv kvázi főgonosza, a mágiától szinte teljesen megfosztott, haldokló Szürke London megszállott, egykor rabszolgává aljasított, a poklot Vörös Londonra szabadító vérmágusa tragikus hőssé válik, és elszántan igyekszik helyrehozni hibáit, melyekért máris túl sokan fizettek meg. Schwab éppoly elegánsan és éretten kezeli ezt a megkapó, mégis sötét és szomorú megváltástörténetet, mint a szereplők gyakori belső vívódásait, prózája pedig általánosságban véve is gondos, aprólékos és míves – még ha olykor kissé bő lére eresztett is. (Apró megjegyzés: a fordítás kevésbé sikerült jól, mint az előző kötetekben, mintha nagyon sietni kellett volna vele – sok az általában véve apró, de bosszantó hiba, stilisztikai gikszerek, elütések, szavak végéről lemaradt utolsó betűk stb.)
Schwab már készül egy második trilógiával a Mágia Árnyalatai világában, bár arra még legalább két évet várni kell. És ez ne zavarjon senkit, mert ez az első trilógia tökéletesen kerek, egységes és lezárt egész. Ráadásul ez a lezárás szinte tökéletes.
Egy vérmágus, egy tolvaj, egy herceg és egy kalóz bemennek egy bárba… és mindenkinek fizetnek egy kört. Hajtsd fel, és élvezd.
Eredeti cím: A Conjuring of Light, fordította: dr. Sámi
László
Ventus Libro Kiadó, 2018, 576 oldal
