The Walking Dead: The Final Season, First Episode – „Mint hulla a hulla!”

Platformok: Microsoft Windows, PlayStation 4, Xbox One, Nintendo Switch

Tesztelve: Xbox One X

Amikor Robert Kirkman a Walking Deadet soha véget nem érő zombihorrornak nevezte, nem tréfált. Nem csak a képregény, nem csak az előbbit egyre nagyvonalúbban adaptáló sorozat, hanem még a Fear the Walking Dead címre keresztelt televíziós kiegészítés is épp annyira agyoncsaphatatlan, mint a széria emblematikus szörnyetegei. Ezért aztán az adott médiumon is túlmutató szenzáció, ha a Walking Dead univerzumban valami mégis véget ér. Márpedig videójátékos vonalon éppen ez történik: a Telltale az ígéretek szerint így vagy úgy, de pontot tesz Clementine sztorijának a végére. (Félni persze nem kell, ősszel érkezik másik stúdiótól, másik zsánerben az Overkill's The Walking Dead, szóval kontrollerrel a kézben sem rekedünk majd ki a hulla-mindenségből.)

Ha csak videójátékként nézem, a The Final Season akkor is bír némi történelmi jelentőséggel. Egyrészről a Telltale stúdiót az egekbe, egyben a köztudatba emelő széria zárásáról beszélünk. Egy olyan közönség- és kritikai sikerről, amely nélkül egész biztosan nem létezne példának okáért a Life is Strange, és nyilván a Telltale saját műhelyéből sem kerültek volna ki olyan szeretett címek, mint a Wolf Among Us vagy a Tales from the Borderlands. Ráadásul ez az utolsó játék, amely a 14 éves Telltale Tool Engine-nel készül, a stúdió innentől áttér a Unity használatára (elvileg a Stranger Things adaptációja alatt már ez fog ketyegni). Tehát több szempontból is egy korszak lezárásához érkeztünk.

A még kislány Clementine-t először Lee-t alakítva ismertük meg, aki a lány amolyan védelmezőjévé vált. A második évadban már Clementine-t irányíthattuk, akinek továbbra is gyerekként kellett boldogulnia az egyre inkább darabjaira hulló világban, ráadásul az évad végén egy csecsemő, A.J. is a gondjaiba került – a kör tehát bezárult: Clementine találta magát Lee szerepében. Ezután hősnőnk mellékszereplőként feltűnt a New Frontier alcímmel ellátott harmadik szezonban is, hogy most, a negyedik, egyben utolsó évadban végre ismét ő váljon protagonistává.

Az első, ami az indítás után feltűnhet, az eddiginél (ebbe beleértve a legutóbbi Telltale játékokat is) jóval részletesebb grafika. Minden helyszín, minden karakter rendkívül aprólékosan kidolgozott, ami persze nem az eddigi képregényes vizualitás elengedését jelenti, inkább annak kiteljesedéséről beszélhetünk. Nagyon stílusos, egyben alattomosan nyugtalanító az összkép: az utolsó szög is az elmúlásról mesél. Clementine lerobbant ruhái, rongyolt baseball sapkája, a lerohadt és telifirkált iskolaépület mind-mind vizuális summázata az enyészetnek. A pusztulás hasonló esztétikáját amúgy nagyon hiányoltam a filmsorozatból. A csoszogó halottakon is nyomot hagyott az idő (noha közel sem annyira, mint az normálisan elvárható lenne a legfeljebb három éves testlebomlást figyelembe véve, de hát ugye zombivírus – mint minden válaszok alfája és ómegája), és tényleg úgy festenek, mintha az imént rágták volna magukat elő a sírból. Amúgy technikai szempontból ez a játék a Telltale munkásságának a csúcsa. Sehol egy belassulás, animáltak a menü képernyők is, és HDR 4K grafikával úgy csúszik, mintha aláteflonozták volna, legalábbis One X-en.

A játékmenet újdonságaiból, mint az talán megjósolható volt, nincs túl sok. Egypár díszítő jellegű biszbaszt gyűjtögethetünk, de ha mégsem, akkor sem történik semmi. Picit hangsúlyosabb lett a harc, illetve egyáltalán létezik ilyesmi, még ha éppen csak egy lépésnyire is merészkedik el a szokásos gombnyomogatástól egy akciójátékosabb irányba. Érezhették a készítők is, hogy ehhez a reménytelenül rozsdás, tépett, hullabűzös világhoz mindenképp szükséges a nyersebb megközelítés, és bár az akciórészek, vagy kifejezett horrorszegmensek ezt nem szolgálják teljesen, azért csúfos kudarcról sincs szó. Magyarán senki se számítson egy Resident Evil 7-re, de azért akad pár szívritmus-bepöccintő pillanat.

Persze csűrhetjük, csavarhatjuk, egy Telltale játék esetén a legfontosabb mégis az, hogy miként sikerült a sztori. És ez a kérdés mára egyértelműen két alkérdésre bontható szét: milyen a történet? Mennyire sikerül fenntartani az interaktivitás illúzióját? A Telltale ugyanis mára olyan, mint egy öreg haver, akinek minden hülyeségét kiismerhettük az évek alatt, és bár leszámoltunk vele kapcsolatban a durva elvárásokkal, azért összességében érdemes időnként leülnünk vele egy sörre.

A komoly történeti leágazásokhoz nélkülözhetetlen a különböző alsztorik teljes kidolgozása, tehát jóval több tartalmat kell a szoftverbe zsúfolni, mint amennyit a felhasználó első végigjátszásra látni fog. Erre van kapacitás egy Quantic Dreamnél, akik négy-ötévente állnak elő egy új címmel, ám a Telltale üzletpolitikája más, ők évente két-három címet is forgatnak. Ezért aztán befogadói részről egyfajta „ne nézz hátra” taktikára van szükség, hogy ezeket a szoftvereket élvezhessük. Vagyis nem célszerű visszaugrálni a történetben, más döntésekkel próbálkozni, mert az illúzió leheletnyire vékonyodott vászna a szemünk előtt fog semmivé fesleni. Viszont szerencsés esetben a történetek elég jók ahhoz, hogy elvigyék a hátukon az egész miskulanciát, ráadásul ha partnerek vagyunk, és nem kukacoskodunk sokat, akár még úgy is érezhetjük, hogy hozzájárulásunk némileg meghajlította a történet ívét.

Hogy ez így ebben a formában jó vagy sem (amúgy nem), annak eldöntése túlmutat ennek a cikknek a keretein. Nem is hoztam volna fel a témát, ha nem lenne szükséges ahhoz, hogy megértsük, mi a legfőbb gond az utolsó évad első epizódjával (egyébként a teljes szezon a megszokott öt helyett négy részből fog állni). A kiindulási alap a minden sarkon csapdát rejtő világgal, a középiskolás korú Clementine-nal és a rá bízott kisfiúval nem csak erős, de átélhetőbb, mint bármi az utóbbi idők Walking Dead univerzumából. A szétkorhadt díszletek, a bomlásuk végén járó hullák pedig olyan zombifilmes hangulatot teremtenek, amire időtlen-idők óta nem emlékszem a frencsájzból. Zseniális annak bemutatása is, hogy ravaszság, tapasztalat mit sem ér, könnyen és gyorsan elbaszódhatnak a dolgok.

Clementine és A.J. egy új közösségbe kerül, amely kapcsán a Pán Péter juthat az eszünkbe, hiszen az új helyen csak gyerekek és kamaszok élnek egy régi iskolaépületben. A történet felütése tehát remek, picit a Legyek urát is megidézi. A gond azzal van, hogy az írók rendkívül görcsösen ragaszkodtak az elképzelésükhöz, és ezúttal még a beleszólás látszatát is alig-alig hagyták meg nekünk. Túlságosan látványosan, ráadásul elkerülhetetlenül készítik elő a történet fordulatait, amelyek annyira nem sokkolón frissek, hogy ezek miatt hajlandóak legyünk jó szívvel lemondani a beleszólás délibábjáról is. Ha csak egy sorozatepizód lenne, az első rész végül akkor is éppen csak túlmutatna egy közepes rész minőségén az élőhalottas teleregényből. Ez pedig azért csalódás, mert az első szezonok (tehát a – mondjuk így – tisztán Clementine évadok) nem csak a tévésorozat mellé helyezve voltak erősek, de akkor sem lehetett okunk a panaszra, ha a képregény-alapanyaghoz hasonlítottuk őket. Természetesen ez csak egy (amúgy nyúlfarknyian rövid, körülbelül két órás) epizód volt, három még hátravan, de azért jóval kevésbé vagyok bizakodó, mint eddig.

Az epizódok tervezett megjelenési idejét lejjebb olvashatjátok:


Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!