A 110. utca - Élni és meghalni Harlemben

A Central Parkra néző lakásának ablakában álló olasz maffiafőnök rögtön a film elején tisztázza, kinek mennyit ér az élete: két fekete támadóról beszél, akik pár órával korábban kirabolták egy harlemi érdekeltségüket, és lekaszáltak közben egy rakás embert. „Megölték a család két tagját, két zsarut és kettőt az övéik közül.” A fontossági sorrend beszédes: nyilván a maffiózók vezetik, a legvégén kullogó feketéknél pedig, noha a bűnszövetkezet saját embereiről van szó, még a megvetett, lefizetett, gyűlölt rendőrök, a disznók, a fánkzabálók, a fakabátok is többet érnek. Ők legalább emberek.

A 110. utca (Across 110th Street, 1972) a blaxploitation egyik korai és emblematikus darabjaként (alig egy évvel a Sweet Sweetback's Baadasssss Song és a Shaft után került a mozikba) nyakig merül a harlemi gettóban aprópénzért törtető kisstílű fekete bűnözők hétköznapi mocskába, és az alászállást megtámogatja Bobby Womack funkys klasszikusával, a főcím alatti hangulatteremtésért felelős Across 110th Streettel (amelyet Tarantino később örömmel lenyúlt a Jackie Brownhoz). Jellemző a műfajra, hogy még a helyi nagyfőnök is csak a saját közösségén belül számít nagynak és fontosnak, valójában azonban az olasz maffia kifutófiúja, merthogy a tisztavérű fehérek nem lépik át a Central Parkot a Harlemtől elválasztó címbeli utca-határt, hacsak nem nagyon muszáj, így aztán kell nekik valaki, aki a nevükben önként megmártózik az ottani „nigger-szutyokban”. A faji szegregáció, a bőrszín alapú hierarchia a társadalmon kívüli (alvilági) társadalomban is ugyanúgy jelen van.

A 110. utca mindennek ellenére mégsem tipikus blaxploitation, annál ugyanis sokkal józanabb, kiábrándultabb és realisztikusabb. Noha az akciójelenetei a korszakhoz képest rendkívül brutálisak és véresek, egyben nyersek és nyomasztóak is, nyoma sincs bennük az eszképizmusnak. Itt nem sétál be szivarral a szájában Fred Williamson vagy Richard Roundtree, esetleg a fél mellét közszemlére tevő Pam Grier, hogy a feketék afféle vágybeteljesítő hőseként, elnyomott népe dicsőségére vagányul (és szexin) szanaszéjjel rúgja a „the man”, vagyis a fehér ember seggét. 

A 110. utca nem egy faji indulatoktól fűtött tökös akciófilm, inkább egy faji indulatokra keserűen rámutató látlelet a fekete alvilág hatalmi viszonyairól, beleértve a jobb lehetőségük nem lévén erőszakkal felfelé törő underdogokat, a fehér politikai és maffiabefolyást, valamint a romlott erőszakszervezetként működő rendőrséget. A 110. utca így bizonyos szempontból az egy évvel későbbi, szintén drámaibb és földhözragadtabb Black Caesar párdarabja, de míg az a harmincas évek gengszterfilmjeihez nyúlt vissza, ez inkább a negyvenes-ötvenes évek police procedural felé elhajló film noirjait idézi meg.

Nincsenek tehát menő hősök, de még csak szimpatikus karakterek se nagyon – a fiatal és fekete Pope hadnagy (Yaphet Kotto) az egyetlen, akivel feltétel nélkül lehet azonosulni, ő viszont, szemben öreg és megfáradt, azonkívül rasszista és korrupt fehér társával, Mattelli kapitánnyal (Anthony Quinn), az a fajta „unalmas” kopó, aki szigorúan, meggyőződésesen ragaszkodik a törvény minden egyes betűjéhez. Mérföldekre van a fegyverükkel kommunikáló blaxploitation-testvérei vagy akár Piszkos Harry divatos és veszélyes vagányságától. 

A maffiát megrövidítő, rendőrgyilkos rablók nyomában járó Pope és Mattelli között olyasféle ellentmondásos és ellenséges, idővel mégis enyhülő-javuló viszony alakul ki, mint Poitier és Steiger karakterei közt a Forró éjszakában – ezzel az olasz maffia és a harlemi bérgengszterek közti állandó, sosem múló feszültség áll kontrasztban. A szegénységtől a sztereotípiákon át az alá-fölérendeltségi viszonyokig minden hozzájárul a faji konfliktusok elmérgesedéséhez a törvény mindkét oldalán, a szkript pedig néhány meglepően árnyalt karakter (legyen szó akár fekete rablógyilkosról, akár korrupt fehér nyomozóról) saját drámai ívével erősíti ezt a koncepciót.

És mivel érett filmről van szó, Barry Shear rendező nem bagatellizálja el a cselekmény során felmerülő társadalmi vagy egyéni problémákat. A műfaj szabályai szerint sor kerül ugyan a nagy lőporfüstös leszámolásra, de inkább csak ártatlanok és szegény, megtört, rossz útra tévedt ördögök hullanak el benne – ha néhányan meg is szolgáltak dicstelen sorsukért, sem a nézőnek, sem a tűzharcot túlélő szereplőknek nincs nagy örömük benne, a katartikus igazságszolgáltatás, a feloldozás, a megváltás elmarad. Szar az élet a 110. utcán túl, hát miért szolgálna bárki halála bármi jobbal?

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!