Rutinos, edzett filmnéző vagy, pillantásod rezdületlen, szíved kérges: láttál minden sorozatgyilkosos filmet, amelyet csak a világ filmgyárai ki tudtak gennyedzeni magukból, ismersz minden csavart, ami a gyilkos személyével kapcsolatban rád várhat, és nem lep meg semmilyen trükkös indíték, amit sápadt, sötét lelkű forgatókönyvírók kokótól ragacsos ujjaikkal lekopogtak írógépeiken, laptopjaikon. A pokolba is, ehhez még különlegesen beteges érdeklődés sem kell, hiszen ezerféle variánsát tűzik naponta tévéműsorra a betűszavakból és amerikai nagyvárosokból összeragasztgatott című zsarusorozatoknak, melyek epizódjait bátran telibefényképezett hullaboncolás-jeleneteik köré komponáltak.
Miért nézz meg akkor egy újabb krimit egy elmebeteg utáni nyomozásról, nyugati nézők számára ismeretlen színészekkel, csekély költségvetéssel, melyet ráadásul a filmes szempontból nagyrészt jelentéktelen Fülöp-szigeteken forgattak?
Egyáltalán, miért nézne meg egy normális ember egy filmet fiatal fiúk sorozatos megcsonkításáról és meggyilkolálásról?
A válasz erre a két különböző kérdésre ugyanott keresendő, ahol a főszereplő jezsuita pap saját magának feltett kérdéseit kutatja (melyeknek barátja ad később hangot): miért érzi szükségesnek, hogy részt vegyen egy rendőrségi nyomozásokban? És van-e haszna a cselekedeteinek? Van az egésznek bármi értelme? Nem is pusztán a kutakodásnak, a szomorú fiútetemek faggatásának, de papi hivatásának ebben a nyomorult, bűnnel teli világban?
A film ereje pedig abban áll, hogy nem csalja el a választ, de nem is szolgál fel akként üres bölcsességet. Ráadásul úgy marad spirituálisan töltött, élő, lényegeset mondó, hogy nem fordít közben hátat sem az ateista vagy agnosztikus nézőknek, sem az egyházkritikus hívőknek. Erre pedig sem a CSI, az NCIS és az egyéb hűvös profizmusú „szakmai sorozatok” sokasága, sem pedig a gyilkosok lélektanával foglalkozó temérdek (amúgy remek, kimunkált) film sem képes. Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy büntető törvénykönyvek és pszichológiatankönyvek helyett valaki emberi érdeklődéssel, alázattal és a megértés szándékával (felmentést nem mondtam!) közelítsen a nyomorodott lelkű nyomorultakhoz. De bátorság kell ahhoz is, hogy valakinek ezt megmutassuk, és bízzunk benne, hogy érteni fogja.
Ez a film nem készülhetett volna el Hollywoodban, legalábbis nem az elmúlt másfél évtizedben, mert nem lett volna elég ember, aki értette volna – készítőként vagy nézőként. És nem értenék most sem, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy bűnt mutat, de nem ad hozzá egyetlen, igaz bűnöst, aki egymagában elvinné a balhét a néző nagy megelégedésére. Helyette mutat sok embert, gyarlót és igyekvőt, és megmutatja, hogy miért olyan nehéz a második csoportba tartozóknak.
A Smaller and Smaller Circles nem próbálja megváltani, megreformálni műfaját, „csupán” elég érett ahhoz, hogy antagonistájától a világi hatalom kötöttségeit és érdekelvűségéből fakadó hibáit megtestesítő nyomozókon át az emberbarát munkájuk ellenére, vagy talán annak szívszorító jellege következtében sajátos vakságot kifejlesztő szociális szakértőkig, dolgozókig ne legyen egyetlen igazi antihőse sem. De protagonistái sem szokványosak: nem jéghidegek, de nem is borulnak ki lelkileg a gonosz tettek eredményeitől. Beszólnak a gyáváknak és megalkuvóknak, de legalább annyira személyes sértettségből, mint igazuk büszke tudatában.
Metált hallgatnak és szendvicset esznek boncolás közben, de nem azért, mert állati menők, hanem mert – emberek.
És ez az emberség a film egyik nagy titka. A szintén az emberi sötétségbe meredő Sin City fekete-fehér, kontrasztos mesevilágában hősiességből és gonoszságból kivágott figurákat mozgat, néha sárgával és vörössel fröcskölve be őket – igen hatásosan. A Bárányok hallgatnak szuperintelligens, de pszichésen sérült hőse egy FBI-os nyomozónővel jár intellektuális tangót, és segít elkapni egy másik gyilkost – borzongásra és elemzésre méltó, csavaros történet, mely létező személyeken és eseményeken alapul bár, de a hétköznapitól (szerencsére) igen messze esik. A Hetedik sokkoló kivégzések és rejtvények útján terelgeti nyomozóit a csattanós, bár kimódolt és valljuk be, valószerűtlen végkifejletig. Mindkettő elől kellemes, a szorongás és félelem lerázásával járó eufóriával és a (legalábbis bizonyos mértékig) helyreállított igazság tudatával állhat fel nézője.
A Smaller and Smaller Circles alól nem. De nem is kamaszos, hatásvadászattal elért depresszióval. Ez a film nem a csavarról szól, hanem arról az útról, amely a feltett kérdésekre adható válasz maga.