udine

Smaller and Smaller Circles – Néma párbeszéd Istennel halott kisfiúk felett

Meglepően erős és értelmes, moralizálós sorozatgyilkos-thriller a Fülöp-szigetekről.

Ázsiazabálás Udinében

A Geekz Európa legnagyobb ázsiai tematikájú filmfesztiválján járt. Dráma! Horror! Történelem! Harcművészek! Gengszterek!

Filmnapló extra - Jelentés Udinéből

Jelentem, az idei Távol Keleti Filmfesztiválon (helyszín: a festői Udine) sikerült megdöntenem a saját rekordomat: a tavalyi 30 után ezúttal 34 filmet néztem meg 5 nap alatt. Igaz, volt amelyikről kisétáltam, és a mezőnyben egy rövidfilm is akadt, de ez a celluloidmennyiség már így is bőven az egészségügyi határérték felett van. Nekem sikerült mentálisan – viszonylag – épen kikeverednem a kalandból, de a mutatvány megismétlését nem ajánlanám senkinek. Okulásul következzék egy tételes filmnapló, amelyben a Geekz profiljába illő filmekről igyekszem bővebben is írni. A sorrend kronológiai.

Kedd (1. nap)

Tomboy – Mi mással is kezdhettem volna negyed 10-kor a fesztivált, mint egy 1936-os (!) kínai vígjátékkal? Az udinei fesztiválszervezők jó szokása, hogy minden évben beiktatnak egy tematikus retrospektív programot. Ezúttal (a pinku válogatás mellett) „Ázsia nevet”-jelige alatt láthattunk néhány klasszikus komédiát a térségből. A nevezett filmben egy gazdag sanghaji családfő fiúunoka után vágyik, és szó szerint belebetegszik abba, hogy nem születik meg a várva várt trónörökös. Nincs mit tenni, fiúnak kell maszkírozni az egyik lányunokát, amiből természetesen jó pár humoros szituáció adódik. A film pontosan úgy épül fel, mint a korabeli magyar vígjátékok, és legalább annyira élvezetes is, mint a magyar megfelelője. 10/6

A Man’s Weak Point – Segawa Masaharu 1973-as klasszikusa akár a pinku szekcióban is mehetett volna pikáns témája miatt. Főhőse egy ügybuzgó és szorgalmas rendőr, akit átirányítanak az erkölcsrendészetre, ahol a pornográfia elleni harc a feladata, ami aztán a magánélete rovására megy (a sok munkahelyi inger miatt odahaza sem tud teljesíteni). Mint később kiderül, az egyik pornóproducer, akit el kéne kapnia, korábbi jó barátja. Masaharu filmje egyszerűen hibátlan: stílusos, vicces, okos; tökéletes szatírája a kispolgári álszeméremnek és az ostoba prüdériának. A színészek zseniálisak, a poénok szintén. 10/9

Night Market Hero – Tajvani komédia egy éjszakai piac dolgozóiról, akiknek politikusokkal összefonódott ingatlancápákkal kell megküzdeniük. Lokális humor, az európai ízlés számára kissé töményen adagolva. Érdekes. 10/6

The Drifters: Hey Suckers!! Here We Come!! – Újabb Masaharu-film, ezúttal ’75-ből. Főhőse egy balfék zsaru, aki lopott gyémántok után nyomoz egy nem kevésbé idióta piti bűnöző segítségével. Krimi, komédia, slapstick minden mennyiségben. 10/8 

Don’t Go Breaking My Heart – Johnnie To úgy döntött, hogy két vérbalettes krimithriller közt legyárt pár romkomot, és jól tette, mert ebből a filmből ítélve nem áll tőle messze a műfaj. A sztori a szokásos: a bájos hősnőnek két férfi (egy érzékenyebb meg egy nem annyira érzékeny macsó) között kell döntenie. To néha egészen ügyes beállításokkal operál. 10/6.5

Romantic Heaven – Nyáltenger Koreából, ami részben a Mennyben játszódik. A rendezővel egy sorban ülve néztem végig a filmet, és csak páratlan önuralmamnak köszönhető, hogy nem sétáltam oda, hogy fejbe rúgjam. 10/3

Bangkok Knockout – Az Ong Bak rendezőjének új opusza! A színészi játék minden korábbinál röhejesebb (gyakorlatilag The Room-színvonal), a sztori ezer sebből vérzik, de kit érdekel, amikor olyan elképesztően zseniális (helyenként már-már szürreális) harcjeleneteket láthatunk az utolsó egy órában, hogy még Tony Jaa sem hiányzik a stáblistáról.

A történettel szerencsére nem molyoltak sokat: adott egy gonosz amerikai, aki egy harcművész-csapatot azzal hiteget, hogy Hollywoodban vállalhatnak kaszkadőrmunkát. Ehelyett elkábítják és egy elhagyott gyártelepre viszik őket, ahol kamerák előtt kell élet-halál harcot vívniuk néhány pszichopatával, mindezt a közvetítést figyelő gazdag külföldiek legnagyobb örömére, akik fogadásokat köthetnek a meccsekre. Felvonul minden stílus a kung fu-tól a muay thai-on át a capoeiráig. A film letöltése megrendelése kötelező mindenkinek, aki az Ong Bakot szerette. 10/7 

Szerda (2. nap)

Games Gamblers Play – Michael Hui klasszikusa ’74-ből, főszerepben két megrögzött szerencsejátékos-szélhámossal (Hui és testvére, Sam alakítják őket), akik különféle kreatív módszerekkel próbálnak meggazdagodni, a tévés vetélkedőktől kezdve a pókeren át a kutyafuttatásokig. Ez volt a ’74-es év legnézettebb hongkongi filmje, nem véletlenül. Egyenetlen, de nagyon szórakoztató. 10/8

The Warlord – Ebben a ’72-es Shaw Brothers filmben Michael Hui egy kínai had- és önkényurat alakít az 1900-as évek első évtizedében. Bár az Asia Laughs-szekcióban szerepelt, csak komoly engedményekkel lehet vígjátéknak nevezni, inkább fekete komédia, de szatíraként talán jobban működik. 10/7

Perfect Wedding – Hongkongi romkom a Szex és New York, a Randiguru és a hasonló amerikai filmek nyomdokain. Hollywood kompatibilis forgatókönyv és rendezés. 10/5

Wandering Home – Tadanobu Asano nagyon szenved, mint hardcore alkoholista, a családja pedig emiatt még jobban szenved. Érzékeny, megható dráma, csak a témában (a szenvedélybetegek nyomorúsága) nem tud sok újat mondani. 10/7

Lead Tombstone – A második nap sikerült végre eljutnom egy pinku film éjszakai vetítésére is, de mint kiderült, ebben a kevésbé ismert ’64-es Koji Wakamatsu-dolgozatban erotika szinte alig van. A történet a klasszikus jakuzafilmek dramaturgiáját követi: a fiatal és öntörvényű Mitsugu piti bűnözőként keresi a kenyerét, amikor egy gengszter a szárnyai alá veszi, hamarosan pedig már a Jakuza végrehajtójaként gyilkolássza az embereket. A „veszett kutya” egyedül a felesége iránt táplál gyengéd érzelmeket, aki nem nagyon tudja, mivel is foglalkozik a férje. Amikor aztán megtudja, a jakuzafőnök kiadja Mitsugunak a parancsot a nő meggyilkolására. A film pont olyan, mint a főhőse: nyers, dühös és kíméletlen. 10/8

Rustling in Bed – Sikerült azért egy igazi pinkut is kifogni: Yuji Tajiri 1999-es filmjében van szex bőven, és nem csak illusztrációként, de a sztori legfontosabb elemeként. Főszereplője egy 28 éves salariwoman (van ilyen kategória is?), aki összeismerkedik a metrón egy gimnazista korú fiúval, az alkalmi szex után pedig próbálnak valami kapcsolatfélét kialakítani, csakhogy, mint később kiderül, összhang csak az ágyban van köztük, igaz, ott elég komoly. 10/7

Csütörtök (3. nap)

Ali Baba & The Moldy Bachelors – A jól ismert arab mese maláj (!) feldolgozása 1961-ből. Bájos és vicces, tele a nézőnek címzett poénokkal, kiszólásokkal. 10/7

Pedicab Driver – Wostry főszerk. lelkemre kötötte, hogy ezt a zseniális Sammo Hung klasszikust nézzem meg, annak ellenére, hogy már láttam korábban, merthogy vásznon azért mégis csak más. És tényleg. A kópia ugyan nem volt tökéletes, de az élmény majdnem. 10/8.5

Operation Tatar – Egy maláj és egy hongkongi vígjáték után mi más következhetett volna, mint egy mongol heistfilm? Menet közben aztán kiderült, hogy csak annyira szajréfilm, amennyire az Üvegtigris akcióthriller. Viszont legalább annyira lokális a humora, miközben nekünk, nem mongoloknak is vicces a főhősök bénázása. Kellemes meglepetés. 10/7

The Showdown – Az I Saw the Devil forgatókönyvírója kipróbálta a rendezést is – nem kellett volna. Mintha a mostanában népszerű koreai telenovellák kardpárbajokkal feldúsított 110 perces verzióját kellett volna végigszenvednem, csak egy kicsivel több melodrámával. 10/4

The Piano in a Factory – Keserédes kínai rögreál-musical nyilvánvaló kelet-európai hatásokkal és egy kis Wes Anderson mellékízzel. 10/8

Foxy Festival – Nagyon szórakoztató koreai erotikus komédia, amely a különféle szexuális devianciákat járja körbe. 10/8.5

Hantu Kak Limah Balik Rumah – Maláj zombikomédiaszerűség, amelynek az első részét a három évvel ezelőtti Udinei fesztiválon a Geekz-különítmény sikeresen végignézte. Én negyed óra után adtam fel. 10/-

Péntek (4. nap)

Belkibolang – Indonéz szkeccsfilm. A nyolcból talán ha két szegmens emlékezetes. 10/4

Cannonball Wedlock – A fesztivál legjobb romkomja (a katalógus szerint screwball comedy) egy élőben is nagyon szimpatikus elsőfilmes japán rendezőtől. Vicces, okos és ami ebben a műfajban nagyon ritka: eredeti karakterekkel dolgozik, plusz nem lehet az első 5 perc után kiszámítani. 10/9

Willain & Widow – Ennek a koreai opusznak is a karakterei jelentették a legnagyobb erősségét: adott egy műkincsvadász, aki beköltözik egy fiatal özvegy házába, hogy megtalálja a néhai férj által elrejtett milliókat érő Ming-korabeli teáscsészét. Az alapötlet ismerős lehet innen, csak ennek a filmnek jóval színvonalasabb a humora. 10/7.5

Aftershock – Feng Xiaogang grandiózus családi melodrámája meglehetősen… melodramatikus, de nem nagyon lehet menekülni a hatása alól. A vetítés alatt hallani lehetett a zsebkendők suhogását. Egyébként ez volt az első IMAX formátumban is vetített kínai film (mármint Kínában), és természetesen megdöntött minden nézettségi és bevételi rekordot (mármint Kínában). Udinében a közönségszavazás győztese lett. 10/8

Here Comes the Bride – Fülöp-szigeteki testcserélős komédia. Az író-rendező, Chris Martinez annyit tett hozzá a műfajhoz, hogy nála nem két ember, hanem egyből öt cserél testet, egy esküvőre menet. Amennyire rühellem a műfajt, annyira nem utáltam a filmet. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy felvezetésként Eugene Domingo, a film egyik szereplője rögtönzött stand up előadást tartott a film előtt. Elmondta például, hogy harmadik világbeli országként a Fülöp-szigetek rengeteg problémával küzd, szegénység, társadalmi feszültségek és a többi, majd megnyugtatott mindenkit, hogy a film ilyesmikkel még véletlenül sem foglalkozik. (Végül a közönségszavazáson ez lett harmadik legnépszerűbb film.) 10/6

The Unjust – „Korrupciós-thriller” – így a katalógus definíciója, és tényleg, ebben a koreai filmben semmi másról nincs szó, mint arról, hogy rohad a rendszer. Az egyik oldalon a rendőrség különleges alakulata áll, akik, hogy megnyugtassák a sorozatgyilkosságok miatt feldühödött közvéleményt, keresnek egy bűnbakot, a másikon meg az ambiciózus ügyész, aki le akarja buktatni a mocskos zsarukat, miközben persze neki is megvannak a piszkos ügyletei. A film legfőbb problémája, hogy egyik karakter sem méltó a néző szimpátiájára / szánalmára, így a hatalmi játszmáknak sincs túl sok tétjük, ráadásul a sztori csavarjait sem éppen könnyű követni. Egy hongkongi rendező ezt jobban megoldotta volna. 10/6

Yakuza Weapon – Az éjféli vetítésre sikerült ezen a napon is egy bődületes baromságot beszervezni. A film a Machine Girl és a hasonló vérbentocsogós durvulatok nyomdokain halad, csak sokkal blődebb. A gyermeteg poénokat kábé 10 percig tudtam tolerálni. 10/-

Szombat (5. nap)

Forever – Szingapúri romkom, amely pszichothrillerként sokkal jobban működött volna. 10/4

Night Fishing – Park Chan-wook rövidfilmje anno azzal került fel a címlapokra, hogy iPhone-nal rögzítették, pedig ez csak parasztvakítás. A film szerencsére nem az. 10/8

Troubleshooter – Egy koreai thriller, amit mintha már láttunk volna kicsit nyugatabbra: egy magánnyomozóként dolgozó egykori zsarut rosszarcú emberek tőrbe csalnak, így egy brutális gyilkosság gyanúsítottjává válik. Később kiderül, hogy most is korrupt politikusok mesterkednek, mint a The Unjustban, ami nem csoda, mert ugyanaz a forgatókönyvíró. Ebben a filmben viszont – szerencsére – nem spórolnak az akció- és üldözési jelenetekkel, néhol egészen hongkongi színvonalú, amit látunk. Korrekt műfaji mozi. 10/7

The Drunkard – Egy alkoholista író mindennapi gyötrelmei a ’60-as évek Hongkongjában, a Wong Kar-wai-t is meginspiráló Liu Yichang önéletrajzi regénye alapján. Csendes, visszafogott, lassú film, ki is lógott a többi közül. 10/6.5

Mindfulness and Murder – Az utolsó napra is jutott egy szokatlan műfaj: a thai Tom Waller filmje igazi, régimódi krimi. Egy buddhista kolostorban játszódik, ahol holtan találnak egy fiatal srácot. A gyilkosság ügyében a rendőrség nem akar nyomozni, ezért az apát azt a szerzetest kéri fel a kutakodásra, aki korábban rendőr volt. Szép lassan kiderül, hogy az elhunyt drogban utazott, de a kolostorban egyéb üzelmek is folynak. Korrekt műfaji mozi ez is, de talán túlságosan is régimódi. 10/6

What Women Want – A fesztivál (egyik) zárófilmjét nagy várakozás előzte meg, utólag nem is nagyon értem, hogy miért. Chen Daming vígjátéka ugyanis feldolgozás, és nem egy kikerülhetetlen klasszikust újráz, hanem a Mel Gibson-Helen Hunt-féle Mi kell a nőnek?-et. A kínai verzió pontosan annyira középszerű és langyos, mint az amerikai eredeti. Andy Launak legalább jól áll a komikusi szerep, Gong Li pedig még mindig gyönyörű. 10/5

Filmek, amelyeket utólag, már itthon pótoltam be:

Bedevilled – Egy koreai thriller, ami akár igazán jó is lehetett volna. Adott egy Szöulban élő harminc körüli banktisztviselő nő, aki pihenésképpen visszalátogat gyerekkora helyszínére, egy apró szigetre. Egykori barátnője még mindig itt él egy agresszív férj és annak nem kevésbé suttyó rokonsága társaságában. A drámának induló történet előbb thrillerbe majd horrorba csap át, a lélektani motivációkat azonban egy kissé didaktikusan mutatja be a rendező. Még ezzel együtt sem érdektelen a film. 10/6.5

The Stool Pigeon - A sablonosabb Fire of Conscience után Dante Lam szerencsére ott folytatta, ahol a Beast Stalkerrel abbahagyta. Beépülős-rendőrös-heistfilmes témakörben nehéz újat kitalálni, nem is sikerült, helyette viszont kapunk egy majdnem hibátlan akcióthrillert szorványos (melo)drámai elemekkel. A katalógus szerzője Ringo Lam nevét emlegeti, jogosan. 10/7.5

Haunters – A korábban Kim Jee-woon és Bong Joon-ho asszisztenseként dolgozó Kim Min-suk gondolt egy okosat, és megcsinálta A sebezhetetlen koreai verzióját. Nem remake-e inkább továbbgondolása Shyamalan-filmjének. Az egyik sarokban a hipnózissal bárkit kesztyűbábbá változtató pszichopata áll, a hős szerepe pedig egy sebezhetetlen, szeméttelepi munkásként tengődő férfinek jut, akire nem hatnak a főgonosz manipulációi. Ötletes képi világ, jól eltalált tempó, kellemesen borongós hangulat és – koreai filmtől szokatlanul – visszafogott humor. A két világ szembenállása annyira nincs megideologizálva, amennyire A sebezhetetlenben, cserébe sokkal akciódúsabb és izgalmasabb a film. Ajánlom bátran. 10/8

Fangirl Udinében - riport az ázsiai filmek olasz fesztiváljáról

Idén is elmentünk Udinébe, megnézni, mi a helyzet a Távol-keleten, pontosabban, mi jön át onnan a XII. Far East Film Festival megbízható szűrőjén. Wostry most nem viselt joggingot, bár túlságosan nem nézhettünk ki megbízhatónak az olasz határőrök szerint, akik igazoltatás közben szép nyelvükön olyasmit énekeltek hangosan, hogy… Oh Sole Mio. Kis papírnézegetés és alapszavas kommunikáció után átengedtek a határon és még el sem tévedtünk, máris megérkeztünk a városba, ahol idén a tavalyinál még több látogató nyüzsgött a fesztivál központ körül/előtt, és akik egy éjszaka megtanították nekünk a „top három” nevű játékot. Mivel ennek a játéknak semmi értelme nem is fejtem ki a menetét, nézzük mi a helyzet a filmekkel.

Első nap a nagyköltségvetésű kínai történelmi eposz, a The Message volt a fesztivál „főműsoridőse”. Két kódfejtőnő véres leszámolásokkal tarkított napjainak krónikája a II. világháború idején. Egy kastélyban katonai tisztek, kódfejtők és politikusok összezárva várják, hogy kiderüljön, vajon ki közülük az áruló. Ennek a nyomozásnak és a gyanúba keveredett áldozatok brutális kínzásainak köszönhető, hogy ez a drámai darab thrillernek számít. A cél a hatás, a borzalom és a néző lenyűgözése. Ennyire egy hollywoodi produkción sem látszik az elszórt pénz, szó szerint beleszédültünk a gigantikus fahrtokba, amiket kézikamerás közelik tarkítottak. Számomra meglepő volt egy modern propagandafilmet látni, mivel az egész végeredményben Kína egységének fontosságáról szólt, és arról, hogy milyen apró, értéktelen semmiség az emberélet, ha egy birodalomról sorsáról van szó.

Ezzel ellentétben Teddy Chen hongkongi Bodyguards and Assassin-ja hasonló mondanivalójával képes bennmaradni a jó ízlés határain. A XX. század első évtizedében járunk, amikor Kína még az angolok befolyása alól próbált kikászálódni. A feladat megakadályozni egy Szun Jat Szen ellen tervezett merényletet. Hősies, patetikus és magával ragadó film. Azt például különösen szerettem, amikor a közönség tapssal fogadott egy várhatóan izgalmasnak ígérkező harcjelenetet; olyat, amelyikben egy ember puszta kézzel és harctudással legyőz ötven felfegyverzett zsoldost. Szuper volt! Engem ezek a pillanatok mindig meghatnak, ugyanúgy, ahogy a szereplők arcán legördülő hatalmas könnycseppek.

Másik kellemes élményem volt egy thai tinifilm, a Dear Galileo. Igen, ez ijesztően hangzik, de Udinében az a jó, hogy az ember betéved olyan filmekre, amiket amúgy nem nézne meg a prekoncepció miatt, és lám-lám átértelmeződik egy műfaj. A Dear Galileo szereplője két kedves, csinos, thaiföldi tinilány, akik elhatározzák, hogy az egyetem és az otthoni unalom helyett Európában próbálnak szerencsét. Londoni feketemunka, párizsi szerelem és bájos akcentus. Néhol leülős, de egyébként nagyon kedves, megmosolyogtatós film.

A fesztivál nagy szeretettel várt vendége Chapman To volt, aki filmje, a La Comedie Humaine premierjének fényét emelte jelenlétével. Ez a fekete komédia alaposan megválogatta a közönségét, a távol-keleti humor furcsán fogyasztható darabja engem is meglepett. A történet szerint egy visszataszító geek - aki ráadásul forgatókönyvíró is -, megment egy bérgyilkost. Kettejük szép lassan kialakuló barátságának színes és tényleg ínyenceknek való története olyan karaktereket állít középpontba, akik hasonlítanak a mindennapok elmebetegeihez. Egyébként a fesztivál „top három” jelenete közül az egyik biztos az, amikor a forgatókönyvíró és a bérgyilkos filmcímekkel és kötőszavakkal adnak elő egy hosszú dialógot, amiben a bérgyilkos elhazudja saját kitalált történetét.

A „top három” jelenetbe tartozik még a Dream Home című iszonyat-horror egyik gyilkossága. Nem tudom láttátok-e a Biblioteque Pascalt. Na, ha igen, akkor jelzem, hogy ebben a filmben egy hasonlóan brutális jelenetet látunk, mint Hajdu Szabolcs filmjének végén, csak itt a szenvedő alany egy kilenc hónapos terhes nő, akinek előtte totálban látjuk egy valószínűleg a magzat halálával járó balesetét. Durva. Én azt hiszem itt hagytam ott a filmet, amit Wostry a sajtósoknak fenntartott számítógépen nézett, de moziban valószínűleg szívinfarktusok sorát okozza majd, már ha forgalmazásra kerül egyáltalán. Ezen kívül a fesztivál „horror napja” nekem a Possessed című dél-koreai inkább vicces, mint félelmetes kliségyűjteményben merült ki.

Maradandó viszont a Titanic fesztiválon is bemutatott Running Turtle (Száguldó Teknős) című Lee Yeon-Woo film. Főszereplője egy lecsúszott rendőrtiszt, igazi lúzer, aki egy szuperszexi kung-fu-harcos rosszfiút próbál elfogni egymaga. Nehéz könnyű szívvel neki drukkolni, de a hajszát a kitartás dönti el.

Lúzer a főszereplője a Gallants című hongkongi akciónak is, amely a hetvenes évek kungfu sztárjait szerepelteti, ők persze időközben megöregedtek és jelenleg már jócskán túl járnak a hatvanon. A történet szerint egy kungfu mester kómába esik, tanítványai pedig harminc évet várnak kitartóan, míg a mester egy véletlen folytán felébred. A rigolyás vénember pszichózisának köszönhetően nem hajlandó felismerni öreg tanítványait, ezért a történésekbe véletlenül belecsöppenő szerencsétlen Cheungot nevezi ki első számú harcosának. Persze megvan mindenkinek a maga ellenlábasa, ami jó kis harcjelenetekre ad okot. Kiderül, hogy a nyugdíjasoknak is jó áll a kungfu.

Főleg hatvanas évekbeli klasszikusokat vetítettek a fesztivál elitmozijában, a Visionarióban Nudes! Guns! Ghosts! jelszóval. Ishi Teruo filmek és kedvencünk, a Bloody Sword of 99th Virgin szerepeltek a repertoárban. Kiemelt éjszakai vetítésen a Women of Whirlpool Island-et lehetett végignézni. A fesztivál közönség díjasa, a Castaway On The Moon sajnos kimaradt, ahogy sok más jó film is. Mindenestre idén is remek volt, katartikus és pihentető. Még elbírtuk volna viselni az udinei életet, de összevesztünk a szállásadóinkkal. Remélem jövőre elfelejtik.

Udine 2010

Jövő héten többek között az udinei ázsiafilmes fesztiválról tudósítunk - pontosabban Yvonne írja majd a cikkeket, én csak twittelek. Aki kíváncsi az utóbbira, kövessen.

A tavalyelőtti beszámolóinkat itt olvashatjátok.

Riport: Udine Far East Film Festival - 2. rész

Ismét csak Yvonne beszámolója következik:

Miután kipihentük az út izgalmait, a hétfőt egy laza 4 és fél órás produceri találkozóval kezdtük, akit ez nem érdekel, ugorjon egy bekezdést a filmekre.

 A fesztivál vendégei olyan neves szakmabeliek voltak, mint Marco Müller, Peter Loehr, Yasuhiro Mase, Jeong Byung-Gak, az EU média támogatásért felelős biztosa Grazna Wojcieszko, Frederico Tsui és Oh Jung-Wan. A téma többnyire a koprodukciók lehetősége és az ázsiai filmek európai szerepeltetése volt. Ez utóbbinak ma főleg a fesztiválok adnak teret, a filmes látókör szélesedésével pár éve már art és multiplex mozikban is nagy ritkán találkozunk ázsiai filmekkel, bár a kontinens töménytelen mennyiségben és legtöbbször kiváló minőségű filmet ont magából, ezeknek még mindig csak elenyésző százaléka jut el legálisan az európai közönséghez. Ezen a helyzeten sokat változtatna egy jól működő koprodukciós háló kiépítése Európa és Ázsia közt, úgy tűnik, most éljük a születő együttműködések hajnalát. Marco Müller bíztatónak találja a helyzetet, már készül az első ázsiai-olasz történelmi film és Marco Polo utazásának megfilmesítéséről is tárgyalnak, emellett ő is egyike a visszajáró FarEast vendégeknek, aki kiemelte a fesztivál kapcsolatépítő szerepét a két kontinens között. Hasonlóan, a fesztivál dicséretével kezdte előadását, Peter Loehr, amerikai származású producer, aki 97-ben megalapította Kína első függetlenfilmes stúdióját, a Creative Artist Agencyt. Loehr nagy jelentőséget tulajdonít a koprodukcióknak, maga is szívesen hoz össze nemzetközi filmeket, hiszen a filmnyelv és filmgyártás eszközeinek egységesülésével, a piac is egyre inkább nemzetközivé válhat. Ezzel szemben a hongkongi Media Asia vezetője, Frederico Tsui kevésbé látja értelmét az Európával való együttműködésnek. Rövid és őszinte válaszaiból nagyjából kiderült, hogy Kínában egyrészt óriási közönsége van a hazai mozinak, másrészt van elég pénzük, hogy a piac fenntartsa önmagát. Nem éri meg tehát alkalmazkodniuk az európai közönség ízléséhez vagy a koproducerek szándékaihoz. A japán televíziós producer Yasuhiro Mase, aki hazájában sikerfilmek készítésére specializálódott (Memories of Matsuko, Nana) a Wasabi óta maga is készít koprodukciókat. Nehézségét abban látja, hogy Japánban a sikerfilmek, mangák, bestsellerek vagy sorozatok alapján készülnek, amik Európában kevésbé vagy egyáltalán nem ismertek, ugyanúgy, mint a filmekben szereplő japán sztárok. Néhány felkapott rendező vagy underground szerzői filmen kívül tehát csak koprodukcióban kerülhet ázsiai filmnyelv az európaival kapcsolatba. Jeong Byung-Gak, a filmes pályázatokkal, továbbképzéssel és oktatással is foglalkozó koreai KOFIC stúdió vezetője, bár hazájában kevés koprodukció készül (miért is készülne sok? a tavalyi „rossz” évükben 117 koreai film készült és ezek nézettsége óriási volt), szintén nyitottnak tűnt a témával kapcsolatban. Harmi a kávészünetben a koreai csereprogramok felől érdeklődött. Megtudtuk, hogy Koreában évente 32 diákot vesznek fel, egyéves képzésre, ezután a 32-ből a két legtehetségesebb mehet továbbtanulni. Igaz, ők jócskán kapnak támogatást a filmjeikre. Ez aztán az elitizmus.

Ezután pizzáztunk egy nagyot, és végre elkezdtünk filmeket nézni: elsőnek a Funuke című japán fekete komédiára ültünk be. Két fiatal lány kegyetlen testvérharcára az istenhátamögötti faluban, mindkettejük célja Tokyo és a hírnév. Az idősebb testvér, Sumika színésznő akar lenni, álmaiért még ölni is képes, húgát, Kyomit pedig Sumika szadista hajlamai ihletik népszerű horror-manga képregényei rajzolására. A sikeres képregények mindent kitálalnak a nővérről, viszont pénzt hoznak és lehetőséget, cserébe csak Sumika bosszúját kell elviselni. Izgalmas helyzet, ha hibát kell benne találni, az talán a tempója, ha még feszesebb, mondjuk mínusz félórával töményebb, tökéletes is lehetett volna. 

Rögtön ezt követően Pang testvérek akciómoziját, a Detective-et néztük meg, ami bár úgy volt beharangozva, mint „break between horrorfilms”, ennek ellenére elég sokkoló, izgalmas breaknek sikerült. Nem áll tőle távol az ismertebb Pang-filmek egy-egy eleme, ezt majd a csattanó leleplezi, de van akit például a Hetedikre emlékeztetett. Ez azért túlzás, bár a Detective is erős darab. A cuki Aaron Kwok, rendőr barátja segítségével rejtélyes gyilkosságsorozat után nyomoz, az áldozatok mind ismerték egymást, mégis nehéz kibogozni az egymás közti kapcsolat szálait. Gyilkosságnak látszó öngyilkosság, öngyilkosságnak álcázott gyilkosság. A darabkák szép lassan összeállnak, a néző pedig elégedetten távozik a moziból.

Napunkra kedvenc irányzatunk, a pink cinema egy gyöngyszeme tette fel a koronát. A Love Master főszereplője egy férfigésa, aki hivatása szerint nőknek szerez szexuális örömöket. Tehetségének híre gyorsan terjed, mígnem egy dögös, de teljesen frigid hoszteszlány nem lesz a megrendelője. Miután a lányt nem sikerül még a csúcs közelébe sem juttatnia, főszereplőnk, Kagurazaka útnak indul, hogy megismerje az életet és az igaz szerelmet. A Love Master egy manga képregény feldolgozása, ebből következően fordulatos, izgalmas és érzéki, tele kimonókkal és tradícióval. Éjféli filmnek tökéletes, a történet és a szex- bunyójelenetek a DV minőséget is feledtetik. Magyar pink mozit akarok!
Másnap a fesztivál legjobb filmjeként beharangozott Our Townnal kezdtünk. A Detective-vel ellentétben az Our Town inkább belső titkokra, mint akcióra épít, a történet bonyolult szövevénye két gyilkos és egy rendőr megfeszített áldozatokban összefonódó közös sorsának. Egy városban azonban sok a három gyilkos, macska-egér játékuk csak tragikus véget érhet. Izgalmas és intelligens film, mint a karakterek és az azokat alakító színészek játéka, csak európai szemmel nehéz követni a sok-sok flashbacket, tele nagyon hasonló koreai arcokkal.

Éjféltől egy maláj zombifilmre, a Zombi Kampung Pisangra ültünk be. Érdekes élmény volt. A vetítés alatt folyamatosan hagyták el a termet a nézők, a rendező pedig bealudt a filmjén. Bennünk is megfordult a gondolat, hogy elmenekülünk és kifújjuk magunkat, de aztán a maláj filmgyártás iránt érzett rokonszenvünk a teremben tartott minket, hozzáteszem nem bántam meg. A történet akár egy 15 éves, burokban felnőtt tv-junkie fejéből is kipattanhatott volna: egy faluban bezombulnak az emberek, akik meg nem, azok megpróbálják felvenni a harcot az élőhalottakkal. Ez volt életem első maláj filmje, tele olyan fricskákkal és parodisztikus elemekkel, amelyket az valószínűleg jobban megért, aki ismeri ezt a filmnyelvet. Bár hálás lettem volna, ha a Zombi Kampung Pisangot mondjuk fele ennyi ideig kell néznem, a ripacskodás, gagyi zombik, súlyos történet és visítás felkeltették a maláj filmkultúra iránti érdeklődésemet. A film után Harmi elkérte a rendezőtől, Mahmat Khalidtól a névjegyét, közben egy maláj-magyar koprodukció lehetőségét beszélték meg. Reméljük összejön.

A nap zárásaként bulizni mentünk tegnapelőtt is, és az előtt is. Ha azt gondolná bárki is, hogy Itália a partik országa, hát nagyon téved. Igaz mi most csak az udinei helyzettel szembesültünk, de ez szinte megdöbbentő volt. Éjfélkor bezár a kocsmák 90%-a, a maradék pedig maximum hajnali 2-ig van nyitva. A fesztivál ugyan a hét minden éjszakájára szervezett bulit, minden nap más zenei irányzatot helyezve középpontba, ha viszont odamentünk a megjelölt helyre, akkor már nem hogy zene nem volt, de kiszolgálás sem. Érthetetlen, pedig Udine egyetemi város, a filmesek meg eddigi tapasztalataim szerint társasági emberek. Visszavonom tehát, hogy Udine olyan, mint Miskolc. Van amiben több, van amiben kevesebb. A Cinefesten legalább éjféltől kezdve megszűnt a magyar fesztiválszervezés összes problémája, táncoltunk vagy legalább ittunk hajnalig. Egyelőre nem adjuk fel, hiszen egy horror-nap után nem hiszem el, hogy csak nekem esne jól egy hajnali sör.

Riport: Udine Far East Film Festival - 1. rész

A Geekz-krú két tagja, no meg rajongva tisztelt főszerkesztőnk, jelenleg éppen Udinében, a távol-keleti filmek mustráján múlatja az időt. Az alábbiakban Yvonne beszámolóját olvashatjátok az utazásról és a megérkezésről. Filmekről majd holnap.

Az út magyar szakasza gyorsan telt és visszafogottan. Néztünk ki az ablakon. Feri megpróbált visszavágni, de az én gyönyörű lábszárvédőm és felemás zoknim is kevés volt ahhoz a melegítőnadrághoz, amit viselt. Harmi nagyon jól vezet, K.G. belemerülhetett valami versek olvasásába, mi meg maradtunk kedvenc témáinknál: az ajzószereknél és a filmgyártás jövőjénél. Magam is meglepődtem, hogy a társasághoz képest milyen simán megy minden, K.G-t nem ismertem, de róla is sok mindent el tudtam képzelni, miután elmondta, hogy gyermekkorát egy vadregényes malomban töltötte. Békés utunkat, egy ausztriai pihenővel szakítottuk meg. Egyidőben érkeztünk ide egy turistabusznyi futballhuligán tizenévessel, akik alapból sem voltak túl fegyelmezettek, de amikor egy másik busszal megérkezett egy őket filmező, kiöregedett rockerekből álló stáb, elszabadult a pokol. Petárdákat gyújtottak és németül kezdtek indulókat szavalni. Indultunk tovább.
Győzött a megérzésem, eddig túl könnyen ment minden. Ausztria közepén rájöttünk, hogy a google randomra kidobott útvonaltervéhez nem fogjuk tudni tartani magunkat, ezért inkább rövidebb és egyszerűbb utat választottunk, aminek a következménye egy több órás kavargás lett Ausztria csodálatos hegyei közt. A látvány tényleg megérte: „Szép Magyarország, de kezdi elveszteni a hatását”, Feri indítványozta, hogy ez legyen a cikk alcíme, én azonban ezzel nem értettem egyet. Fontos részlet ugyanis, hogy Harmi autójában, csak kazettáról lehet zenét hallgatni. Két darab ilyenünk volt a kocsiban: Hofi, amit már Ausztria elején végigröhögtünk, és Kern András próbálkozása, mert zenének nem nevezném, azt, amit rádióállomások híján kellett elszenvednünk. Modulációját és teljesen összefüggéstelen szövegét hallgatva, azon gondolkodtam, hogy hiába a természet minden szépsége, ami fogva tartja lelkemet, az ez: tényleg leírhatatlan! Engem az is meglepett, hogy Kernnek egyáltalán eszébe jutott ilyesmit összehozni, de azt nem tudom most sem felfogni, hogy volt ember a földön, aki megengedte, hogy ilyen förmedvényt hangszalagra rögzítsenek. Hasonlítani nem is tudnám mihez, mert ez Kernen kívül mindenkire sértő lenne… Egyszer sikerült befogni egy jó adót, zajosan, de hallgathatóan leadták Morricone klasszikusát, a Profi főcímdalát. Mialatt ez ment, némán meredtünk a havas hegycsúcsokra, sziklákra, tavakra. Megható pillanat volt.

Közeledtünk az olasz határ felé. A benzinszintjelző pedig elérte a kis, piros sávot, idegesen remegett, kigyulladt, jelezve, hogy az autónak is megvannak a maga igényei, sürgősen meg kéne állnunk egy tankolni. Úgy döntöttünk spórolunk, nem pénzeljük az OMV-t és majd inkább olasz részen állunk meg, hiszen a határ után biztos lesz egy benzinkút belátható időn belül. Hát nem volt. Csak mentünk tovább üresedő tankkal, egyik alagútba be, a másikból ki. Minden más esetben örültem volna, ha nem zavarja meg semmi a táj szépségét, most viszont elég alaposan. Elképzeltem, ahogy lerobbanunk egy ilyen több kilométeres szűk alagútban. Körülöttünk meg csak torlódik, nő a kocsisor. Olasz tempóban kijönnek értük, elvontatnak vagy nem... Jézus! És még mindig nem jött szembe egy benzinkút sem, csak egy tábla, ami jelezte, hogy a következő 36 kilométerre lesz. Egyedül K.G. élvezte a helyzetet, idegesítően jól érezte magát, míg mi némán ültünk és a benzinszintjelzőre meredtünk. De bevált, tényleg azon gondolkodtunk, mikor üssük le, és nem azon, hogy pl. mióta is jövünk üres tankkal? Végre az út másik oldalán megláttunk egy kutat, persze OMV-t. K.G. és Feri halált megvető bátorsággal átszaladtak kannásbenzinért. Nem úsztuk meg olcsón, a kanna drágább volt, mint maga az üzemanyag, de így is örültünk neki. Betöltöttük és indultunk tovább. Következő kanyar után újabb tábla jelezte a legközelebbi benzinkutat: 56 kilométerre.

Na de, akkor pár szót arról, hogy mit is keresünk mi itt: A Far East FilmFestival már 10. éve vonzza Udinébe az ázsiai szórakoztatófilm kedvelőit, a világ minden tájáról. Ez az egy hét jó alkalom, a kapcsolatépítésre, kikapcsolódásra, bulizásra és a tömény, válogatottan jó ázsiai filmek élvezetére. A fesztivál szervezőjét még csak látásból ismerem, de érdekes élettörténete van. Francesco mozdonyvezető volt, majd nyugdíjazása után világjárással kezdett foglalkozni, így építette ki azt az ismeretségi hálót, aminek köszönhetően el tudja hozni ide ázsia legelborultabb és legütősebb játékfilmjeit, egy-egy jeles alkotóval együtt. A szervezés mellesleg nagyon jó, és nem csak magyar viszonyokhoz mérten. Nem csoda, hogy a fesztivál kezdi kinőni magát, bár a mai bulin nem volt nagy nyüzsgés, a filmekre kemény sorbanállás van és harc az ülőhelyekért. Ami minket illet, közülünk W. számít tapasztaltnak, ő már volt itt tavaly, keni-vágja az ázsiai filmes témát, sőt ezeket a filmeket igazából már egy - kettő kivételével mind megnézte otthon. Harmi szereti a filmeket, az ázsiaikat és mindenfélét, az olcsó fesztiválokat és persze a PARTIT, kb. engem is ezek motiváltak. K.G. kicsit kilóg, olyan szempontból, hogy nem szereti a filmeket, az olasz bort viszont igen, úgyhogy annyira mégsem.

Ennyit az első napról. Filmeket nem néztünk viszont elégedetten konstatáltuk, hogy jó helyre érkeztünk, ahol isteni a pizza, a fagyi és kedvesek az emberek.

Folyt köv.