A Kevin Spacey személye körüli botrányoknak köszönhetően a nagysikerű Kártyavár sorozat még annál is több kapcsolódási pontot teremt fikció és valóság között, mint amennyi a készítők eredeti szándékai szerint adódna, pedig a Fehér Ház működésébe bepillantást engedő epizódok többször megpihenő, de meg nem fáradó sora már eleve hátborzongatóan realisztikusnak tűnt. A néző igazi szuperhősökkel szembesülhetett, olyan emberekkel, akik követhetetlen retorikai kifinomultságuknak, a szabályok és a kiskapuk bravúros kombinálásának köszönhetően tényleges szuperképességgel rendelkeznek, és hatalommal bírnak milliók sorsa felett, ám a hatalom gyakorlásának társadalmi-globális következményei a legritkább esetben foglalkoztatják őket – ellenben a következő ciklusban betöltött pozíciójukkal.
A világ nem elég
A karrierpolitikus Francis Underwoodban megtestesülő emberszobra ijesztő (jelenlegi) végpontja annak az ezredforduló utáni trendnek, amely erkölcstelen vagy azzá váló főszereplőkkel szórakoztat. A Kemény zsaruk, a Dexter, a Totál szívás, a Narcos (a stbstb.) protagonistái (vagy antagonistái...) különböző módon és mértékben gyarlóak, a környezetük kényszeríti rájuk a morál mellőzését, a többi szereplő teszi relatívvá az ő erkölcstelenségüket, céljaik szentesítik az eszközeiket, láthatatlan fokozatossággal csúsznak lefelé a lejtőn, vagy egyszerű esendőségük szolgáltat kifogást és egyúttal teremti meg a nézői szimpátia lehetőségét. Underwood immoralitása azonban nem legitimálható ekképpen, hisz eleve adott, pontosabban eredete ismeretlen. A nyitányban ugyan meghatározásra kerül a bosszú, a lezárásban pedig a politikai és gazdasági hatalom összekapcsolására való törekvés, ám az évadok teljességét tekintve ezek csak amolyan ürügyek. Underwood legközelebbi fikciós rokona a Hannibal sorozat címszereplője, viszont a szociopata pszichológussal szemben ő valódi főszereplő, akinek csak azért akadhat házon belül erkölcsi ellenpontja, hogy keserű idézőjelek közé kerüljön a képviseleti jószándék (lásd az első évad alkoholista kongresszusi tagjának tragikus pályáját). A Kártyavár olyan, mintha Az elnök embereinek minden szereplője egy dr. Lecter lenne, akik csak a manipuláció és a mindig önös érdekek érvényesítésének hatékonyságában különböznek, azaz maradnak el Underwoodtól. Nem vagyunk könnyű helyzetben, ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért szeretjük nézni őt, de a kutya valahol itt van elásva.
A sorozat készítői a „negyedik fal” (a cselekménytér és a néző, a fikció és a valóság közötti láthatatlan határ) lebontását nyilván azért szorgalmazták, hogy a nézőt, aki amúgy egész életében a megjelenített döntéshozatali színjáték passzív elszenvedője és kárvallottja, cinkossá tegyék. A választási lehetőségek sokasága (az az általában két alternatíva) a demokrácia egyik illúziója, ami a szavazót állásfoglalásra kényszeríti: szavaznia kell arról, hogy ki zsarnokoskodjon felette a következő szavazásig, amikor újra ünnepélyes keretek között kérik ki a véleményét. A döntés után a nagy többség vélt életminősége viszont nem a kormányzati határozatok, alaptörvény-módosítások és bokroscsomagok függvényében fog javulni vagy – esetleg, netalántán – romlani, hanem attól, hogy a legerősebb kutyához hogyan viszonyul érzelmileg. Az Underwood iránti érdeklődés mögött épp úgy ott húzódhat az a lélektani stratégia, hogy egy zsarnokhoz az ellenszegülésnél kifizetődőbb hozzádörgölőzni, mint ahogy a kíváncsiság, a megértés tárgyilagos szándéka is. Történelmileg már könnyedén belénk ivódhatott ez a stratégia, hisz a nagy népességű emberi közösségek sosem működtek központosított hatalom, a jogok és erőforrások egyenlőtlen elosztása nélkül.
Az uralkodókhoz való társadalmi viszonyulás lehetőségeit vizsgáló Rómában történt valami mozaikos portréjában is hasonlóságokra lelhetünk. A hadi tisztviselők például a következőképpen értékelik a pár órája meggyilkolt Julius Ceasart: „Ez az alak diktátor volt. Trónuson ült, jogarral hadonászott. A Köztársaság már csak mázolt díszlet volt körülötte... A szenátussal úgy bánt, mint az idomító a kutyákkal. … Igen, élet és halál ura volt, államfő... De a parvenünek mindig minden kevés.” A déli demokrata Underwood a semmiből verekedte fel magát az elnöki székig, a self-made-man toposzának rút-elegáns mutánsaként, és az évadok előrehaladtával minden kétséget kizáróan vált egyértelművé, hogy neki tényleg semmi sem elég. A Kártyavár diktátora olyan, mint egy cápa, amelynek folyton úsznia kell, különben megfullad.
Gyorsan tegyük hozzá, hogy Márai Sándor történelmi regényében a látszólagos embertelenség megokolhatóvá válik a távlatibb célok, az államérdek mentén („jó államférfi az, akinek nincs erkölcse, sem meggyőződése. ... Jó államférfi az, akinek csak politikája van.”), ám ez Underwoodról már nem mondható el. Az ötödik évad vége felé sommázza a harcos realista, az idealista, de józan szerkesztő Hammerschmidt: „nincs semmi ideológiája, semmilyen vezérelve. Létezik ennél ijesztőbb?” A néző egy olyan hataloméhséggel szembesül, ami többnyire mentes a realisztikus céloktól, az önmagáért való hatalomban pedig mintha összeérne az akarat nietzschei diadala (voluntarizmus) annak nietzschei kudarcával (nihilizmus).
Francis Underwood a rendeltetés nélküli működés, így izgalomra nyilván csak az utóbbi adhat okot. Az, hogy ő ebben az érdekorientált, bizalmat, hűséget csak hírből ismerő közegben, ahol pártállástól függetlenül mindenki épp úgy lehet ideiglenes kollaboráns, mint ellenfél (nem véletlen, hogy a lojális kabinetfőnök a történetfolyam legbizarrabb figurája), mennyire elképesztően hatékonyan működik. Mennyire elképesztően hatékonyan csűri, csavarja, vezeti meg legdörzsöltebb riválisait és hazudik háromszázmillió ember képébe. Még ha ez alkalmanként a hihetőség rovására is megy (lásd például a második évadban egymás ellen kijátszott elnök és mágnás esetében), a sorozat következetesen ábrázol egy olyan ethoszt, mely szerint a hatékonyság minden másnál fontosabb, és ebbe az elég tág körbe szinte észrevétlen természetességgel tartoznak bele a kiharcolt következmények. A Kártyavár cselekménye nem a hezitatív „Miért?”, hanem a teljesítményfokozó „Hogyan?” és „Miért ne?” kérdéseire van felfűzve, és ezt a kifinomult és öngerjesztő törtetést-harácsolást nézve nem is kell túlságosan hunyorítani, hogy ráismerjünk korunk egynémely imperatívuszára.
Végképp eltörölni
A Kártyavár nagy jelentőséget tulajdonít a közvéleménynek, ironikus feszültséget teremtve a manipuláció mindenható alanyai, a politikusok, és a manipuláció tehetetlen tárgyai, a civilek között. Underwood – amikor épp nem a kongresszus vagy a szenátus túlszabályozott működését szabotálja – a közvélemény befolyásolásával (szivárogtatástól kezdve egy újságíró meggyilkolásáig) vagy a befolyásolás ígéretével nyeri harcait. Akár a regnáló elnökről, akár egy túszdrámáról, az ellene vizsgálódó bizottságok tagjairól vagy a rivális jelöltről van szó, ha a megvesztegetés nem működik, egy botrány vagy annak rémképe mindig tökéletes megoldásnak bizonyul, miközben a hitelesség egy fikarcnyit sem sérül. De miért? Miért dominálhatnak ennyire a botrányok a politikai ügyekben?
Az egyszerű válasz a média és a demokrácia természetében rejlik. A média technológiai fejlődésének köszönhetően szinte minden láthatóvá, potenciálisan nyilvánossá válik, így a politikus (ahogy mindenki más) életének egyre kevesebb hányadát tudja elzárni a többiek elől. Ezzel párhuzamosan a politikai csatározások már nem annyira osztály- vagy ideológia alapúak, a láthatóvá, „emberközelibbé” váló politikus személyének, karakterének, karizmájának megmérettetéseiről is szólnak. Mivel egy politikus, sztár vagy más közéleti személyiség nem pusztán a társadalom figyelmének, de egyúttal erkölcsi értékmezőjének középpontjában, vagy ahhoz nagyon közel is van, az ő morális botlása a konkrét kihágáson túlmutatva a teljes közösség értékei, rendje elleni támadásnak minősül. A botrányt a társadalom mindenképpen túlreagálja, vagy helyesebben: nem tudja túlreagálni. John B. Thompson megfogalmazásában a mediatizált társadalomban a botrány a bűn szekuralizált formája, a korrupciós és szexbotrányok társadalmi gyakorlatában az inkvizíciós perek és boszorkányégetések hagyománya él tovább.
A politikus számára kulcsfontosságúvá válik a megbecsülés, mely morális tőke csorbításának, leépítésének, vagyis a politikai csatározásoknak kézenfekvő eszköze a botrány. A Kártyavárban az ideológia ósdi nyűgét levető főszereplő (a kormányzás sosem élvez prioritást az egóval szemben) ezért célozza reflexszerűen a szembekerülő tisztségviselők hírnevét. A makulátlanul önző és erkölcstelen politikus kezében a kollektív erkölcsi érzéket stimuláló-idomító botrány kiforrott rutinmozdulat, a morált ekképpen relativizáló mechanizmus pedig egy pillanatra sem tűnik anomáliának vagy a rendszer diszfunkciójának. A valóság ugyan kicsit bonyolultabb, a botrány meg is tudja makacsolni magát.
A hatodik évad forgatása közben, a híres hollywoodi producer, Harvey Weinstein leleplezése után robbant a bomba, miszerint a tabudöngető sorozat biszexuális elnökét alakító biszexuális színész helyzetével visszaélve, notóriusan zaklatta kollégáit. A botrányok között akrobatikusan lavírozó, botrányokkal bűvészkedő, a hatalommal több mint félszáz részen keresztül visszaélő Underwood, annyi fölényes kikacsintás után, átesett a negyedik falon, magával rántva a karakter mögötti színészt. Kevin Spacey zuhanását az sem mérsékelheti, hogy több mint félszáz résznyi retorikai rutin birtokában méltóztatott egy köztudomásúlag hátrányos helyzetű kisebbséghez, a melegekhez csatlakozni.
A botrány társadalmi rítusának lezáró szakasza, a spekulatív, a beavató-bevonódó és a kaotikus fázist követő elidegenedés, az eseményektől való érzelmi eltávolodás, a tanulságok, legendák vagy viccek formájában történő leülepedés egy színész esetében funkcióját veszti. Nincs értelme egyszerű történetként, jelképként, hősként vagy karikatúraként a mindennapokba integrálni azt, ami és aki már évtizedek óta ilyen formában él velünk. Mármint értelme lenne, de nem mint büntetés. Mi mást akarhatna az önreflexiókkal komává avanzsáló néző, akinek cinkosságát pont az alkotók jószándéka, a szórakoztatóan erkölcstelen szereplők és történetek mögötti pedagógia csökkenti, csökkentheti?
A demokráciában a többség lincshangulata szent akarat, a kultúra gyártói jobb, ha termékpalettájuk mielőbbi változtatásával meghajolnak előtte. Lehetetlen vállalkozás lenne a pontos bűnrészesség, az érdekek és a felelősségi körök meghatározása ebben a lincselésben, az mindenesetre jól látszik, hogy a kultúra gyártói és fogyasztói, vezetői és démosza, miután a jogot magukhoz ragadták, a törvényes igazságszolgáltatás időigényes és oly sokszor kudarcot való módszereit rögtönítélő bíráskodásokra cserélik. Statáriumot hirdetnek, pontosabban: hirdetünk, és attól függetlenül, hogy a Louis C.K. - Bill Cosby skálán épp hova tehető a feltételezhető bűncselekmény súlyossága, olyan magas lámpavasakra lógatjuk fel a vádlottakat, hogy az emlékük se lássék. Digitálisan szerepeltetni egy elhunyt színészt épp úgy lehet, mint kicserélni egyiket a másikra, ráadásul a streamelés korszakában egészen új távlatai nyílnak a retorziónak, hisz visszamenőleges törlésre ítélni egy karriert már korántsem annyira abszurd, megmosolyogni való ötlet. Ezekben a törekvésekben a nagy világmegjobbíthatnék mellett ott lapul az infantilis sértettség, az elfogadásra, a szembenézésre való képtelenség kulturális deficitje. Nem kell tanulunk a múltunkból, pláne szégyenkezve, az aktuális büszkeségünknek megfelelően újra írhatjuk a régi (szép) időket.
A bűn, a bűnös késztetések és a mozgóképes kinyilatkoztatás számos alkalommal járt kéz a kézben úgy, hogy a vászon termékeny talajnak bizonyult. Csak kicsit lelkiismeretesebben kell visszapörgetni a filmtörténetet. Nem lennénk szegényebbek annak az Alfred Hitchcocknak a munkássága nélkül, akinek elfojtásai és szadizmusa a feminista filmelmélet számára kiapadhatatlan forrást, Tippi Hedrennek meg kitörölhetetlen traumát jelentett? Nem lehet, hogy a behódolás és árulás mélyrétegeit egy anatómiai atlasz pontosságával ábrázoló Mephisto zsenialitása és hitele többek között abból fakadt, hogy az állami besúgó Szabó István írta és rendezte? Nem lehet, hogy a Kártyavár ijesztő realizmusához vaskosan hozzájárult, hogy a színész személyisége (melyet a néző naivan szeret fehér lapnak tudni) nem csekély hasonlóságot mutatott az általa alakított karakterrel? A művészeti alkotás nem feltétlenül attól lesz érvényes, hogy alkotói erkölcsösek, kiváltképp akkor, amikor a szórakoztatóipar gyártósorait egyre nagyobb arányban állítja erkölcstelen hősök termelésére.
Nő a tét
A Harvey Weinstein és a Kevin Spacey-ügy töréspont a szexuális zaklatások történetében, ahogy a Spotlight – Egy nyomozás részleteinek fináléjában a riport megjelenésének délelőttje. Paradigmaváltó esemény, amely után a világ már - talán - máshogy működik, amely után - talán - nemcsak papíron, de a gyakorlatban is szankcionálásra kerül a hatalommal való visszaélés és a szexuális zaklatás.
Persze jó kérdés, hogy igazából melyik zavar minket jobban. Látszólag Underwood Oscar Wilde-ot idéző frázisa (minden a szexről szól, kivéve a szexet, az ugyanis a hatalomról szól) is aggályossá teszi a szeparációt, ám ha újfent Máraihoz fordulunk ("csak egy igazi hatalom van... az, amely a hálószobákon át vezet”), a helyzet teljesen logikussá válik. Mr. Underwood egyedüli méltó ellenfele Mrs. Underwood, Claire, aki kezdetektől partner volt mások jogainak mosolyogva taposásában, és aki végül nemcsak hivatalos tisztségeiben, de bűneiben is felért Francishez, mellette megtanult minden fortélyt és átment mindenen. Férfi és nő kapcsolata talán sohasem volt ennyire ellentmondásos és kibogozhatatlan, szenvedélyes és számító, mint kettejüké, és a kor szellemének megfelelően végül Claire győzött, még Spacey botránya előtt. Íme a világ leghatalmasabb és leggyűlöltebb párja, a szándékosan terméketlen, tiszta viszonyulástól tökéletesen mentes, a kölcsönös őszinteség és bizalom hátborzongató illúziójában fogant Mr. és Mrs. Underwood, a férfi és női antikrisztus.
Hogy Claire politikai pályája merre görbíthető, hogy a Robin Wright által parádésan megformált asszony erkölcsi lejtmenetébe iktatható-e inflexiós pont, megpendíthető-e általa egy kevésbé hatalommániás politika - ennek a dilemmának a súlya az írók vállán. Szociálpszichológiai tanulmányért kiált, hogy a rajongók hány százaléka vár a hőn áhított női dominanciától egy humánusabb irányt, és hány százalék nézné tovább az eddigi törtetés átsminkelését - természetesen a politikai korrektség szellemében -, az azonban vitathatatlan, hogy a karakter eddigi tetteinek fényében az előbbi alternatíva lélektani hitelesítése kívánna nagyobb forgatókönyvírói bravúrt.
Hőböröghetünk a hatalommal való visszaélés miatt, háboroghatunk a botrányokon, meg hogy erkölcsi beidegződéseink mentén rángatnak minket, de egyvalami kapcsán igazán nem panaszkodhatunk. Az egyenjogúság ügye jól halad.