Keelut házaknak alig nevezhető kunyhók szedett-vedett
összessége egy falunak alig nevezhető zord élethelyen, az alaszkai vadon
peremén – vagy inkább kellős közepén. Nem annyira a civilizáció utolsó
védőbástyája, előretolt helyőrsége, mint inkább a civilizációról leszakadt
csökevény, mely lassan beleolvad egy másik, ősibb, elemibb világba, addig pedig
se ide, se oda nem tartozva, megzavarodva, az őrület határán tántorog a kettő
között. Amikor Keelut gyermekeit kiéhezett farkasok kezdik tizedelni, Russell
Core farkasszakértő egy anya, Medora Slone kérésére odautazik, hogy levadássza
a nő kisfiának gyilkosát. De mint kiderül, némi állattámadásnál sokkal sötétebb
dolgok állnak a háttérben, és amikor Medora férje, Vernon is hazatér a háborúból,
elszabadul a pokol.
A punkok és neonácik vérmocskos összecsapását követően Jeremy Saulnier látszólag visszatér második filmje, a Blue Ruin témájához, merthogy a felszínen ezúttal is a bosszú mozgatja az eseményeket. A Hold the Dark azonban egyrészt sokkal tébolyultabb és sötétebb mélységekbe hatol, másrészt jóval grandiózusabb tálalással teszi, olyannyira, hogy Saulniernek ez a negyedik filmje mind kiállításában, mind komplexitásában ambiciózusabb (ha messze nem is jobb), mint az előző három együttvéve.
A kétórás játékidő csurig van az érintetlen vadon és a kendőzetlen emberi brutalitás kontrasztjának letaglózó, nem egyszer rémálomszerű képeivel, a természet szépségétől agresszív szándékossággal idegen, indusztriális zenei taktusokkal. Az erőszakábrázolás olyan, amilyennek Saulniertől megszokhattuk: nyers és fájdalmas, stilisztikája, hatásmechanizmusa (beleértve a félúton lezajló gigászi tűzharcot, melyet még sokáig fogunk emlegetni) sokkal közelebb áll a horrorhoz, mint az akciófilmhez vagy akár a thrillerhez.
A cselekmény a közegéhez illó fagyos kimértséggel, de kíméletlenül, váratlan fordulatok és erőszakkitörések mentén csordogál előre, a különös, onirikus atmoszféra pedig mintha mindig csak egy féllépésnyire lenne attól, hogy alámerüljön a helyi hiedelmektől fűtött természetfelettiben (ld.: True Detective). Ezzel és az audiovizuális hatásokkal Saulnier és írója-barátja, Macon Blair viszonylag szépen ülteti át a film nyelvére William Giraldi eredeti regényének csúcsintelligens, tűéles, döbbenetesen megkapó és eredeti (már-már Cormac McCarthy erejét idéző) prózáját. De a Hold the Dark a metaforáiban és a szimbólumaiban él, lélegzik, lüktet igazán.
Annak ellenére, hogy a farkasok tényleges szerepe jóval kisebb, mint azt a felütés alapján sejtenénk, motívumuk az egész történeten végigvonul: ők jelképezik a vadon rideg törvényszerűségét és az emberben bujkáló, de folyton felszínre törő, magát belülről kirágó-kikaparó állatot. Amikor másodszor látunk farkasokat, egy falka a saját kicsinyét falja fel. A természet rendje, vonja meg a vállát Core, aki leplezetlen tisztelettel viszonyul a dögökhöz. E jelenet azonban nyilván már abból ad ízelítőt, hogy mivé lesz az ember, ha kikopik a civilizációból – szakadó ín, roncsolt hús, vértől vöröslő állkapocs.
A Hold the Dark középpontjában a család, azon belül is az utódlás áll. A gyermek új világot teremt, a szülő pedig ezt az új világot elfogadhatja, magához ölelheti, szeretheti, mi több, erőt meríthet belőle (ld. az ámokfutó Vernon nyomában járó seriffet, aki 43 évesen várja feleségével első gyerekét, így a körülötte burjánzó pokol ellenére is megőrzi önmagát, higgadtságát, emberségét). De el is idegenülhet tőle, akarva-akaratlanul magára hagyhatja (ld. Core-t, a néző sokszor passzív kalauzát, aki felnőtt lányától érzelmileg-fizikailag eltávolodva egy elveszett ember)… illetve akár el is pusztíthatja. Mint a farkasok. A határvidéken a vadon ösztönei és a civilizáció rendje kifürkészhetetlenül összegabalyodik, az ott élők enigmákká, a külső szemlélő számára bizarr módon idegenné válnak, viselkedésüket a teljes kiszámíthatatlanság jellemzi, és olyasvalami, amire egy városlakó csak fejét rázva azt mondja: őrültség. Nem tudja, és talán nem is akarja megérteni a látottakat. Mert akkor őt is magával rántaná a téboly.
A Hold the Dark ezért sokszor megfoghatatlan, normál emberi racionalitással nehezen dekódolható eseményekből és viselkedésformákból áll össze. Ilyen szempontból kicsit olyan, mint Cormac McCarthy és Ridley Scott méltatlanul elmarasztalt remeke, A jogász, amelynek főhőse átlép egy (akárcsak itt: egyszerre fizikai és lélektani) határvonalat, és azon kapja magát, hogy az általa ismert világ törvényszerűségei nem érvényesek többé. Ami ott a címszereplő és a kartellvezér közti telefonbeszélgetés, az itt a mészárlás előtti félelmetes dialógus a seriff és Vernon hidegrázósan közömbös barátja között. Egyoldalú, hasztalan és szánalmas próbálkozás a rend helyreállítására a közelgő vérfürdő árnyékában – egyben az év egyik legidegőrlőbb jelenete.
A fentiek azonban nem azt jelentik, hogy a Hold the Dark cselekménye érthetetlen ködfelhőbe burkolózik – a végére nagyon is egyértelművé válik az egyes karakterek konkrét szerepe és motivációja, épp csak Saulnier és Blair (talán túlságosan is?) kompromisszummentes történetmesélési metódusa miatt nagyon résen kell lennie a nézőnek. Amit ugyanis Giraldi fekete-fehéren, explicite kimondott a könyvben (hogy ti. mi áll az egész pokoljárás mögött), arra a film csak néhány képpel és megjegyzéssel utal, és aki ezekről lecsúszik, az nem ússza meg a stáblista alatti zavart pislogást.
De ha hagyod, hogy a film kifinomult szimbólumrendszere, ellenállhatatlan vizuális és atmoszférikus ereje maga alá gyűrjön, akkor az említett revelációtól függetlenül is az év egyik legkülönlegesebb élményében lesz részed. Nem mondom, hogy könnyű nézni, érteni, befogadni – ám mint oly sok ilyen esetben, a nyitottság és a türelem meghálálja magát. Bőségesen, mint egy artériaspricc.