I Kill Giants - Kis film óriási lélekkel

Kezdjük az esetleges tévhitek eloszlatásával: hiába durrog a trailer a Harry Potter producereiről, köztük kimondatlanul Chris Columbusról, hiába ígér nagyszabású, látványos fantasy kalandot, ez nem az a film. Tessék továbbállni, nincs itt semmi látnivaló. Aki ismeri Joe Kelly író és JM Ken Nimura forrásként szolgáló, azonos című képregényét, annak ez mondjuk nem újdonság, de azért rögtön az elejére idekívánkozik, hogy Barbara, az óriásvadász kislány krónikája nem holmi kedves családi kalandmozi, hanem a maga keresetlen egyszerűségében intim és megható, helyenként kifejezetten sötét ecsetvonásokkal megfestett dráma, melyet mindössze az tesz fantasyvé, hogy itt-ott mesés metaforák vegyülnek az egyébként nagyon is realista történet szövedékébe. E kitétel azért szükséges, mert az elvárások gyakran óhatatlanul azokhoz viszonyított értékíteletet hajlamosak eredményezni, márpedig az I kill giants marketingkampánya (egyébként nem teljesen elítélhető módon) némileg félrevezető volt.

Bármit is gondol a Marvel-dömpingen edződött és talán jogosan fásulni kezdő nagyérdemű, képregényt megfilmesíteni nem lehet olyan marha könnyű feladat. Indie, szerzői képregényt meg pláne nem. És hiába az Image jelentette meg Kelly és Nimura remekét, ezáltal eljuttatva a szélesebb publikumhoz, az bizony ízig-vérig megmaradt indie-nek és szerzőinek, ékes bizonyságaként annak, hogy akadnak ötletek, nem is, inkább mélyen gyökeredző érzések, melyeken a kommercializmus sem tud kifogni. Ennek fényében el lehet töprengeni azon, melyik a nagyobb csoda: hogy egyáltalán film készült ebből a képregényből, vagy az, hogy nem cseszték el.

Feltételezhetnénk, hogy Kelly jelenléte, mint forgatókönyvíró szavatolja az eredetihez való hűséget, de hát a kicsit is figyelmesebb filmrajongó tisztában van vele, hogy adaptációk esetében az eredeti szerző ilyen-olyan közreműködése még semmire nem garancia. Márpedig az I kill giants közel tökéletes átültetés. Nem egészen adja vissza a forrásmű introspektív élményét, de annyit pont átemel belőle, hogy ahhoz hasonlóan felérjen egy jó szándékú vállba veréssel: ébredj fel, élned kell. Akkor sem mondanék mást, ha magát a képregényt akarnám jellemezni: tömör, pontos, szívhez szóló.

Barbara tizenkevés éves geek kislány, aki nyuszifüles satyójában egy névtelen amerikai kisvárosban tengeti sivár (?) hétköznapjait, meg-megküzdve az antiszociális-intelligens gyerekek szokásos problémáival, ha meg úgy adódik, rutinszerűen D&D-ből szalajtott óriásoktól óvja meg lakóhelyének mit sem sejtő polgárait... amíg egy Angliából érkező új osztálytársnő és egy új iskolapszichológus miatt apránként rá nem kényszerül, hogy kilépjen a nem is annyira komfortos komfortzónájából. Amit rohadtul nem akar, hiszen egyrészt óriások fenyegetik a várost, másrészt otthon, a túlterhelt nővére által menedzselt ház felső emeletén valami kimondhatatlan rettenet lappang, és ilyenkor ugyan ki ér rá az emberi kapcsolatok ápolására? 

A film nem kertel sokat, mert bár nem dörgöli rögtön az elején, sőt igazából soha az arcunkba, a jól kidomborított emberi kapcsolatok előtérbe helyezésével azért elég egyértelműen érzékelteti, hogy a fantasztikum még csak nem is látomásos, hanem “csupán” szimbolikus. Ami sekélyes ambivalenciát meghagy, szintén csak arra jó, hogy hangsúlyozza hozzáférhetetlenségében is szimpatikus hősnőnk érzelmi (nem pedig szellemi) labilitását. Olyan bravúrba hajló kisebb stikli ez, amitől a sztori újra és újra szépen át- és visszafordul önmagába. Óriások márpedig nincsenek, de aztán valahogy mégis csak vannak, és ez a valahogy teszi igazán félelmetessé és erőssé őket, Barbarának pedig végső soron a Monstrous Compendium lapjairól megszökött mumusoknál jóval nagyobb veszélyekkel kell megküzdenie. Ami annyiból nem is baj, hogy mint kiderül: erősebb, mint gondolná. Persze innentől óhatatlanul adja magát a kísértetiesen hasonló alapfelállású Szólít a szörnnyel való összehasonlítás, de ez esetben tényleg pusztán véletlen egybeesésről lehet szó (ugye mindkét film papíron létezett előbb, az egyik képregényként, a másik gyerekkönyvként), meg nem is igazán érdemes versenyeztetni őket: mindkettőnek ott van a helye az olyan, gyerekkori fantáziákat és megküzdési próbálkozásokat feldolgozó klasszikusok mellett, mint a Végtelen történet vagy az Ahol a vadak várnak.

Az első egész estés filmjét levezénylő dán rendező, Anders Walter szerencsére értette Kelly forgatókönyvét, és végig visszafogottan, szerény mértéktartással meséli el ezt a sztereotip egyszerűsége mellett meglepően mélyen rezonáló kis mikrodrámát. Néha, nagyon néha meg lehet vádolni azzal, hogy áttéved az érzelgősség túlsó oldalára, de akkor is maximum arra gyanakszik a néző, hogy nem tehetett mást, ez  mintha kódolva lenne a témában. Az eleve szerencsésen kevés fős és még azon belül is kevesebbre fókuszáló színészgárda az intim hangvételhez méltón teszi a dolgát (Madison Wolfe még a képregényt ismerőknek is remek Barbara, Zoe Saldana egyszerűen csak szimpatikus, de ide az pont elég is, Imogen Poots pedig nem igazán tud hibázni), a CGI meg inkább csak mutatóba van, de ugyan már: mint említettem, ez nem az a film. 

Hanem az, amelyik néhány jelentéktelen kompromisszumtól eltekintve szinte hibátlanul adja át mindazt, amiről a kiindulási pontként szolgáló képregény szól: némi műfaji szimbolizmussal megbolondított, de alapjaiban szögegyenes megváltástörténet szorongásról, elidegenedésről, eszképizmusról, barátságról és traumák feldolgozásáról. Nem egy hatalmas film, de a lelke az.


Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!