A világ legnagyobb műfaji filmfesztiválján jártunk

Az idén 51 éves Sitges Film Festival a másodvonalbeli fesztiválok közé tartozik, olyan értelemben, hogy az igazán jelentős filmeknek nem itt tartják a világpremierjét – a nevesebb darabok ekkorra (október eleje-közepe) már jó eséllyel megfordultak Cannes-ban, Velencében vagy Torontóban. Viszont ez egyben azt is jelenti, hogy a sitgesi fesztivál sokkal barátságosabb, lazább, mint a „nagyok”, az ember nem érzi húsdarálóban magát. És még így is ez a világ legnagyobb műfaji filmes fesztiválja (vagyis 100%-ig Geekz-kompatibilis), ahol szintén rendszeresen megfordulnak világsztárok: idén többek közt Ed Harris, Nicolas Cage, Tilda Swinton, Pam Grier, Peter Weir, Ron Perlman, M. Night Shyamalan és John Carpenter vonult fel (utóbbi koncertet is adott szombat este, de mi sajnos addigra már a repülőn ültünk – hasonlóképpen lemaradtunk a nyitófilmről, az új Suspiriáról is).

Sitges főtérnek számító tengerpartja és óvárosi központja - a parton végighúzódó fehér sátorsor a fesztivál zsibvására, tele filmes poszterekkel, könyvekkel, pólókkal és mindenféle kacattal (ld. lentebb). 

A thrillertől a sci-fin és a fantasyn át az akcióig itt bármilyen friss zsánerdarab megfordulhat (a klasszikusok, kultfilmek és régi ínyencségek vetítése mellett – tavaly pl. itt nézhettük meg moziban John Woo zseniális Hard Boiledját), legyen az kis vagy nagy költségvetésű, amerikai, európai vagy ázsiai, totálisan mainstream vagy elborultan szerzői; de az elsődleges profilt a horror jelenti. Ez a közönség reakcióján is meglátszik: gyakran örömujjongással jutalmazzák a durvább vérontásokat, ami persze máshol is előfordul, de nem ilyen intenzitással és következetességgel (idén még a The House that Jack Built gyerekgyilkossága is tapsot kapott – betegek ezek, én mondom!).

A lelkesedés pedig bőven túlcsordul a fesztivál helyszínein (melyek legnagyobbika az 1384 férőhelyes Auditori a Melies Hotelben). Sitges egy 30 ezres, festői tengerparti kisváros Barcelonától félórányi vonatútra, és erre a másfél hétre teljes egészében a fesztivál színeibe öltözik. Szinte nem tudsz úgy belépni egy kávézóba, ruhaboltba, étterembe, tapasbárba, akármibe, hogy ne találd szembe magad egy rothadó zombibábuval, egy filmes fesztiválposzterrel, egy vámpíros kirakatdísszel vagy éppen egy levágott kéz, esetleg kitépett szem formájú péksüteménnyel.

Nicolas Cage átveszi a fesztivál életműdíját (kapott Shyamalan és Harris is). 

Idén hárman voltunk Sitgesben (Baski Sándor, Nagy Krisztián, Rusznyák Csaba), és fejenként több mint 20 filmet láttunk (ami 8 napra lebontva egyáltalán nem sok, de hát kellett az idő tengerben pancsolásra, két pofára zabálásra, Barcelonára és Montserratra is). A következő napokban/hetekben a filmek egy részéről teljes cikket is közlünk, addig is itt van pár rövid vélemény a látottakról.


ANIARA

NK: Ritka madár, svéd sci-fi a címbéli űrhajóról, amely a marsi kolóniára szállítana családokat a haldokló Földről, azonban egy űrszemét eltéríti a pályájáról, és elveszíti a hajtóművét is. Az Aniara egy űrben sodródó generációs hajóvá válik, a rajta utazó emberi közösségnek pedig (nagyon) hosszú távra kell berendezkednie. Sajnos semmi olyat nem látunk, amit bármilyen hasonló témájú sci-fiben ne bontottak volna ki ügyesebben, okosabban, jobb színészekkel. Egy átlagos Star Trek-epizódba több kraft szorult. 6/10

BS: Bele lehet kötni a sztoriba műfaji szempontból, tény, hogy sok új elem nincs benne, de az alkotókat pont annyira érdeklik a technikai részletek, mint mondjuk Tarkovszkijt az űrhajó felépítésének tökéletes hitelessége a Solarisban. Innen nézve inkább dráma a film, mint sci-fi; arról szól, hogy mi, emberek, az űrben, a semmi felé lebegve milyen túlélési stratégiákkal (önbecsapás, a remény illúziója, párkapcsolatok) próbáljuk elviselhetővé tenni a lét értelmetlenségének tudatát. Mindezt úgy, hogy nincsenek a sztoriban hagyományos konfliktusok, jók vagy gonoszok, és senki sem szaval bele a kamerába nagy bölcsességeket. 7/10

RCS: Tipikus két szék közt a pad alá: sci-finek átgondolatlan, súlytalan és lapos, drámának felszínes és esetleges. Rengeteg jó ötlet van benne, amelyek mindegyikéből érdekes és izgalmas dolgokat lehetett volna kihozni (akár sci-fis, akár drámai-karakterszinten), de minden ilyesmi megmarad kidolgozatlan ötletcsírának. 4/10

Ron Perlman megnyitja a hagyományos Zombie Walkot


ANIMAL
 

BS: A Birdman és Biutiful forgatókönyvírójától (Armando Bo rendezte is a filmet) mi mást várnánk, ha nem tökéletesen átgondolt és kidolgozott sztorit? És meg is kapjuk, még ha a felszínen nagyon egyszerűnek is tűnik a történet. Antonio, az ötvenes családapa a kispolgári boldogság mintaképe, amíg meg nem betegszik, és egy új vesére szorul. A várólista reménytelenül hosszú, és a nyájasság álarca fokozatosan lehull. Antonio mindenre képes azért a veséért… Az Animal kakukktojás volt a sitgesi programban, nem horrror és nem is igazán thriller, inkább sötét szatíra. 8/10


APOSTLE

RCS: Nagyon erős atmoszférájú, brutális thriller-horror abszolút profi kivitelezésben, egy iszonyú intenzív Dan Stevensszel. 8/10 (Mire hazaértünk Sitgesből, a Netflixen is elérhetővé vált, hosszabb kritika hamarosan!)

BS: Amikor még az igazán szórakoztató (műfaji) filmek túlnyomó többségéről is meg lehet mondani 10 perc után, hogy hova fognak kifutni, egészen üdítő élmény egy olyan filmet nézni, amit nem tudsz egyből beskatulyázni. Az Apostle ilyen, ráadásul a szabálytalansága, a tökéletlensége is jól áll neki, és hagy bőven agyalni valót a végefőcím utánra is. 8/10


ASSASSINATION NATION

NK: Generációs különbségek szembeállítása, a netes hisztériakeltés és az alternatív tények korának pőrére vetkőztetése, a szabad fegyvertartás és az erőszakkultusz kritikája: mintha csak egy dokumentumfilmről beszélnék, pedig “csak” egy remekül megvágott/rendezett modern exploitationről van szó. A sitgesi fesztivál egyik legszórakoztatóbb mozija, mely a fináléjában egy hetvenes évekbeli japán pinku akciójelenetét is megidézi. 8,5/10

RCS: Nem nagyon tudja (vagy akarja) eldönteni, hogy komoly témákról szóló, érett film akar lenni, vagy vagánykodó-viccelődő, szügyig véres majdnem-exploitation - ez a két világ közti lavírozás néhol még jól is áll neki, néhol viszont nagyon nem. De fontosabb, hogy végig szórakoztató, jó a képi és a zenei világa, és vagányul, lazán beszél fontos/aktuális dolgokról, még ha olykor kissé didaktikusan is. 7/10

BS: Az év talán legaktuálisabb, leghúsbavágóbb filmje, amely egyszerre szatíra, tanmese és 21. századi gimifilm a Bajos csajok és a Spring Breakers közös metszetében. Ideológiailag bele lehet kötni (miközben az a fő állítása, hogy majdnem mindenkinek vannak szégyenteljes titkai a virtuális világban nemtől, életkortól, rassztól függetlenül, végül mégis egyedül a dühös fehér férfiak jelentenek valós fenyegetést a főszereplő feminista nők számára), de annyira bátran feszegeti a stúdiófilmes kereteket, amennyire az csak lehetséges. Rév Marcell operatőri munkája természetesen 10/10, de a film is 8/10. 


BUYBUST

NK: A fülöp-szigeteki nyomornegyedbe behatoló kommandó nem akármilyen csapdába kerül: nem csak a kiszemelt drogdíler banda lesz prédából vadász, hanem a negyed ÖSSZES lakója is ellenük fordul. Őrült, véres és igen szórakoztató mészárlás veszi kezdetét, több over the top pillanattal (az egyik bandatagot egy fej fölé emelt motorkerékpárral ütik agyon, és egy komplett utcányi támadót is megsütnek egy elektromos vezetékkel a zuhogó esőben), de tény, hogy több szereplőnél is vágási trükkökhöz kellett folyamodni a megfelelő harcművészeti szakértelem hiányának elfedésére. 7/10

RCS: Teljesen egyértelműen a fülöp-szigeteki The Raid akart lenni, csak ahhoz ennél sokkal profibb technikai megvalósítás és jóval ütősebb, de legalábbis ELFOGADHATÓ koreográfia kellett volna. 2018-ban kicsit kevés már, ha hollywoodi módra vagdossák szét a harcművészethez nem értő színészek mozdulatait. Ennek ellenére van ereje és intenzitása, és a végére tényleg totál őrült hirigbe torkollik. 6/10

BS: A szegény fülöp-szigeteki ember Raidjében szerepel a szegény ember Dwayne Johnsonja is (ugyanaz a testalkat, még a törzsi tetoválásai is hasonlóak), és a film is pont annyival érdektelenebb a hasonló kategóriájú csontzúzáspornóknál, amennyivel kevesebb karizma szorult az ázsiai The Rock-imitátorba, mint az igaziba. Nézze meg, aki szereti az ilyesmit, de készüljön fel a monotonitásra és az önismétlésre. 5/10 


DRAGGED ACROSS CONCRETE

NK: A lassú expozíció (az építkezéséről a True Detective jutott az eszembe), egy nagyon alaposan felépített és feszült tűzharcba torkollik, mely van olyan jó, hogy a hosszú játékidőt észre sem vesszük. Vaughn és Gibson remek párost alkotnak. 7/10

RCS: Inkább rímel Zahler első filmjére (Bone Tomahawk), mint a Cell Block 99-ra - vagyis komótosabb, visszafogottabb, kevésbé exploitationös. Emellett baromi hosszú (160 perces), de egyáltalán nem unalmas, Vaughn és Gibson nagyon jók, a kb. húszperces tűzharc 8 ember közt, arányaiban alig néhány (!) leadott lövéssel pedig minden túlzás nélkül csúcs. Zahler előző filmjei jobbak, de ezért sem kell szégyenkeznie. 7-8/10

BS: Lassabban építkezik, mint egy Tarantino-film, és a dialógusok is vannak néha olyan hosszúak, csak nem annyira frappánsak. Túl van kicsit írva, van benne felesleges, kizárólag  a néző érzelmi manipulációját célzó mellékszál, a két fő karakterben pedig sikerül felmondani a legnagyobb rendőrkliséket. Dicséretes, hogy Zahlernek van (ellen)véleménye a politikai korrektség vadhajtásairól, csak nem biztos, hogy ezeket egy az egyben kell kimondatni a szereplőivel. Viszont a leírtak ellenére mégis élveztem a filmet. Ki érti ezt? 6.5/10


ELIZABETH HARVEST 

BS: A kékszakállú herceg várának papíron izgalmasnak tűnő átirata: az operabéli herceg itt egy zseniális tudós/üzletember, a vár egy modern villa, de a kiindulópont ugyanaz: a férfi feleségül vesz naiv, fiatal lányt, akinek kiköti, hogy nem léphet be a ház egyik, mindig lezárt emeleti szobájába. A lány mégis bemegy, és a helyzet gyorsan eszkalálódik. Az író-rendező Gutierrez sajnos túlbonyolította a cselekményt, és a karakterek is fájóan laposak. 4/10


FREAKS

NK: Apa és hétéves lánya egy lerobbant házban húzzák meg magukat, teljesen elzárkózva a külvilágtól. A kislány hamis személyazonosságot bifláz be, apja pedig azzal riogatja, hogy ha elhagyja a házat, akkor meg fogják ölni őket. Vajon őrült és ragaszkodó szülői szeretetről van szó vagy valami teljesen másról? A gyerekszínész óriásit játszik, és a forgatókönyv is remekül van felépítve, de a teljes élményhez nem szabad trailerekkel elrontani a meglepetést. 8/10

RCS: A fesztivál legkellemesebb meglepetése. Úgy ültünk be rá, hogy semmit sem tudtunk róla, ezért inkább mi sem árulnánk el róla semmi különöset - de nagyon jók a színészek, nagyon okosan, fokozatosan, szépen épül fel a történet, kifejezetten ügyes megoldások vannak benne, és tuti, hogy az első 20 perc alapján senki meg nem mondja, mi lesz belőle a végére. Ráadásul elsőfilm, amiért külön pacsi jár. 8/10

BS: Lehet még egy kizsigerelt, csontig koptatott műfajban is (egy kis nézőpontváltással) valami nagyot alkotni? A válasz a mellékelt film alapján egy határozott igen. Persze kell még egy zseniálisan tehetséges gyerekszínész, egy eljackblackesedett Emile Hirsch, egy színészlegenda (Bruce Dern) és egy tökéletes ritmusú forgatókönyv, amit valószínűleg a filmiskolákban tanítani fognak majd „A helyes expozíció szabályai” című kurzuson. 8/10

 
GALVESTON

RCS: Abszolút tisztességes és hű adaptáció remek alakításokkal (Foster és Fanning), több nagyon hatásos emocionális pillanattal – hozza a kötelezőt, konkrét hibája, problémája nincs, de Pizzolatto regényének letaglózó ereje valahogy mégis hiányzik belőle. „A könyv jobb volt” létező legtipikusabb esete. 7/10


HALLOWEEN

RCS: Ennél tiszteletteljesebben ezt aligha lehetett volna megoldani: Green tökéletesen érti az eredeti film hangulatát és hatásmechanizmusát, és aszerint jár el. Ugyanakkor okosan update-eli a slasher műfajt a sarah connorosított Laurie Strode-dal - itt a gyilkos és az áldozat már kevésbé válik el olyan durván, mint szokott, a két karakter végig egymásra vadászik. Jól reflektál a film a régi folytatásokra és a slasherre/horrorra úgy általában is - némi humorral és öntudatossággal, de csak finoman, nem túltolva, nem folyton idézgetve és nosztalgiázva, mint manapság szokás. És talán a lényeg: a sok szar Halloween sequel/remake/akármi után Michael végre ismét félelmetes. (Caprenter pedig fantasztikusan gondolta - épp csak egy kicsit - tovább klasszikus zenéjét.) 7-8/10

BS: A kultstátusz ellenére sem öregedett jól az eredeti, úgyhogy nem szentségtörés a folytatás, pláne így nem. Green okosan játszik el a műfaj kliséivel, és még néhány (ön)ironikus kiszólásra is futja. A poénok is ülnek, pontosan lehet tudni, mely jeleneteket írta Danny McBride. A zene maradt a régi, pont annyit változtattak csak az alaptémán, amennyit kellett. Azt még nem döntöttem el, hogy az eredeti bizonyos mozzanatainak kifordítása ügyes húzás volt, vagy ott már kicsit túlszaladt a ceruza. 7.5/10 (Magyar premier október 25-én.) 


THE HEAD

NK: Hiába a világpremier, valamint a rendező és a főszereplő jelenléte, a minimálköltségvetéssel (a szörnykaszabolások 80%-a offscreen zajlik, az egyetlen felépített díszlet egy erdei kunyhó) készült, egyszereplős fantasy-horror (magányos szörnyvadász a kifogyhatatlan mennyiségű démon ellen) a remek alapötlet és az atmoszférikusan felvezetett végecsavar dacára is halovány. 5/10


THE HOUSE THAT JACK BUILT

BS: Újabb morbid mozgóképes autofelláció a kortárs film talán legnagyobb trolljától. Elvileg nem szabadna, hogy bárkit érdekeljen ez a film Trier pszichológusán kívül, mindenkinek a saját dolga, hogyan dolgozza fel a traumáit és a mentális problémáit, mégis bűnösen szórakoztató a film. Azon viszont talán még Trier is meglepődne, hogy az enyhén beteg sitgesi közönség még a gyerekgyilkosságot is megtapsolta. 10/8 (Magyar premier november 29-én A ház, amit Jack épített címmel.) 


I THINK WE ARE ALONE NOW

RCS: Én bármikor szívesen elnézem Dinklage és Fanning játékát, de ez egy nagyon unalmas, inspirálatlan, rövidsége ellenére is elnyújtott posztapokaliptikus dráma, összvissz KETTŐ (de inkább csak másfél) jó jelenettel. Kár az elpazarolt lehetőségért – aki valami hasonló témára, de magasabb minőségre vágyik, az inkább vegye elő a The World, the Flesh and the Devilt, a The Quiet Earth-t vagy akár a pár évvel ezelőtti The Survivalistot és Young Onest (szintén Fanninggal). 4/10


KILLING

BS: A klasszikus szamurájfilmek megszokottnál realistább, lassabb, meditatívabb verziója. Ha nem hajnali egykor kezdődik a vetítés, még végig is nézem, de eleve azért ültem be rá, mert az a Shinya Tsukamoto rendezte, akinek a Tetsuo vagy a Tokió ököl című őrületeket köszönhetjük. Tőle ez kevés. 


LUCIFERINA

NK: Argentin horror, amely szorgalmas, de tehetségtelen diákként zongorázza végig a műfaj minden kötelező kűrjét, mindezt olyan unalmasan, hogy még az éppen az ördög gyermekét megszülő, apácákkal küzdő, megszállt anya jelenete is ásításra késztet. A zavaros történetet csak a szemrevaló hősnő viszi el a vállán úgy-ahogy, pedig a mozi sikeréért igencsak meredek jeleneteket is bevállalt (a szexorcizmus, az ördöggel való lefekvéssel történő ördögűzés kemény egy pontot húzott a végső értékelésen). Érdekes módon ezt egy trilógia kezdőfilmjének szánták, de erre valószínűleg már keresztet vethetnek. 4/10

RCS: A legszerencsétlenebb kombináció: óriási ambíció, közel elégtelen kivitelezés - teljesen ötlettelen, már-már amatőr képi világ, túltolt zene, irritáló jump-scare-ek, komolyan vehetetlen komolykodás. Az “ördögűzés keféléssel” tényleg pofás ötlet, de inkább illene egy full exploitationbe, mint egy ilyen drámainak szánt horrorba, mert itt inkább csak röhejes. 3/10

BS: Elég korán elvesztettem a fonalat, ami nem biztos, hogy az én hibám, a legnagyobb bűne a filmnek mégis a jellegtelen, tévéfilmes képi világ. Pornó- vagy legalábbis bátrabban felvállalt softcore exploitationként jobban működne. 3/10

 
THE NIGHT COMES FOR US

RCS: Elképesztően, abszurdan ultrabrutális, non-stop harcművészeti maraton, a The Raid erőszakossága ehhez képest gyerekmatiné. A sztori csak alibi, cserébe a bunyók tényleg a fokozhatatlan fokozásai. 7/10 (Október 19-én debütál Netflixen, előtte lesz róla részletesebb kritika is.)


THE NIGHT EATS THE WORLD

NK: Egyszemélyes kamaradráma a zombik által elözönlött Párizs egyik bérházában, ahol egy totális átlagember próbálja minél tovább kihúzni a világvégét. Korrekt dráma, következetesen minimális akció, abszolút nézhető végeredmény. 7/10

RCS: Kicsit lassú, néhol döcögős, de szimpatikusan földhözragadt, nyers, kispolgári zombiapokalipszises monodráma, következetesen végigvitt koncepcióval, bármiféle nagyzolás és trendi megoldás nélkül. Történetében nem, de jellegében egészen eredeti a műfajon belül. 7/10

BS: Robinson Crusoe találkozása a The Walking Deaddel, csak ez annyira izgalmas, mintha zombik nem is lennének benne. Ha most tartanánk a zombiboom elején, talán még értékelnék is egy ilyen kísérletet, de 2018-ban, ebben a műfajban már sovány ez az alapötlet. Vagy csak a kivitelezése nagyon ingerszegény. 5/10


PIERCING

RCS: Érződik, hogy az eredeti szerzője Murakami, akinek művéből a Miike-féle Meghallgatás is készült, és ez talán a legnagyobb dicséret. Kellemesen perverz, elborult kamarathriller egy groteszk "párkapcsolattal" (wannabe gyilkos és öncsonkító prostituált) a középpontban. Rövid és ütős (ami egyrészt nyilván jó, másrészt úgy állsz fel előle, hogy még nézted volna). 7-8/10


PIG

BS: A nálunk is bemutatott iráni Sárkány közeleg rendezőjének új filmje, ami majdnem ugyanolyan túlpörgetett. A téma elég bátor: a főszereplő egy iráni rendező, akit a kormány feketelistára tett, emiatt érthető módon frusztrált, pláne, hogy közben színésznő felesége egy fiatal, körülrajongott sztárrendezővel flörtöl. És közben egy sorozatgyilkos elkezdi sorra levadászni az iráni rendezőket. A poénok nem mindig ülnek, a főszereplő figurája is idegesítő néha, de fekete komédiaként működik a film. 6/10  


THE MAN WHO KILLED HITLER AND THEN THE BIGFOOT

NK: A szenzációhajhász cím ellenére még maga a direktor is figyelmeztetett a vetítés előtt, hogy akik exploitationre számítanak, azok ne támasszanak túl magas elvárásokat, mert a filmje egészen más célokat tűzött ki. És valóban: egy elég személyes drámát kapunk egy megöregedett katonáról, aki mindössze egyetlen embert ölt meg a második világháborúban, de az maga Hitler volt, most pedig a Bigfoot levadászására kéri fel a kormánya, mert a lény egy emberiséget fenyegető vírust hordoz magában. A film két legérdekesebbnek tűnő eleme a legkevésbé fontos és hangsúlyos része: a cél igazából Calvin Barr lelki békéjének megtalálása a visszaemlékezésein keresztül. Elsőfilmnek igen tisztességes iparos munka, de egy fikarcnyival sem több. 5/10

BS: A „hogyan töltsünk meg egy mozitermet egy hangzatos címmel”-stratégia iskolapéldája. Az elsőfilmes Krzykowski papíron nem csapja be a nézőt, a főszereplő egy férfi, aki tényleg megöli Hitlert (és utána a Jetit is, aki ebben a verzióban valamiért Kanadában garázdálkodik.) Arra viszont nem számíthattak a nézők, hogy a történet nagyobbik része meditatív karakter(mono)dráma, amelyben az idős főhős a fiatalon átélt nagy szerelem emlékét flashbackeli vissza. A drámai rész száraz és közhelyes, az „akció” pedig csak jelképes, így ez a film egyedül a „két szék közt a pad alá” eset illusztrációjának jó. A rendező helyében elgondolkodnék ezen a stratégián: mi értelme becsalogatni a nézőt a moziba, ha utána garantáltan csalódik? 4/10

RCS: The movie that killed its title and then… not much else, really. 5/10 


OVERLORD

NK: Számomra a sitgesi fesztivál legszórakoztatóbb filmje, egy igazi, minőségi B-flick, amely nem is akar ennél több lenni: nincs erőltetett dráma, túllihegett szerelmi szál, mélynek szánt mondanivaló, “csupán” vegytiszta szórakozás. Az Overlord-hadművelet részeként egy csapatnyi amerikai katonának egy kis francia faluban felállított német rádiótornyot kell felrobbantania, de helyette valami teljesen másra bukkannak: a faék egyszerűségű sztori csontvázára adrenalinpumpáló akciót és fantasztikus, vérgőzös praktikus effekteket aggattak, kiszámítható, de örökzöld horrorelemekkel. 9/10

RCS: Szimpatikusan őszinte, tisztaszívű (értsd: NEM túltolt, nosztalgiavonatos, utalgatós, kifelé kacsintgatós) B-film, nagyon feszes és vérbő, iszonyúan szórakoztató nyitánnyal és (főleg) utolsó, megállást nem ismerő 30-40 perccel. A kettő között le-leül, és sokáig nyújtja a finálé (helyenként egyébként kifejezetten ügyes) felvezetését - itt lehetett volna vágni belőle 10-15 percet bátran, de ha a forgatókönyv meg is bicsaklik, a rendezés végig kompetens. És amúgy sem panaszkodom, mert ez a film: pure joy. 8/10

BS: Ha a vetítés előtt személyesen JJ Abrams feje jelenik meg a vásznon, hogy jó szórakozást kívánjon a fesztivál közönségének, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nem lelkes amatőrök sufnituningolt B-filmjét látjuk, hanem egy vérprofi, minden pillanatában tökéletesen megtervezett műfaji gyakorlatot. Nincs ezzel persze baj, így is szórakoztató a végtermék, de laposabb pillanataiban végig azon gondolkoztam, hogy mennyivel szellemesebb, karakteresebb, stílusosabb lehetne a film, ha mondjuk Tarantino rendezi úgy, hogy az akciójeleneteket átengedi Rodrigueznek. (A maszkmesternek és/vagy a CGI-bűvésznek jár amúgy a legnagyobb pacsi.) 7/10


TUMBBAD

NK: A címadó indiai falu rejtélye körül forgó, népmesei elemekkel alaposan megtűzdelt tanmese a kapzsiság áráról. Az alapötlet meglepően eredeti, de bőven lehetett volna faragni a játékidőből, mert túlnyújtott és önismétlő, akár egy szakállas vicc. 5/10

RCS: Horrorisztikus felhangokkal fűszerezett indiai (NEM a 3-4 órás, dalolászós verzió) folklór-fantasy. Van néhány ötletes vizuális és tematikai megoldása, de sajnos ez még másfél órában is borzasztóan hosszú, minthogy egy rémegyszerű tanmeséről van szó - félórás rövidfilmnek jó lett volna. 4/10


UN COUTEAU DANS LE COEUR

RCS: Gyilkosságsorozat a '70-es évekbeli Párizs melegpornós szcénájában. Egyértelmű főhajtás a klasszik giallók előtt, ehhez méltó vizualitással és zenével. Az első félóra nagyon sűrű, atmoszférikus, már-már zseniális - később kicsit leereszt, de végig érdekes és izgalmas marad. 7/10

NK: Az emlékezetes jelenetek és karakterek emelik ki a középszerből: a bőrmaszkos sorozatgyilkos választott fegyvere egy fekete műbránerbe rejtett rugós penge, Aranyszáj egy aranyszívű felszopóember a meleg pornóvilágban, és feltűnik egy mitikus hollófajta, amely halállal táplálkozik. 7/10 


UNDER THE SILVER LAKE

NK: Iszonyatosan hangulatos, teljesen elszállt trip városi legendákkal (meztelen bagolynő, a Hobók Királya, a kutyákat felkoncoló sorozatgyilkos) és összeesküvés-elméletekkel (popdalokba kódolt titkos üzenetek) súlyosbítva, valamint remek, abszurd humorral fűszerezve a Valami követ író-rendezőjétől (ergo a zenéje is fantasztikus) 8/10 (Egy ideje nálunk is fut a mozikban Kaliforniai rémálom címen.)


THE WIND

NK: Női rendező a westernek másik nézőpontjának nyomában: mivel kellett szembenézniük a semmi közepén otthon maradt feleségeknek, míg a férfiak napokig-hetekig távol voltak az otthonuktól? Természetfeletti horrorwestern lehetne a pontos zsánermeghatározás, de az idősíkok közötti ugrándozással sem sikerül elég érdekessé tenni az egyébként ígéretes alapkoncepciót. 6/10

BS: Az ötlet több mint ígéretes, a megvalósítással már akadnak problémák. A tempó a kelleténél meditatívabb (mondhatjuk nyugodtan álmosítónak), a sztoriban is sok az önismétlés. A természetfeletti elemek fokozatos, szinte észrevétlen beemelése viszont több mint ügyes megoldás, és Caitlin Gerard is tökéletes a főszerepben. Leginkább a hangulata miatt érdemes esélyt adni a filmnek. 5.5/10

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!