beszámoló

2023. november 1.
2018. október 14.
2011. szeptember 26.

Jameson CineFest - 2011

A Geekz az elmúlt pár évben nagy erőkkel vonult ki a CineFestre, az ország egyik, ha nem a legjobb filmfesztiváljára. Nem volt ez másképp idén sem, írnám, ha szeretnék a kedves olvasó pofájába hazudni, de ilyesmire, természetesen, soha nem vetemednék. A mulasztásnak egyébként egyszerű okai vannak: a korábbi stábból egyik (most is jelenlévő) kollégánkat időközben leigazolta az [origo] Filmklubja, egy másik szerzőnk az egyik forgalmazóhoz szerződött, a harmadik lebetegedett, a negyedik éppen Londonban tartózkodik, rajongva tisztelt főszerk.-ünk pedig csak az utolsó napokra érkezett a festői Miskolc városába, szociális reprezentáció céljából. Sajnos sokkal több időt én sem tudtam a fesztiválon tölteni, sikerült viszont mozgóképeket is látnom (!), a hajtás után ezekről ejtek néhány karaktert.


Előtte pár mondatban a személyes rész: nem csak a Fesztiválon jártam először, de a városban is. Előbbi nagyjából olyannak bizonyult, amilyennek azt a kollégák korábban lefestették, utóbbi pedig barátságosabbnak a hírénél, a sétálóutcás belvárosra legalábbis nyugodtan büszkék lehetnek a helyiek. A Fesztivál ideális környezetben van, a Művészetek Háza előtt igazi fesztiválhangulat fogadott, amit az sem tudott mérsékelni, hogy érkezésemkor az előzetesen beígért The Carbonfools helyett a Vad Fruttik hergelte a népet a téren. A vetítőtermek ugyan lehetnének nagyobbak (volt film, amelyre nem sikerült bekönyökölnöm magam), a székek kényelmesebbek, de a körülményekre összességében – és magyar viszonylatban – nem lehet panasz.

Az elsőként abszolvált film az osztrák Lélegzés volt, amely a Dardenne-testvérek nyomdokain haladva próbálta bemutatni egy gyilkosság miatt elítélt 18 éves fiú újrakezdési kísérleteit. A srác engedélyt kap rá, hogy munkát vállaljon a börtönön kívül, elszegődik egy temetkezési vállalathoz, ezzel párhuzamosan nyomozni kezd az anyja után, aki még gyerekként lepasszolta őt egy árvaháznak. Karl Markovics rendezése keveset vállaló, de azt maximálisan teljesítő szerzői film, hiteles főszereplőkkel, életszagú szituációkkal és egy meglepően pozitív hangulatú végkicsengéssel – talán ennek is köszönheti, hogy végül elnyerte a Cinefest fődíját. Az említett Dardenne-filmek kedvelőinek nyugodtan ajánlható a dolgozat.

Hasonló korú főszereplőt mozgat a holland R U There (Ott vagy?) is, a dán Jitze profi gamer, csapatával éppen egy Tajpejben rendezett videojáték-bajnokságon vesz részt. (Illene tudni, hogy melyik játékban versenyeznek, de ebben a műfajban nem vagyok otthon. Valami kommandós-háborús-lövöldözős.) Az utcán sétálva tanúja lesz egy közlekedési balesetnek, egy motoros a szeme előtt hal szörnyet. A rendező nem sulykolja belénk, de valószínűleg ez az élmény az, amit kizökkenti a srácot a pixelek világából. Egyre kevésbé tud a játékra koncentrálni, helyette az egyik csinos tajvani hostess-lánnyal próbál közelebbi kapcsolatba kerülni. Az Ott vagy? tulajdonképpen tanmese arról, hogy milyen az, amikor egy geek felfedezi, hogy a monitoron is túl van élet, de a film szerencsére nem sugallja azt, hogy mindenről a gonosz számítógépes játékok tehetnek, sőt a két főszereplő IRL-románca először épp a Second Life világában teljesedik be.

A két férfitörténet után következett két női: a Martha Marcy May Marlene és A láthatatlan nő. Utóbbi gyakorlatilag variáció a Fekete hattyúra, még akkor is, ha a hasonlóság nyilván csak a véletlen műve. Félénk balerina helyett itt egy hasonlóan tapasztalatlan fiatal színésznő a főhős, aki főszerepet kap a hírhedt sztárrendező új darabjában. Egy szexéhes, vad nőt kellene eljátszania, pont az ellentettjét saját személyiségének. Amíg Aronofsky (rém)álomjelenetekkel és a pszichohorror-klisék bevetésével mutatta be ahogy a főhős szép lassan bekattan, addig a német Christian Schwochow marad a szokványosabb lélektani dráma keretei között. A láthatatlan nő a maga műfajában viszont épp olyan profi produkció, mint a Fekete hattyú, a dán Stine Fischer Christensen pedig ugyanolyan meggyőző alakítást nyújt, mint Natalie Portman.

A Martha Marcy May Marlene-ben is egy alaposan meghasonlott fiatal lány a főszereplő. Martha (Elizabeth Olsen alakítja, aki pont úgy néz ki, mint Maggie Gyllenhaal és Scarlett Johannson nem létező közös gyereke) két évig egy kommunaszerű szektában él, majd megszökik és a friss házas nővéréhez költözik. Sean Durkin elsőfilmesként rögtön megkapta a rendezői díjat a Sundance-en, nagyjából megérdemelten, még akkor is, ha a történet helyenként lehetne egy kicsit feszesebb, a játékidő meg rövidebb. Forgatókönyvíróként még van hova fejlődnie, mert a fináléra láthatóan semmi jó ötlet nem jutott az eszébe, így a film olyan tragikus hirtelenséggel ér véget, mint anno a Maffiózók sorozat.

A Cinefest szervezői a rendezői díjas film mellett elhozták a Sundance nagydíjasát is, a kritikusok által hasonlóképpen körbelaudált ausztrál Animal Kingdomot. David Michôd szintúgy elsőfilmes író-rendezőként állt elő egy majdnem hibátlan produkcióval. A Tolvajok városához hasonlóan itt is egy olyan közösség áll a középpontban, amelyben a bűnözői életforma (konkrétan a fegyveres rablás) része a családi tradícióknak, de itt már semmilyen romantikának nincs helye. A sztori szerint a 17 éves Joshua, miután anyja heroin-túladagolásban meghal, nagyanyjához költözik, ahol négy, bankrablásokból élő nagybátyja mellett akkor sem tudna kívülálló maradni, ha akarna. Rablóakcióból történetesen egyet sem látunk, ez már az a rész, ahol a rendőrség egyesével kezdi levadászni a testvéreket, Joshuának pedig döntenie kellene, hogy melyik oldalra áll. Az Animal Kingdomnak pont az az egyetlen hibája, hogy a (narrátor) főhőse, nem túl markáns személyiség, ami ugyan dramaturgiailag indokolható (ezért sodródik bele az eseményekbe), de talán szerencsésebb lenne, ha a rendező engedné a nézőnek, hogy egy kicsit jobban megkedvelje.

A szervezők péntek estére egy sajátos brit double feature-t iktattak a programba, két olyan filmet, amely nagyjából ugyanott, Dél-London lepukkant panelvilágában játszódik, és hasonló dolgokat feszeget, nagyon különböző módszerekkel. A Harry Brownt friss bemutatónak nehéz lenne eladni, tekintve, hogy már 2009-es Best of összeállításunkban is szerepelt, a londoni zavargásoknak hála viszont ismét aktuálissá vált Michael Caine Grand Torino-ja. Daniel Barber filmjének történetvezetése némileg kiszámítható, de akad jó néhány zseniális jelenet benne (mint például Harry Brown dealernél tett látogatása), a kiváló fényképezés pedig nagyvásznon érvényesül csak igazán. A Rusznyák kolléga által már feldolgozott Idegen arcokat (Attack the block) is nagy élmény volt moziban látni, a poénokat vette a közönség – így néz ki egy tökéletes arányérzékkel összehozott műfajkevercs.

Lehet, hogy az idei CineFest programjában voltak kirívóan gyenge filmek, az ott töltött két nap alatt viszont én nem találkoztam eggyel sem, ami csak kisebb részben tudható be magas tűrésküszöbömnek, nagyobbrészt inkább annak köszönhető, hogy az idei valóban jó érzékkel összeválogatott, erős és markáns program volt. Ha a kormányzat megfelelő szervei és a főszponzor Jameson is úgy gondolja, jövőre ugyanitt kellene folytatni. 

2011. május 12.

Filmnapló extra - Jelentés Udinéből

Jelentem, az idei Távol Keleti Filmfesztiválon (helyszín: a festői Udine) sikerült megdöntenem a saját rekordomat: a tavalyi 30 után ezúttal 34 filmet néztem meg 5 nap alatt. Igaz, volt amelyikről kisétáltam, és a mezőnyben egy rövidfilm is akadt, de ez a celluloidmennyiség már így is bőven az egészségügyi határérték felett van. Nekem sikerült mentálisan – viszonylag – épen kikeverednem a kalandból, de a mutatvány megismétlését nem ajánlanám senkinek. Okulásul következzék egy tételes filmnapló, amelyben a Geekz profiljába illő filmekről igyekszem bővebben is írni. A sorrend kronológiai.

 

Kedd (1. nap)

Tomboy – Mi mással is kezdhettem volna negyed 10-kor a fesztivált, mint egy 1936-os (!) kínai vígjátékkal? Az udinei fesztiválszervezők jó szokása, hogy minden évben beiktatnak egy tematikus retrospektív programot. Ezúttal (a pinku válogatás mellett) „Ázsia nevet”-jelige alatt láthattunk néhány klasszikus komédiát a térségből. A nevezett filmben egy gazdag sanghaji családfő fiúunoka után vágyik, és szó szerint belebetegszik abba, hogy nem születik meg a várva várt trónörökös. Nincs mit tenni, fiúnak kell maszkírozni az egyik lányunokát, amiből természetesen jó pár humoros szituáció adódik. A film pontosan úgy épül fel, mint a korabeli magyar vígjátékok, és legalább annyira élvezetes is, mint a magyar megfelelője. 10/6

A Man’s Weak Point – Segawa Masaharu 1973-as klasszikusa akár a pinku szekcióban is mehetett volna pikáns témája miatt. Főhőse egy ügybuzgó és szorgalmas rendőr, akit átirányítanak az erkölcsrendészetre, ahol a pornográfia elleni harc a feladata, ami aztán a magánélete rovására megy (a sok munkahelyi inger miatt odahaza sem tud teljesíteni). Mint később kiderül, az egyik pornóproducer, akit el kéne kapnia, korábbi jó barátja. Masaharu filmje egyszerűen hibátlan: stílusos, vicces, okos; tökéletes szatírája a kispolgári álszeméremnek és az ostoba prüdériának. A színészek zseniálisak, a poénok szintén. 10/9

Night Market Hero – Tajvani komédia egy éjszakai piac dolgozóiról, akiknek politikusokkal összefonódott ingatlancápákkal kell megküzdeniük. Lokális humor, az európai ízlés számára kissé töményen adagolva. Érdekes. 10/6

The Drifters: Hey Suckers!! Here We Come!! – Újabb Masaharu-film, ezúttal ’75-ből. Főhőse egy balfék zsaru, aki lopott gyémántok után nyomoz egy nem kevésbé idióta piti bűnöző segítségével. Krimi, komédia, slapstick minden mennyiségben. 10/8 

Don’t Go Breaking My Heart – Johnnie To úgy döntött, hogy két vérbalettes krimithriller közt legyárt pár romkomot, és jól tette, mert ebből a filmből ítélve nem áll tőle messze a műfaj. A sztori a szokásos: a bájos hősnőnek két férfi (egy érzékenyebb meg egy nem annyira érzékeny macsó) között kell döntenie. To néha egészen ügyes beállításokkal operál. 10/6.5

Romantic Heaven – Nyáltenger Koreából, ami részben a Mennyben játszódik. A rendezővel egy sorban ülve néztem végig a filmet, és csak páratlan önuralmamnak köszönhető, hogy nem sétáltam oda, hogy fejbe rúgjam. 10/3

Bangkok Knockout – Az Ong Bak rendezőjének új opusza! A színészi játék minden korábbinál röhejesebb (gyakorlatilag The Room-színvonal), a sztori ezer sebből vérzik, de kit érdekel, amikor olyan elképesztően zseniális (helyenként már-már szürreális) harcjeleneteket láthatunk az utolsó egy órában, hogy még Tony Jaa sem hiányzik a stáblistáról.



 

A történettel szerencsére nem molyoltak sokat: adott egy gonosz amerikai, aki egy harcművész-csapatot azzal hiteget, hogy Hollywoodban vállalhatnak kaszkadőrmunkát. Ehelyett elkábítják és egy elhagyott gyártelepre viszik őket, ahol kamerák előtt kell élet-halál harcot vívniuk néhány pszichopatával, mindezt a közvetítést figyelő gazdag külföldiek legnagyobb örömére, akik fogadásokat köthetnek a meccsekre. Felvonul minden stílus a kung fu-tól a muay thai-on át a capoeiráig. A film letöltése megrendelése kötelező mindenkinek, aki az Ong Bakot szerette. 10/7 

Szerda (2. nap)

Games Gamblers Play – Michael Hui klasszikusa ’74-ből, főszerepben két megrögzött szerencsejátékos-szélhámossal (Hui és testvére, Sam alakítják őket), akik különféle kreatív módszerekkel próbálnak meggazdagodni, a tévés vetélkedőktől kezdve a pókeren át a kutyafuttatásokig. Ez volt a ’74-es év legnézettebb hongkongi filmje, nem véletlenül. Egyenetlen, de nagyon szórakoztató. 10/8

The Warlord – Ebben a ’72-es Shaw Brothers filmben Michael Hui egy kínai had- és önkényurat alakít az 1900-as évek első évtizedében. Bár az Asia Laughs-szekcióban szerepelt, csak komoly engedményekkel lehet vígjátéknak nevezni, inkább fekete komédia, de szatíraként talán jobban működik. 10/7

Perfect Wedding – Hongkongi romkom a Szex és New York, a Randiguru és a hasonló amerikai filmek nyomdokain. Hollywood kompatibilis forgatókönyv és rendezés. 10/5

Wandering Home – Tadanobu Asano nagyon szenved, mint hardcore alkoholista, a családja pedig emiatt még jobban szenved. Érzékeny, megható dráma, csak a témában (a szenvedélybetegek nyomorúsága) nem tud sok újat mondani. 10/7

Lead Tombstone – A második nap sikerült végre eljutnom egy pinku film éjszakai vetítésére is, de mint kiderült, ebben a kevésbé ismert ’64-es Koji Wakamatsu-dolgozatban erotika szinte alig van. A történet a klasszikus jakuzafilmek dramaturgiáját követi: a fiatal és öntörvényű Mitsugu piti bűnözőként keresi a kenyerét, amikor egy gengszter a szárnyai alá veszi, hamarosan pedig már a Jakuza végrehajtójaként gyilkolássza az embereket. A „veszett kutya” egyedül a felesége iránt táplál gyengéd érzelmeket, aki nem nagyon tudja, mivel is foglalkozik a férje. Amikor aztán megtudja, a jakuzafőnök kiadja Mitsugunak a parancsot a nő meggyilkolására. A film pont olyan, mint a főhőse: nyers, dühös és kíméletlen. 10/8

Rustling in Bed – Sikerült azért egy igazi pinkut is kifogni: Yuji Tajiri 1999-es filmjében van szex bőven, és nem csak illusztrációként, de a sztori legfontosabb elemeként. Főszereplője egy 28 éves salariwoman (van ilyen kategória is?), aki összeismerkedik a metrón egy gimnazista korú fiúval, az alkalmi szex után pedig próbálnak valami kapcsolatfélét kialakítani, csakhogy, mint később kiderül, összhang csak az ágyban van köztük, igaz, ott elég komoly. 10/7

Csütörtök (3. nap)

Ali Baba & The Moldy Bachelors – A jól ismert arab mese maláj (!) feldolgozása 1961-ből. Bájos és vicces, tele a nézőnek címzett poénokkal, kiszólásokkal. 10/7

Pedicab Driver – Wostry főszerk. lelkemre kötötte, hogy ezt a zseniális Sammo Hung klasszikust nézzem meg, annak ellenére, hogy már láttam korábban, merthogy vásznon azért mégis csak más. És tényleg. A kópia ugyan nem volt tökéletes, de az élmény majdnem. 10/8.5

Operation Tatar – Egy maláj és egy hongkongi vígjáték után mi más következhetett volna, mint egy mongol heistfilm? Menet közben aztán kiderült, hogy csak annyira szajréfilm, amennyire az Üvegtigris akcióthriller. Viszont legalább annyira lokális a humora, miközben nekünk, nem mongoloknak is vicces a főhősök bénázása. Kellemes meglepetés. 10/7



 

The Showdown – Az I Saw the Devil forgatókönyvírója kipróbálta a rendezést is – nem kellett volna. Mintha a mostanában népszerű koreai telenovellák kardpárbajokkal feldúsított 110 perces verzióját kellett volna végigszenvednem, csak egy kicsivel több melodrámával. 10/4

The Piano in a Factory – Keserédes kínai rögreál-musical nyilvánvaló kelet-európai hatásokkal és egy kis Wes Anderson mellékízzel. 10/8

Foxy Festival – Nagyon szórakoztató koreai erotikus komédia, amely a különféle szexuális devianciákat járja körbe. 10/8.5

Hantu Kak Limah Balik Rumah – Maláj zombikomédiaszerűség, amelynek az első részét a három évvel ezelőtti Udinei fesztiválon a Geekz-különítmény sikeresen végignézte. Én negyed óra után adtam fel. 10/-

Péntek (4. nap)

Belkibolang – Indonéz szkeccsfilm. A nyolcból talán ha két szegmens emlékezetes. 10/4

Cannonball Wedlock – A fesztivál legjobb romkomja (a katalógus szerint screwball comedy) egy élőben is nagyon szimpatikus elsőfilmes japán rendezőtől. Vicces, okos és ami ebben a műfajban nagyon ritka: eredeti karakterekkel dolgozik, plusz nem lehet az első 5 perc után kiszámítani. 10/9

Willain & Widow – Ennek a koreai opusznak is a karakterei jelentették a legnagyobb erősségét: adott egy műkincsvadász, aki beköltözik egy fiatal özvegy házába, hogy megtalálja a néhai férj által elrejtett milliókat érő Ming-korabeli teáscsészét. Az alapötlet ismerős lehet innen, csak ennek a filmnek jóval színvonalasabb a humora. 10/7.5

Aftershock – Feng Xiaogang grandiózus családi melodrámája meglehetősen… melodramatikus, de nem nagyon lehet menekülni a hatása alól. A vetítés alatt hallani lehetett a zsebkendők suhogását. Egyébként ez volt az első IMAX formátumban is vetített kínai film (mármint Kínában), és természetesen megdöntött minden nézettségi és bevételi rekordot (mármint Kínában). Udinében a közönségszavazás győztese lett. 10/8

Here Comes the Bride – Fülöp-szigeteki testcserélős komédia. Az író-rendező, Chris Martinez annyit tett hozzá a műfajhoz, hogy nála nem két ember, hanem egyből öt cserél testet, egy esküvőre menet. Amennyire rühellem a műfajt, annyira nem utáltam a filmet. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy felvezetésként Eugene Domingo, a film egyik szereplője rögtönzött stand up előadást tartott a film előtt. Elmondta például, hogy harmadik világbeli országként a Fülöp-szigetek rengeteg problémával küzd, szegénység, társadalmi feszültségek és a többi, majd megnyugtatott mindenkit, hogy a film ilyesmikkel még véletlenül sem foglalkozik. (Végül a közönségszavazáson ez lett harmadik legnépszerűbb film.) 10/6

The Unjust – „Korrupciós-thriller” – így a katalógus definíciója, és tényleg, ebben a koreai filmben semmi másról nincs szó, mint arról, hogy rohad a rendszer. Az egyik oldalon a rendőrség különleges alakulata áll, akik, hogy megnyugtassák a sorozatgyilkosságok miatt feldühödött közvéleményt, keresnek egy bűnbakot, a másikon meg az ambiciózus ügyész, aki le akarja buktatni a mocskos zsarukat, miközben persze neki is megvannak a piszkos ügyletei. A film legfőbb problémája, hogy egyik karakter sem méltó a néző szimpátiájára / szánalmára, így a hatalmi játszmáknak sincs túl sok tétjük, ráadásul a sztori csavarjait sem éppen könnyű követni. Egy hongkongi rendező ezt jobban megoldotta volna. 10/6

Yakuza Weapon – Az éjféli vetítésre sikerült ezen a napon is egy bődületes baromságot beszervezni. A film a Machine Girl és a hasonló vérbentocsogós durvulatok nyomdokain halad, csak sokkal blődebb. A gyermeteg poénokat kábé 10 percig tudtam tolerálni. 10/-

Szombat (5. nap)

Forever – Szingapúri romkom, amely pszichothrillerként sokkal jobban működött volna. 10/4

Night Fishing – Park Chan-wook rövidfilmje anno azzal került fel a címlapokra, hogy iPhone-nal rögzítették, pedig ez csak parasztvakítás. A film szerencsére nem az. 10/8

Troubleshooter – Egy koreai thriller, amit mintha már láttunk volna kicsit nyugatabbra: egy magánnyomozóként dolgozó egykori zsarut rosszarcú emberek tőrbe csalnak, így egy brutális gyilkosság gyanúsítottjává válik. Később kiderül, hogy most is korrupt politikusok mesterkednek, mint a The Unjustban, ami nem csoda, mert ugyanaz a forgatókönyvíró. Ebben a filmben viszont – szerencsére – nem spórolnak az akció- és üldözési jelenetekkel, néhol egészen hongkongi színvonalú, amit látunk. Korrekt műfaji mozi. 10/7


 

The Drunkard – Egy alkoholista író mindennapi gyötrelmei a ’60-as évek Hongkongjában, a Wong Kar-wai-t is meginspiráló Liu Yichang önéletrajzi regénye alapján. Csendes, visszafogott, lassú film, ki is lógott a többi közül. 10/6.5

Mindfulness and Murder – Az utolsó napra is jutott egy szokatlan műfaj: a thai Tom Waller filmje igazi, régimódi krimi. Egy buddhista kolostorban játszódik, ahol holtan találnak egy fiatal srácot. A gyilkosság ügyében a rendőrség nem akar nyomozni, ezért az apát azt a szerzetest kéri fel a kutakodásra, aki korábban rendőr volt. Szép lassan kiderül, hogy az elhunyt drogban utazott, de a kolostorban egyéb üzelmek is folynak. Korrekt műfaji mozi ez is, de talán túlságosan is régimódi. 10/6

What Women Want – A fesztivál (egyik) zárófilmjét nagy várakozás előzte meg, utólag nem is nagyon értem, hogy miért. Chen Daming vígjátéka ugyanis feldolgozás, és nem egy kikerülhetetlen klasszikust újráz, hanem a Mel Gibson-Helen Hunt-féle Mi kell a nőnek?-et. A kínai verzió pontosan annyira középszerű és langyos, mint az amerikai eredeti. Andy Launak legalább jól áll a komikusi szerep, Gong Li pedig még mindig gyönyörű. 10/5

Filmek, amelyeket utólag, már itthon pótoltam be:

Bedevilled – Egy koreai thriller, ami akár igazán jó is lehetett volna. Adott egy Szöulban élő harminc körüli banktisztviselő nő, aki pihenésképpen visszalátogat gyerekkora helyszínére, egy apró szigetre. Egykori barátnője még mindig itt él egy agresszív férj és annak nem kevésbé suttyó rokonsága társaságában. A drámának induló történet előbb thrillerbe majd horrorba csap át, a lélektani motivációkat azonban egy kissé didaktikusan mutatja be a rendező. Még ezzel együtt sem érdektelen a film. 10/6.5



 

The Stool Pigeon - A sablonosabb Fire of Conscience után Dante Lam szerencsére ott folytatta, ahol a Beast Stalkerrel abbahagyta. Beépülős-rendőrös-heistfilmes témakörben nehéz újat kitalálni, nem is sikerült, helyette viszont kapunk egy majdnem hibátlan akcióthrillert szorványos (melo)drámai elemekkel. A katalógus szerzője Ringo Lam nevét emlegeti, jogosan. 10/7.5

Haunters – A korábban Kim Jee-woon és Bong Joon-ho asszisztenseként dolgozó Kim Min-suk gondolt egy okosat, és megcsinálta A sebezhetetlen koreai verzióját. Nem remake-e inkább továbbgondolása Shyamalan-filmjének. Az egyik sarokban a hipnózissal bárkit kesztyűbábbá változtató pszichopata áll, a hős szerepe pedig egy sebezhetetlen, szeméttelepi munkásként tengődő férfinek jut, akire nem hatnak a főgonosz manipulációi. Ötletes képi világ, jól eltalált tempó, kellemesen borongós hangulat és – koreai filmtől szokatlanul – visszafogott humor. A két világ szembenállása annyira nincs megideologizálva, amennyire A sebezhetetlenben, cserébe sokkal akciódúsabb és izgalmasabb a film. Ajánlom bátran. 10/8


 

2011. május 3.

Beszámoló a 7. Magyar Képregényfesztiválról

Mielőtt komolyabban nekiveselkednék az április 30-án, azaz múlt szombaton megtartott 7. Magyar Képregényfesztivál mélyelemzésének (sic!), azok kedvéért, akik amúgy is rögtön legörgetnének a beszámoló végi velős, ámde találó összegzéshez, már most leszögezem: én személy szerint igen jól éreztem magam a korábbi Képregénybörzék és a Képregényfesztiválok szerelemgyerekére hajazó rendezvényen, hiszen volt csipetnyi cosplay, voltak félhomályba burkolózó képregényesstandok, volt sör és grillezett húsok, voltak hazai és külföldi meghívottak a képregényes szakmai berkekből és volt végre igazi, kézzelfogható Alfabéta-díj. A több, mint hat éve húzódó gyerekbetegségek is ott álltak lesben, mindjárt a bejáratnál, de úgy tűnik ez már ilyen genetikai rendellenesség marad, aminek a kikúrálására egy egyszerű vitaminkoktélnál többre lesz szükség.

Kezdjük hát az elején, amikor formabontó módon minden másnaposságot nélkülözve, ámde egy rossz taktikai húzással vastag bőrkabátban, a hőgutától kerülgetve a verőfényes napsütésben, délután egy körül megérkeztünk Rusznyák kartárssal az Ajtósi Dürer sor 19-21 szám alá. Itt zavartan megtorpantunk és égi jeleket (azaz a tavalyi fesztiválon evolúciós fejlődésként értékelt soklepedőnyi fesztiválos molinót) keresve próbáltuk beazonosítani a bejáratot, de ez csak kis segítséggel sikerült: a csinos ajtónálló kislány intett beljebb minket a Dürer Kert előterébe, ahol azonnal megkaptuk a minősítést is (18+), amit én rendkívül diplomatikus évjáratazonosításként értékeltem. Itt végre megpillantottuk a Fesztivál plakátját - csak éppen az üvegajtó belső oldalán. Nem ez volt a fesztivál szervezőcsapatának első öngólja: azzal is sikerült garantálni a potenciális látogatók távolmaradását, hogy aznap volt a ballagás a középiskolák jó részében és a Critical Mass kerékpáros felvonulás is (ami törvényszerűleg programcsúszást is okozott egy előadó késése miatt). Ha bármiféle bizonytalanság motoszkált volna bennem azzal kapcsolatban, hogy jó helyen vagyunk, azonnal eloszlott, amikor kiderült, hogy a programok majd egy órás csúszásban vannak és a Csabáék képregényes beszélgetésének egyik résztvevője nem tudott eljönni.

 

A mindeközben csendben középkori kínzóeszközzé transzformálódott bőrkabátomtól Pádi segítségével sikerült megszabadulnom, aki a rendezvény végéig az infópulthoz volt beosztva, így Spuri vezetett el a backstage egyik szobájához, ahol ideiglenesen szolgálaton kívül helyeztem az áruló ruhadarabot. Ezalatt szemrevételeztem az új helyszínt: kellemes kerthelyiség, söröző látogatókkal, grillezett hús illatával, közepes méretű Nagyszínpaddal, bal hátul klasszikus romkocsmahelyiség, mint Kisszínpad (ezt többen keresték időközben, én pedig nem tudtam nekik felvilágosítással szolgálni, de biztos vagyok benne, hogy a Pádi által strázsált Infópontnál ezt sikerült megkapniuk), valamint egy balzsamos félhomállyal és hűsítő levegővel hívogató terem a fémlépcsők tetején. Ez rejtette azokat a kiadványokat, amik miatt elsősorban ideérkeztünk, hiszen a Fesztivál bőségesen szolgált újdonságokkal. A legjobban Felvidéki Miki saját kötetének, a Némajátéknak és Szabó Levente Scrap-jének örültem, de személyesen fejezhettem ki gratulációmat Kertész Sándornak is, aki újra belevágott egy hazai képregénymagazin szerkesztésébe a Krampusz és a Menő Manó után (hogy mennyire más lenne itthon a képregényes élet, ha sikerül gyökeret verniük a Pókemberek és X-Menek mellett!), Strip10 címmel. A The Walking Dead magyar kiadását remélem már nem kell bemutatni senkinek, öröm volt átpörgetni a műnyomópapírra nyomott oldalakat, valamint beszereztem egy Superman/Batman második kötetet a Képes Kiadó standjánál, egy Smith császár Lucky Luke füzetet a Pesti Könyvtől és a régi-új Papírmozivá egyesült Buborékhámozó és Nero Blanco Comix új számát Tónitól. A Nyitott Könyv zseniális húzásként a Scott Pilgrim befejező kötetébe Lakatos István, Gróf Balázs és Csordás Dániel Scott hommage-okat szerkesztett, a Vad Virágok pedig suttyomban kiadott az új Kázmér és Huba mellett egy amerikai strip-kötetet, a Zsákutca kertvárost, amit Oroszlány Balázs (többek Rorimackként ismerik) fordított (utóbb kiderült, hogy a kihagyott Börze miatt került a vakfoltomra a kiadvány).

 

Úgy döntöttem, hogy végre szemügyre veszem közelebbről a sokak által dicsért Deveraux-t is, Papp Imre sorozatát, ami a negyedik füzeténél tart, de legnagyobb meglepetésemre az első és harmadik rész eddigre már hiánycikk volt. Kompromisszumos megoldásként bezsákoltam egy második füzetet egy elektronikus formátumú első rész és egy interjú ígéretével. Ha már interjú: fantasztikus csapatmunka eredményeképp az előző éjjel feltöltött és Xbox360 kontollerekből kimentett elemeim randevúztak a Ramiz kolléga által szállított oldschool kazettás diktafonnal, hogy rögzíthessem a Felvidéki Mikivel folytatandó beszélgetésemet, ám a naphosszat tartó rendíthetetlen és folyamatos ostrom, ami alatt a dedikálásért folyamodók tartották a művész urat, keresztülhúzta a gondosan felépített terveket. Szerencsére ezt még a héten be tudjuk pótolni, itt a Geekz-en, a Némajáték kritikájával egybekötve.

Rengeteg ismerőssel és baráttal sikerült összeakadni, szerzőkkel és kiadókkal, így a programok jelentős részéről lemaradtam, még azokról is, amelyekre valóban terveztem elmenni (mint például Kertész Sándor Zórád-előadása vagy Tondora Judit és Pilcz Roland amerikai képregényprojektje), de a Nagyszínpadon magukat maratoni dedikálásba, majd képregénycsatába vető észt, holland, finn és lett vendégrajzolókat nehéz lett volna eltéveszteni. Bár egyiküket sem ismertem Marcel Ruijters kivételével, aki már járt a 2008-as képregényes rendezvényen (és ennek részben az is lehet az oka, hogy mindössze két nappal a Fesztivál előtt került ki tájékoztatás a résztvevők személyéről a Fesztivál blogra, a Könyvesblogra pedig aznap délelőtt), úgy tűnt, hogy nagyon jól megértették egymást mind a magyar rajzolókkal, mind a közönséggel. Ehhez minden bizonnyal nagyban hozzájárult Lamelos-csoport vezetésével előző este lefolytatott workshop végeredménye, az Elvis, a magyarok királya című kiadvány, ami mindössze 120 példányban készült el Halmos Ádám segítségével, megdöbbentő gyorsasággal másnap reggelre és amit elkapkodtak gyakorlatilag mind egy szálig. Ez indukálta azt a tömeges dedikálást, ami miatt épp hogy csak Fritz Zolihoz fértem hozzá, az obligát Fritz-csirkéket beszerezve, majd letántorogtam a színpadról és vettem inkább egy Call it a day kötetet, ami hasonló szellemben készült antológia volt, mindössze kevésbé spontánabb és jóval vaskosabb.

 

Legnagyobb megelégedésemre a mostanra már (Cserkuti maestronak köszönhetően) fizikailag is valóban respekttel bíró Alfabéta-díjakat olyanok vehették át, akik abszolút megérdemelték az elismerést: a kép-regény kategóriában Ágoston, a nukleáris baromfi nyert a Vass Róbert című művével (Koppány, a szoláris menyét ezúton is csókoltatja!), a legjobb kép-novella a képregénykaméleon és csirkespecialista Fritz Zoli lett a Pinkhell hetes és legkiforrottabb számában megjelent Korhelyhajhászattal (ami a Call it a day-be is bekerült), a legjobb kép-sor alkotója pedig Oravecz Gergely lett a Blossza című stripsorozatával. A nemrégen alapított Zórád Ernő-díjat Futaki Attila vehette át, ugyancsak abszolút kiérdemelten, elsősorban a Villámtolvajon végzett munkájáért, ami a Hyperion Book égisze alatt jelent meg az USA-ban. A nyertesek örömét még a menetrendszerűen érkező technikai malőrök sem árnyékolták be, bár mondjuk én szívesen meghallgattam volna mondandójukat, ha a hangosítás nem adja be a kulcsot.

Összességében jó hangulatban telt a fesztivál, de az évek óta ismétlődő problémákat mostanra már orvosolni lehetett volna, különösen, ami a promóciót illeti: a megfelelő időben elkezdve, vagyis legalább egy hónappal az esemény előtt, különös tekintettel az online sajtóra, el lehetne kezdeni adagolni az információkat a programokról, a meghívottakról, a kiadványokról és nem az utolsó pillanatra hagyni őket. Az új helyszín és külföldi rajzolócsapat meginvitálása nagyszerű ötlet volt (mindenképpen folytatásra érdemes) és ennyi ember összeszervezése minden bizonnyal roppant munkába telt, különösen ezért fájó, hogy erről milyen kevés információ jutott el a nagyközönséghez a fesztivált megelőzően. A jelek ötletek szempontjából előremutatóak, szervezés és píár tekintetében egy tapodtat sem mozdultak el a tavalyi rendezvényekhez képest, mindenesetre én azt kívánom, hogy a jövő évi (most már nyugodtan mondhatni) Nemzetközi Képregényfesztivál sose legyen rosszabb, mint az idei volt.

2010. szeptember 21.

Nemzetközi diákfilmes orgia Norvégiában

Az alábbi szöveg szerzője Kobluka János, a stábtagok ismerőse. Szerkesztetlenül, egy az egyben tesszük közzé, mert véleményünk szerint a projekt megérdemli, hogy hírt adjunk róla.

Fél évvel ezelőtt, egy norvég, egy kínai, egy venezuelai és egy magyar fiatal filmes elhatározta, hogy feldolgozzák Henrik Ibsen Terje Vigen című elbeszélő költeményét Norvégiában. Az álom megvalósulni látszik. A forgatás elkezdődött a Dél-Norvég tengerparton, ahol FAMU-s (Prágai Filmművészeti Egyetem) diákok gyűltek össze és dolgoznak. A négy nemzetiség fiaiból és lányaiból álló csapat kibővült egy magyar kamerastábbal, magyar vágóval, olasz operatőrrel, portugál és norvég színészekkel, brit illetve francia hangstábbal. A film minimális pénzből készül.

“Ott láttam egy furcsa, szürke bagolyt, hol meghal a puszta sziget, - mások sebébe sose szagolt és néma volt és siket, de néha szikrákat szórt az a szem, - ha várta a messze vihart, - bolondnak hitte a nép is, igen, S ahol így bolyongott Terje Vigen a táj rögtön kihalt.” (Hajdú Henrik fordítása)

„Az alapötlet az volt, hogy néhányan összeállunk és sajátosan feldolgozzuk egy világszerte ismert drámaíró egy ismeretlen költeményét.”- mondta a magyar rendező-résztvevő, Harmi Gábor, aki jelenleg negyedéves forgatókönyvíró a pesti Filmművészeti Egyetemen. „A négy rövidfilm egy nagyjátékfilmmé áll majd össze, melyben az apró részletek értelmet nyernek és egy nagy történetté alakul át ez a látszólag széttöredezett világ.” „Minden kisfilm látszólag egy férfi története, de ha végigkövetjük ezeket a történeteket, távolról egy nő alakja rajzolódik ki, aki valójában a kulcs minden történethez.” – mesélte Szigethy Márton, aki a már leforgott két film operatőre és idén diplomázik a Filmművészeti Egyetemen. „Az elképzelt koncepció szerint a rövidfilmek egy emberöltőnyi kort fognak össze, de valójában mindegyik egy helyen és egy nap játszódik le” - nyilatkozta Herpai Sára, a helyszíni vágó, aki a Filmművészetin 2010-ben diplomázik vágó szakon.

Signe Tørå Karsrud, a projekt norvég vezetője ad otthont az egy hónapos forgatásnak, norvég gyártásvezetővel és színészekkel támogatva a produkciót. Yiran Zhou kínai befektetőkkel szállt be. A FAMU magáénak tekinti a projektet, tekintve, hogy a fiatalok egy prágai, Erasmusos félév alatt szervezték meg a projektet, többek között így nyílt lehetőség a cseh hangfelszerelés megszerzésére. Harmi Gábor és Szigethy Márton a kameraeszközökkel szálltak be a produkcióba.

A négy rövidfilm még mindig no budget-nek számít, a stáb fantasztikusan lelkes, a technikai háttér profi. Ahogy Signe fogalmaz, „…ez akár egy nagy workshopnak is értelmezhető filmes kísérlet, amiből akármi kisülhet.” Az ő, illetve Harmi epizódja már leforgott, a projekt immáron a felénél tart. „Mindannyian egyformán kivesszük a részünket minden filmből, ha kell, egymásnak hangmérnökei, kaszkadőrei vagy netán asszisztensei vagyunk” – nyilatkozta Oystein, a norvég gyártásvezető, aki a világosítás alapjait tanulta ottlétemkor. Az operatőri szerepet az olasz Luca Constantini tölti be. Szerdától a kínai résztvevő epizódja készül, majd jövő héttől a venezuelai alkotó keríti hatalmába a norvég legendát. Az utómunka októbertől kezdődik: „terveink szerint Pesten lesz a kép- és Prágában a hang-utómunka”- nyilatkozta a kínai rendező, Yiran.

Mikor náluk jártam, tárt karokkal fogadtak, venezuelai, norvég és kínai ételekkel kínáltak, de én a szívemnek oly kedves magyar kolbászt választottam (sic! - W. F.) A képek csodálatosak, a helyszín varázslatos és csak megköszönni tudom a meleg vendéglátást, amivel fogadtak a hétvégén. Mindenesetre érezhető, hogy a srácok valami komoly dologba vetették bele magukat; a történet, a képek és a színészek alkalmat adnak arra, hogy erős és potenciális filmalkotás szülessen, mely nemzetközi szinten is megállja a helyét.

2010. szeptember 17.

Cinefest Miskolc

Itt van az ősz, itt van újra a Cinefest, a 7. Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál. 

A Geekblog négyfős stábja ismét belevetette magát a Jameson támogatta fesztiválforgatagba, és napi beszámolókkal tudósítunk az eseményekről.

Ímhol a csütörtöki nap!

2010. július 23.

Isten gyűlöli a jediket - szuperhősök a Westborói Baptista Egyház ellen

Fred Phelps prédikátor és hírhedt követői, akiknek nézetei még a jobbos, republikánus újkeresztények számára is túl radikálisak, úgy határoztak, idei legnagyobb dobásuk a san diegói ComicCon előtti protestálás lesz. Phelps és a “nyája” kezdetben azzal tett szert közismertségre, hogy fröcsögő gyűlölettel viseltettek a melegek iránt (“God Hates Fags”), és ennek mészárlós hangulatú tüntetésekkel adták jelét. Az évek múlásával még inkább radikalizálódtak, és minden olyan társadalmi jelenség ellen fellépnek, ami nincs ínyükre: Irakban elhunyt katonák temetésein tüntetnek a halott személye ellen ("God Hates Fags and America”), politikai rendezvényeken tombolnak, stb.

Csakhogy a csodálatos geekek idén kibasztak velük, és azzal az egyetlen fegyverrel fordultak ellenük, amellyel szemben az efféle eszementek nem tehetnek semmit: humorral. A ComicCon résztvevői beöltöztek, és ellentüntetést tartottak, a Westborói Baptista Egyház pedig eltakarodott.

Tényleg, hogy a frászba' működik a mágnes?

2010. február 8.