fesztivál

2023. november 1.
2019. október 17.
2018. október 14.
2018. május 12.
2017. március 23.
2016. május 7.
2014. május 14.
2012. február 5.
2012. február 3.
2011. december 9.

Hungarocomix ajánló - 2011 december 11

Újra december, vagyis újra Hungarocomix ismét a Millenárison, sűrű programmal, L’art Pour L’art társulattal, képregénycsatával, szakmai beszélgetéssel és egy halom új képregényes kiadvánnyal (a részletekért teleportáljatok a Magyar Képregény Szövetség vagy a Képregény.net oldalára), mi pedig elmondjuk nektek mit érdemes keresni, olvasni, vásárolni rögtön a Tovább után!

Az idei Hungarocomixon egy igazi csemegével futhat össze a látogató, méghozzá a francia science-fiction képregények aranykorának legemlékezetesebb képviselőjével, a Reménység úttörőivel (Les Pionniers de l’Espérance), amit ha hazai kontextusba szeretnénk helyezni (bármily igazságtalan is párhuzamba vonni a frankofón képregény gazdag hagyományait a jóval szerényebb magyarországival), akkor olyan kiemelt helyet foglal a francia képregényolvasók szívében, mint a Zórád-oldalak először a Fülesben, majd később album formában a magyar rajongók emlékeiben. Raymond Poïvet divatrajzolóként debütált a negyvenes évek elején és csak 1945-ben kezdett képregényeken dolgozni a Vaillant magazinnak egy bizonyos Roger Lécureux (ha valaki olvas Buborékhámozót, akkor tudja, hogy ő írta a Kockásban is megjelent Rahan történeteket) nevű forgatókönyvíróval. A német megszállás alatt az amerikai képregények embargó alá kerültek, így a Reménység úttörői az eltűnt Flash Gordon, Buck Rogers és Dan Dare által hagyott űrt töltötte be az új tudományos fantasztikummal: a Föld felé egy titokzatos bolygó tart, az ütközés pedig elpusztítaná planétánkat, ezért a Reménység nevű űrhajóban egy nemzetközi összefogással válogatott csapatot küldenek a veszély elhárítására. A politikailag korrekt, francia, francia martinique-i, amerikai, kínai, szovjet és angol össznemzetiségű társaság ugyan hamar megfogyatkozik, de ősűroperaként két évtizeden keresztül a Vaillant oldalain mégis jó előre megágyaz a Star Trek típusú sci-fi odüsszeiáknak. A hatvanas évek elejére leáldozik a stripszerű rövid folytatásos sorozatoknak, a teljes oldalas, hosszabb történetek lesznek népszerűek, így a Reménység úttörői is formátumot vált, ennek gyümölcse az 52 oldalas A fantasztikus kert, melyben egy miniatürizáló gép játszik fontos szerepet. A főszereplőknek ezúttal nem az ismeretlen űrrel, hanem a balesetet okozó gépet feltaláló professzor hatalmassá növekedett kertjével és annak természetes lakóival kell szembenézni, a bájosan naív, de a sci-fi és a ponyva kalandregények aranykorának legszebb elemeit felsorakoztató történet keretében. A rajzok gyönyörűek és nem csak, hogy a már fentebb emlegetett Zórád mellett Alex Raymond is munkáit idézik, hanem saját jogán is utat mutatott kora rajzolóinak (Poïvet alkotóműhelyében képezték magukat a francia BD olyan későbbi sztárjai, mint Albert Uderzo vagy Philippe Druillet).

A képregényes interjúsorozatunkban már szerepelt Papp Imre által írt és rajzolt Deveraux második szériájának első kötete is a Hungarocomixon debütál, egy limitált példányszámú kötettel egyetemben, ami az első széria négy számát gyűjti egybe. Utóbbi orvosolja az egyetlen komolyabb hibát, amit a Deveraux-ban találni vélhetünk: ki ne zárná azonnal a szívébe a fekete humorú démonidézőt, aki egy fantasy világban anakronisztikus módon Star Wars és Gyűrűk Ura idézetekkel dobálózik (szándékosan sötétben tartanak minket a világot illetően, de nagyon úgy néz ki, hogy egy derekas posztapokalipszis után épp fellendülőben vagyunk, technika helyett mágiával) és egy alacsony, tömzsi, nagypofájú zabagép, meg egy magas, vézna, hallgatag démoncsatlósa kíséri (a Stan és Pan párhuzam ott ér véget, amikor Fred és Leto akcióba lépnek), hogy lezárjon egy régi családi ügyet. A rajzok kiválóak, a VaHaN-on edződött szerző itt már magabiztosan bánik a leginkább Mike Mignola védjegyéhez hasonlítható árnyékolási technikával és a fekete-fehér veszettül jól áll a képregénynek. A párbeszédek gördülékenyek, a humor természetesen simul bele az oldalakon található nem kevés szövegbe, egyáltalán nem tűnik izzadságszagúnak vagy erőltetettnek és a vizuális rész mellett ez a füzetek egyik legnagyobb erőssége. Persze ötletekben sincs hiány, vannak itt lemúr démonok, egy ausztriai faisten és egy kaiju filmeket is megszégyenítő finálé, az első sztoriszál végén egy jóféle csavarral: mindez teljesen egyértelművé teszi, hogy a hazai szerzői művek közül a Deveraux mindenképp egy igazán szélesebb ismertséget érdemlő képregény, amit érdemes beszerezni.

A Pinkhellt, a Magyar Képregény Szövetség képregényantológiáját talán már nem kell bemutatni, hiszen kisebb-nagobb megszakításokkal, de folyamatosan jelen van a képregényes rendezvényeken, ráadásul olyan szerzők (Fritz Zoltán, Felvidéki Miklós, Csordás Dániel, Zorro de Bianco, Haránt Artúr és még sokan mások) műveit gyűjti egybe, akik már sokszor bizonyították rátermettségüket. A laikus közönségnek majdhogynem fogyaszthatatlan nulladik szám óta a legutóbbi, hetedik Pinkhell teljesen megalapozta a bizalmat, miszerint jó irányba tartanak mind a témaválasztással, mind a forgatókönyvírók megválasztásával. A Hungarocomixra megjelenő nyolcadik szám legnagyobb dobása mindenképp az eredetileg a Galaktika Steampunk pályázat soha meg nem valósult kiadványába készült Elsők, amiből a Geekz-en ízelítőt kaphattunk már az Árva-Szabó Péterrel készített interjúban (a Vas világ a rendre keresztelt Art of Noise a Képregény.neten jelent meg ingyenes, elektronikus formában, a gyönyörű SCRAP-et jegyző Szabó Levente Irreverzibilisét pedig a Képes Kiadó adja ki ugyancsak a Hungarocomixra) és amelynek látványvilága Kiss János tehetségét dícséri. Folytatódik Fórizs Gergely kellemesen elborult zombikalózlegénységének kálváriája, Felvidéki Miklós vagány rókahősének végre újabb kalandját olvashatjuk, találkozhatunk Haragos Péter Stripjének okostóni baglyával, Szabó Jenő Pernyéje pedig ezúttal Fritz Zoli tolmácsolásában rendel, összességében tehát úgy tűnik ismét megéri majd beruházni a Rózsaszín Pokolra.

A Panel sajnálatos kényszerpihenőjével képregényes szaklapból már csak a Buborékhámozó és a Nero Blanco Comix összevonásából született és így poraiból (legalábbis nevében) feltámadt Papírmozi képviselteti magát a hazai piacon, immáron második (de korábbi inkarnációit is beleszámolva ötödik) alkalommal. Mint mindig, most is helyet ad több szerzői képregénynek, melyek közül több csupán pár oldalas szösszenet, mint Felvidéki Miklós Korhatára vagy Dudás Győző vámpíros románca, de három nagyobb lélegzetű mellett (Ágoston, a nukleáris baromfi visszatér az idegen bolygóról származó szobatárssal egyetemben Vass Róbertnek köszönhetően, míg Süli Andrea Űrszörfösei 14 oldalon keresztül szelik az űr hidegét) külföldi vendégszerzőket is köszönthetünk Olivier Grenson és Amitai Sandy képében. Ami a képregényes szakcikkeket illeti, a bemutatásra már nem szorítkozó Varró Attila noir tanulmánya mellett a Geekz két szerzője, Rusznyák Csaba és jómagam is letette a kézjegyét a DC reboot-ot és a Moebius-Jodorowsky-féle Incal univerzumot illetően, de olvashatunk még az e-manga térnyeréséről, Paco Roca képregényeiről és egy kritikát a Jason Lutes jegyezte Berlin, a kövek városáról. A kiadvány a jelenlegi kínálatban hiánypótló, de a telhetetlenebbek hozzácsaphatnak egy példányt a Kiss magyar képregénytörténet harmadik számából  vagy a Fandom régebbi lapszámaiból is (lásd még kommentek).

Természetesen nem csak ezeket érdemes beszerezni a Hungarocomixon, hanem a Kázmér és Huba, a The Walking Dead és a Lucky Luke legújabb számát, a már emlegetett Irreverzibilist, a 5Panels ünnepi kiadványát, a Fagyöngyszemeket és a Párkocka.hu online stripjeinek nyomtatott verzióját is. A teljes listáért hoppá a Hungarocomix oldalára!

2011. május 8.

42. Magyar Filmszemle - második nap

Becsapós a cím, ugyanis az Utolérhez hasonlóan, ebben a beszámolóban is összegabalyodtak az idősíkok. Adós vagyok még néhány film bemutatásával, amelyeket első nap láttam. Most tehát, természetesen a péntekre felírt mozgóképes adag taglalása mellett, az elmaradásaimat is pótolni fogom. Csütörtökön még lelkiismeretesen bent ültem a Puskin mozi nagytermében, és reggeltől estig a vásznat bámultam, pénteken viszont már el-elhagytam a szemle helyszínét. Ez meg is látszott a megnézett filmek mennyiségén. Mentségemre legyen szólva, a pénteken vetített művek nem igazán marasztaltak maradásra. Az első napi hurráoptimizmus elillant, a második nap a kijózanodás jegyében telt el.

Most viszont visszaugrunk az időben csütörtökig, amikor még minden szép és jó volt, és én abban reménykedtem, hogy ezekből a nagyrészt remek rövidfilmekből, minél többet megnéz a magyar film ura, Andrew G. Vajna, és közben elégedetten jegyez fel címeket, neveket. A Valami kék két gyerekorri barátnő találkozását regéli el. Érettségi után fokozatosan eltávolodtak egymástól, Mari továbbtanult, Alíz a faluban maradt. A két barátnő Alíz esküvőjén találkozik ismét, ahol fokozatosan felszínre törnek a közöttük feszülő ellentétek. Alíz irigyli Mari életét, és nem tartja fairnek, hogy amíg ő egy kis faluban elhervad, barátnője a nagyvárosban csapatja szét magát. Zomborácz Virág körül egy egész pofás internetes rajongói tábor alakult ki az utóbbi években. Bármit tesz, arról a Filmklub direkt túlzó, bombasztikus mondatokban számol be. Mivel egyetlen rövidfilmjét sem láttam a Valami kéken kívül, ezidáig csak magán a jelenségen tudtam mosolyogni. Most viszont már a filmje is okot adott erre. Legalábbis a végéig, ahol már inkább hüledeztem.

A Valami kék távolságtartással és fanyar humorral viszonyul a lakodalom apropójából összecsődült embersereglethez. A vidéki rögvalóságból indul ki, de attól fokozatosan elemelkedik, erősen stilizál, és eltúlzott, a szó jó értelmében vett filmszerű karakterekkel népesíti be a vidéki lagzi helyszínét. A beállítások egytől egyig remekül megszerkesztettek, állnak egymás mellett, és figyelik a másikat, ahogy célba lő légpuskával, a bamba férfi és a kitömött állatfej a falon, Mari és Józsi Napoleon Dynamite-ba illő tánca, vagy a sezlonon üldögélő, sírva vígadó násznépet végigpásztázó snitt, hiába a tipikusan magyar közeg, az ábrázolás módja miatt külföldi filmek jutottak az eszembe róluk. És ez jelen esetben pozitívum, mivel a téma és a stílus - hazai viszonylatban legalábbis – szokatlan társításából, meglepően izgalmas végeredmény sült ki. Attól, hogy vidék, még nem törvényszerű, hogy dokumentarista szemlélettel kell hozzányúlni. A Valami kék a Sundance kompatibilis indiefilmek hangvételét húzta rá a számtalan horrorfilmben és thrillerben (Deliverance) megénekelt város-vidék szembenállásra, és egy jellegzetesen magyar élményre: a lakodalomra, ahol mindenki feszeng, és igazából senki sem érzi jól magát. Még egyszerűbben fogalmazva: sírva vigad a magyar, ezt az élményt örökítette meg a film, a világ bármely pontján könnyedén befogadható módon.

Múlt évben értetlenül álltam az Itt vagyokat övező, elképesztő méreteket öltő rajongás előtt. Teljesen rendben volt, persze, én is bandáztam már lakótelepi non-stop előtt, tetszett, na de nem ennyire! Most viszont, ha van a filmnek istene, a Külalaknak is csurran-cseppen ebből a rajongásból valamennyi, mert nagyon megérdemli. Szentesi Bálint a harmincas éveinek közepén jár, kommunikációs trénerként dolgozik egy cégnél. Felesége első gyereküket várja. A pincében kutakodva, egy általa írt vers kerül a kezébe. Arra viszont nem emlékszik, hogy mikor, és kinek írta. Veszélyes, ugyanakkor nagyon is tipikus lelki folyamatokat indít el benne az a néhány sor. Komoly kétségek gyötrik afelől, hogy neki tényleg az a jövő kell, amit az elmúlt években építgetett. Elkezdi nyomozni a múltjában, abban a reményben, hogy kideríti kinek is írta a verset, és hogy hol is rontotta el, hol tért le az ösvényről, ami a boldog és elégedett élet felé vitte. Nem vagyok én ennél többre hívatott? Csendes kétségbeesésében erre a kérdésre keresi a választ a főszereplő. Nincs ember, aki nem merült már volna el önsajnáltatással vegyített múltidézésbe élete során. Talán pont ezért, mert mindenkinek volt már része ebben, nagyon nehéz úgy egy film központi motívumává tenni ezt az érzést, hogy az a trivialitása ellenére izgalmasnak hasson. A Külalak azonban az első perctől az utolsóig leköti a figyelmet, köszönhetően a főszereplő (Makranczi Zalán) szimpatikus bénázásainak, és az általa folytatott nyomozás váratlan fordulatainak.

Annyi, de annyi helyen, el lehetett volna rontani a Külalakot. Ilyenkor mindig könnyű beleragadni a gimnáziumi nosztalgiázás ezerszer körbejárt mocsarába, és akkor a kedélyes múltidézés ideiglenesen elhomályosítja ugyan a jelen problémáit, de nem ad választ, és nem old meg semmit. Lehetett volna megengedőbb a film a főszereplőjével, vagy ellenkezőleg, indokolatlanul szigorú, amely azt eredményezte volna, hogy egy szánalmas balek vergődését követhettük volna a vásznon. Egyik sem történt meg, a lehetséges dramaturgiai taposóaknák mindegyikét kikerülték az alkotók. Szentesi Bálinthoz empátiával, ugyanakkor szinte mindig jelen lévő, finom iróniával viszonyul a film, ügyesen megjelenítve azt a kettősséget, amely az állapotát jellemzi: veszélyesen könnyű azonosulni vele az önbecsapásban, de ha egy lépést hátrébb lépünk, rögtön látszik, mennyire megmosolyogtató és szánandó is ez a gimnáziumi szerelmes vers által indukált egzisztencialista válság.

És akkor még nem beszéltem a film fantasztikus ritmusérzékéről és képi világáról. Az idei szemlén is gyakorta éreztem azt, hogy egyes snittek, jelenetek tovább tartanak a kelleténél, itt ilyenről szó sincs. Ráérős tempóban halad előre a film, lélekölő irodai belsők, tágas, üres terek, tenisz egyedül, és mégis, mindegyik kép csupán addig van kitartva, amennyi idő feltétlen szükséges a kívánt érzés, információ közlésére. Öröm volt látni effajta magabiztosságot magyar filmben. A gimnáziumi osztálytárssal való lerészegedés, táncot imitáló támolygásban, teniszben és bömbölő Demjén Rózsiban csúcsosodik ki. Adná magát, hogy hosszasan élvezzük a két barát mókás lealjasodását, de nem, ez az egész nem tart tovább néhány másodpercnél. A nézőkre gyakorolt hatás, pont emiatt a mértékletességgel párosuló rendkívüli stílusérzék miatt lesz maradandó és nagy erejű. Az utolsó jelenet alatt kezdtem el először aggódni, a kamera lassan közelít a főszereplő arcára, és csak nem akart vége lenni, egyre inkább éreztem, hogy ez így túl sok. Aztán hirtelen jön egy apró poén, a főszereplő elmosolyodik, és én is, értelmet nyert, hogy miért nem volt vágás. Óriási egy film. Egy pillanatra sem csap át kimódoltságba a megszerkesztettség, egyszerűen csak minden a helyén van, képek, színészek, dialógok, zene, hangulat, minden. Bámulatosan érett, de nem besavanyodott alkotás a Külalak. Ott munkál benne a filantrópia, csak éppen a sok mindent átélt emberekre jellemző iróniába van csomagolva.

Már rég nem idegesített fel annyira magyar film, mint a Diamond Club. Már az első néhány percben mindent megtett azért, hogy felhagyjak minden reménnyel. A főcím közben egy gyatra számítógépes animáció futott, amelynek minősége a kilencvenes évek közepét idézte. Ha az volt a rendezői szándék, hogy heves érzelmi reakciókat váltson ki a mű, akkor célt ért. Csak azért nem szurkoltam a főszereplő mielőbbi haláláért, mert ő maga is meg akar halni, emiatt aztán abban reménykedtem, hogy életben marad a nyomorult. A művész utolsó, öngyilkos performanszára készül, a férjezett, gazdag buta liba pedig izgalomra vágyik, ezért a művésszel tart. A művészről (Uglár Csaba) hamar kiderül, hogy semmi említésre méltó nincs a művészetében, fantáziátlan, polgárpukkasztásnak beállított erőlködés. Ami viszont a film élvezhetősége szempontjából már tényleg baj, hogy teljességgel érdektelen karakter, nagydumásnak hiszi magát, de közben csak egy önelégült tróger, akinek még a jobbára összefüggéstelen szövegelése sem szórakoztató. A lány (Tenki Réka) pedig olyas valaki, akivel ha egy asztalnál ülünk, öt perc múlva a kijáratot kezdjük el keresni a szemünkkel. Szereti őrültnek hinni magát, pedig csak simán unalmas, a legvadabb ötlete az, hogy menjenek el Etiópiába.

A film közben végig azon gondolkodtam, hogy vajon direkt ilyen visszatetsző karakterek alkotása volt a cél, vagy csak így sikerült. Egy rendezővel készült interjú szerencsére nem igazolta a legsötétebb sejtéseimet, mivel ő maga is szörnyetegnek nevezte a főszereplőt. Akkor viszont azt nem értem, miért erről a két szánalmas alakról készített filmet? Számtalan példát lehet mondani a filmtörténetből olyan megvetendő karakterekre (például Alex a Mechanikus Narancsból), akik egyúttal emlékezetesek és izgalmasak is. A Diamond Club szereplői viszont csak idegesítőek, és emellett érdektelenek. Pár perc alatt kiismerhetőek voltak, és utána semmi újat nem adtak. Így aztán a történet is teljességgel hidegen hagyott. Nem érdekelt, hogy sikerül-e a művész utolsó nagy performansza az Erzsébet-hídon, és nem érdekelt, hogy sikerül-e a lánynak megmenteni a halállal kacérkodó férfit. A művésznek az a mániája a filmben, hogy az ő művészete igenis autentikus. Hazafelé végig hardcore punkot hallgattam, hogyha már látni nem sikerült, de legalább hallani hallhassak valami autentikusat.

Az utóbbi évek egyik legjobb hazai alkotása volt a Friss levegő. Többször is megnéztem, először moziban, aztán otthon. Kocsis Ágnes legújabb, Cannes-t is megjárt játékfilmje, a Pál Adrienn lett volna a következő vetítés. Én mégis kihagytam. Péntek délután volt, és 136 perc az mégiscsak 136 perc. Helyette kimentem a szabadba, ahol jó idő, és még jobb társaság várt. Csináltam olyat, amit még életemben soha, a BTK menzáján ettem, olyat, amit minden nap szoktam: ittam egy sört, és olyat, amit már nagyon régen nem, a Gödör füvén henyéltem. Pár percre egy álomba kerültem, amelyben három nővel voltam egy konyhahelyiségben. Az egyik főzött, a másik fürdőköpenyt viselt, a harmadik pedig a csajom volt. Aki látta már a Pál Adriennt, kérem mondja meg, hogy jól, vagy rosszul tettem-e, hogy kihagytam a filmet.

Délután még megnéztünk két rövidfilmet. A Magasfeszültség, egy nagyon is kurrens témát dolgoz fel, a cigány-magyar együttélést, pontosabban nem együttélést. Hiszen az erőműben dolgozó mérnököt és a roma származású lányt állandóan egy kerítést választja el egymástól. Külön világban élnek, a mérnök munkája végeztével visszatér a tujákkal övezett kertvárosba, a cigánylány a barátjával pedig kábelt lop. Megejtő történet amatőr módon kivitelezve. A karácsonyi zenék túlzott használata gyakorlatilag kibírhatatlanná tette a Magasfeszültség végét. Az ezt követő Kilenc vágás valószínűleg a szemle legelborultabb filmje. Egy bácsit követ a kamera, aki szép lassan sétál, aztán átmegy az úton. Nincs vágás, percek telnek el, a bácsi sétál tovább és elér a vonatállomásra. Itt azt találgattuk, hogy csak oda szólót, vagy retúrt fog venni, de nem, vágás, kiderül, hogy ott van a fodrászüzlete. A következő negyed órában befűt a sparheltbe, levágja egy asszony haját, és közben beszélgetnek. Megint vágás, valakinek a haját mossa. Na, ekkor hagytuk el a termet.

Pénteken láttam Dyga Zsombor thrillerjét, az Utolért is, de ismét szorít az idő, szóval a szemle - általam legalábbis - legjobban várt filmjének a kritikája a következő beszámolóban fog csak helyet kapni.

2011. május 6.

42. Magyar Filmszemle - első nap

A tegnapi nap elkezdődött a hányatott sorsú 42. Magyar Filmszemle. A mustra puritán jellegéhez a Geekz is idomul: videós bejelentkezés a múlt évtől eltérően nem lesz, csupán szöveges összefoglaló. Az viszont minden egyes reggel érkezni fog az olvasóink kávéja mellé a következő néhány napban. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján arra biztatok mindenkit, még azokat is, akik élből elzárkóznak a magyar filmtől, hogy tartsanak velünk. Sokkal több, jó filmalkotás készül itthon, mint azt gondolnánk, csak valamiért a többsége nem jut el a közönséghez, elvesznek valahol útközben. Ez a megállapítás hatványozottan igaz a rövidfilmekre. Ha valami csoda nem történik, azokat tényleg csak a baráti kőr, a szakma, illetve a fesztiválok látogatói nézik meg. Hozzáteszem, a helyzet azért némileg javult az elmúlt néhány évben, ugyanis egyre több hazai kisjátékfilm kerül fel a különböző videómegosztó oldalakra. A mai nap programja ismét bebizonyította számomra, hogy az itthoni gyártású rövidfilmek között egész nagy számban vannak kifejezetten jól sikerült darabok, és nagy ritkán még olyan fantasztikus élménybe is belefuthat az ember, amit hazai nagyjátékfilm már hosszú évek óta nem tudott nyújtani. Ez történt ma is. A tovább után a kötelező magyarfilm-szidás mellett, dicséretek egész sorában fog részesülni a hazai filmszakma, kiváltképp annak fiatal generációja.

Összeszámoltam, 16 rövidfilmet néztem meg a tegnapi nap folyamán. Nem hagyom azonban, hogy a mennyiség maga alá gyűrjön, és mindegyikről, ha említés szintjén is csak, de megemlékezem. Több alkotás is egy filmvégi csattanóra épült. Vicces, hogy a szemle katalógusában található tartalomleírás például kikotyogja a Frame csattanóját, annak előzetes ismeretében pedig nem hinném, hogy kitartott volna az érdeklődésem a film végéig. Az Ásó, kapa... egy technikailag és feszültségben erős, de azért összességében hamar tovatűnő alkotás egy vízhordó lányról, és egy legényről, aki a határban gödröt ás. Vajon mi, vagy ki fog a föld alá kerülni, ez itt a kérdés, és öt perc elmúltával meg is kapjuk a választ. Régen volt a tévében a Vers mindenkinek, ugyanabban az idősávban lehetne ilyen pár perces, egy poénra kihegyezett extrarövid alkotásokat levetíteni, szerintem sokan lennének rá vevők. Főleg, ha olyan minőségű filmek kerülnének bemutatásra, mint a Finálé. Ez is mindössze 8 perc, bravúros felvezetés tölti ki a játékidő nagy részét, hogy aztán a nagyszerű fináléban kiteljesedhessen. Láthatatlan vágások vannak ugyan, de a film azt az érzetet kelti, mintha csak egy snittből állna. Két hallgatag, szmokingos férfit (Elek Ferenc és Kovács Lehel) követ a kamera, bárpulttól indulva, utcákon és színházi öltözőfolyosókon át. Bérgyilkosoknak tippeltem őket, talán azért, mert megjelenésükben a Killers (legyen szó akár a Hemingway, Siodmak, vagy Siegel-féle verzióról) két szakmabelijére emlékeztettek. A poént nem lövöm le, de egy olyan kérdésre ad választ a film, amin szerintem már milliók töprengethettek életük során, én konkrétan már meg is kérdeztem ezt egy szakmabelitől. Érdemes felírni a film címét, és amint elérhetővé válik, megnézni. Simán megér nyolc percet bárki életéből.

A Tikivel ellenben már komoly problémáim voltak. Egy félszeg bűvészsrácról szól, aki ugyan bekerül a cirkuszba, de nem bűvészként, hanem bohócként. Kurtácska fejlődés- és karriertörténet veszi kezdetét, egy álmait fel nem adó srácról. Kedves, aranyos, tündibündi film, én csak azt nem értem, hogy biztos, hogy ez volt az a sztori, amit leginkább el akart mondani a rendező? Mert ez a banális mesécske gyorsabban illan el az ember emlékezetéből, mint ahogy a karamelláscukor szétolvad a szájban. A törökméz legalább beleragad a fogak közé, a Tikiről még ez sem mondható el. Bűvész lett a srác, úgy néz ki, hogy még csaja is lesz, jól van, rendben, lépjünk tovább. És nem tartom magam szívtelennek. Hasonlóan nem én voltam a célközönsége az Árnyékfilmnek sem, amelyben fehér alapon fekete pacák változtatják az alakjukat, néha emberi alakot öltve. Mindezt zenére, felülnézetből, 11 percen át. A Maya már inkább közelített az ízlésemhez, egy meztelen nő vonaglott folyadékkal felöntött padlón. A performanszot/művészpornót azonban minduntalan megszakította egy pár másodperces bevágás, izzadt arcú, kellemetlen külsejű kukkolókról. Emiatt aztán még társadalmi üzenete is lett a műnek, bár jobban örültem volna ha nem törik meg vele a tánc ritmusát.

A műfajiság billogját legerősebben a Közel és a Tiszta kézzel viselte magán. A Közel, amellett hogy zavarbaejtő karaktertanulmány egy gyilkosságokat dokumentáló fotósról, fullasztó atmoszférájú thriller is egyben. Mindenképpen kiemelendő a főszerepet játszó Rába Roland fantasztikus színészi alakítása. Súlyos pszichés problémákkal küzdő karaktere van olyan izgalmas, hogy akár egy nagyjátékfilmet is lehetne köré építeni. A film lezárása sajnos kidolgozatlannak és elkapkodottnak tűnik az addigiakhoz képest, és az alacsony költségvetés is túlságosan meglátszik néhol, rontva néhol a film élvezhetőségét, de összességében egy figyelemreméltó műfaji darab a Közel. Kérdés, hogy Janisch Verának egyszeri próbálkozás volt ez a zsánerrel, vagy ezen az úton kíván továbbhallani. Van érzéke a hangulatteremtéshez, a történet feszültségteljes kibontásához, szívesen megnéznék tőle, egy hasonló hangvételű nagyjátékfilmet. A Tiszta kézzel egyértelmű kafkai áthallásokkal dolgozik, a kenőcsöket házaló ügynököt egy gyilkosság kapcsán tanúként berendelik, később magára marad egy szűkös, kihallgatásra használt szobában, ahol kénytelen szembesülni emlékeivel. Ezt az alkotást is az erős hangulata, és a kiváló színészi játék viszi el a hátán. Törőcsik Franciska érzéki ajkai láttán Angelina Jolie jutott az eszembe. Őt még sok filmben szeretném viszontlátni.

A Berlini filmfesztiválra való meghívás okán aránylag nagy hírverést kapott Erdő első megtekintése csalódást okozott néhány hete, talán a túlzott várakozások miatt. Most másodszorra viszont helyére kerültek a dolgok. Sötét, minimalista, fekete-fehér képekben elmesélt történettorzó egy gyilkosságról, és annak lehetséges szemtanújáról. E film kapcsán is a hangulat a legfontosabb szó. A főszereplő tétlensége egyúttal azt is jelenti, hogy a bűntény részletei homályban maradnak. Nyugtalanító hatású, profin összerakott film az Erdő. Kárpáti György Mór előző munkája, az Éjfél, egy kedves történetet mesélt el, egy gimnáziumban töltött éjszakáról és egy meglepő találkozásról. Hangvételében két jelentősen eltérő, de egyaránt ígéretes filmről van szó. Most már az a kérdés, képes lesz-e egy történetet érdekfeszítően kibontani másfél órás terjedelemben, a szakmai tudás megvan hozzá. Kárpáti is azon fiatal rendezők közé tartozik, akire érdemes lesz odafigyelni. Látva a hazai filmipar körüli bizonytalanságot és az új rendszerre való áttérés miatti leállást, nagy kérdés, mikor lesz alkalmuk a cikkben említett fiatal és tehetséges rendezőknek egész estés darabbal bizonyítaniuk. Minden bizonnyal, ez évek kérdése lesz.

A Kiraboltak sajnos semmit sem képes kezdeni azzal az izgalmas alaphelyzettel, amely szerint egy Mikulás ruhás férfi kirabol egy presszót. A Buharov fivérek fél órás kísérleti darabját, a Kormányeltörésbent arra használtam fel, hogy a szemizmaimat pihentessem, ezért arról inkább nem alkotnék véleményt. Hangyás, fekete-fehér képsorok futottak, nehezen megfejthető rendezőelv szerint. Azoknak ajánlom, akiket öt percnél tovább leköt az, ha ismeretlen emberek megsárgult fotóit nézegetik. A Porcukor már sokkal több ember érdeklődésére számíthat. A film fél órás hossza, korlátozott térhasználata és annak ellenére, hogy nagyrészt egy laptop monitorján játszódik, végig izgalmas marad. A főszereplő egy kisállatkereskedésben él és rendszeresen videochatel egy Melbourne-i magyar lánnyal, közben próbálja visszahódítani az exbarátnőjét, és az őt angolra tanító lány sem közömbös számára. Könnyen befogadható, szerethető darab, aminek fő erénye a látszólagos ambíciónélkülisége és természetessége, mondom ezt úgy, hogy a film második felében nem várt, hátborzongató fordulatot vesz a történet.

A tegnap látott kisjátékfilmek közül három emelkedett ki a mezőnyből, egy pedig egyenesen a csillagos eget ostromolta. Till Attila Csicska című munkája azzal került a figyelem központjába, hogy meghívást kapott Cannes-ba. Látva a filmet, egyáltalán nem érdemtelenül. Valós, hazai társadalmi problémát dolgoz fel, széles tömegek által fogyaszthatóan. Az ország egyes régióban a mai napig bevett szokás, hogy gyakorlatilag rabszolgasorsba taszítanak embereket és mezőgazdasági és egyéb házkörüli munkákat végeztetnek velük. Till Attila és szerzőtársa, Thuróczy Szabolcs, szenvtelenül, felesleges túlzások nélkül ábrázolja ezt a Tar Sándor novelláira rímelő tanyasi rémálmot. Azzal hökkent meg, hogy nem tolja a trágyadombba a néző orrát, csupán bemutatja ezt a hihetetlen helyzet, és közben felvillant emberi sorsokat. Az érdekfeszítő témája, és a jó ritmusa folytán, hamar eltelik a családdal töltött húsz perc, és bár dramaturgiailag könnyedén megindokolható miért ott van vége, ahol, de én mégis néztem volna tovább, hiszen a család összes tagjában volt legalább egy rövidfilmre elegendő történet.

A Végtelen percek Felméri Cecíliától egy boszorkányos humorú, lebilincselő, időhurok ábrázolásától sem visszariadó alkotás, valószínűtlenül egybefonódó emberi sorsokról. Egy kórház dolgozói és betegei közötti meglepő kapcsolati hálón utaztatja végig a nézőt, el-elidőzve jelentéktelennek tűnő apró tárgyakon, tűnődő emberi arcokon. Az egész egy tánchoz hasonlított, ahogy a kamera egy mágikus belső logika mentén körbetáncolta az épületet, és amelyik embernél megállt, azzal mindig történt valami kacifántos. Felméri egyéni világlátása élesen elválasztja szakmabeli kortársaitól, bármit is fog rendezni a jövőben, azt meg fogom nézni. Tartozunk is neki itt a Geekznél, ugyanis a múlt évi filmszemle idején, még nem tudtuk ki ő, és meginterjúvoltuk, mint egyszeri nézőt. Azt kérdeztük tőle, hogy mire kíváncsi a szemlén, a versenyben lévő filmjéről viszont nem érdeklődtünk. Ha az is ilyen jó volt, mint a Végtelen Percek, akkor most már nagyon sajnálom, hogy nem láttam.

És most fogyott el az idő. Indulnom kell az Utolér vetítésére, ezért csak a holnap reggeli beszámolóban fog kiderülni, melyik rövidfilmre gondoltam, amikor a bevezetőben a fantasztikus jelzőt használtam.

2011. május 3.

Beszámoló a 7. Magyar Képregényfesztiválról

Mielőtt komolyabban nekiveselkednék az április 30-án, azaz múlt szombaton megtartott 7. Magyar Képregényfesztivál mélyelemzésének (sic!), azok kedvéért, akik amúgy is rögtön legörgetnének a beszámoló végi velős, ámde találó összegzéshez, már most leszögezem: én személy szerint igen jól éreztem magam a korábbi Képregénybörzék és a Képregényfesztiválok szerelemgyerekére hajazó rendezvényen, hiszen volt csipetnyi cosplay, voltak félhomályba burkolózó képregényesstandok, volt sör és grillezett húsok, voltak hazai és külföldi meghívottak a képregényes szakmai berkekből és volt végre igazi, kézzelfogható Alfabéta-díj. A több, mint hat éve húzódó gyerekbetegségek is ott álltak lesben, mindjárt a bejáratnál, de úgy tűnik ez már ilyen genetikai rendellenesség marad, aminek a kikúrálására egy egyszerű vitaminkoktélnál többre lesz szükség.

Kezdjük hát az elején, amikor formabontó módon minden másnaposságot nélkülözve, ámde egy rossz taktikai húzással vastag bőrkabátban, a hőgutától kerülgetve a verőfényes napsütésben, délután egy körül megérkeztünk Rusznyák kartárssal az Ajtósi Dürer sor 19-21 szám alá. Itt zavartan megtorpantunk és égi jeleket (azaz a tavalyi fesztiválon evolúciós fejlődésként értékelt soklepedőnyi fesztiválos molinót) keresve próbáltuk beazonosítani a bejáratot, de ez csak kis segítséggel sikerült: a csinos ajtónálló kislány intett beljebb minket a Dürer Kert előterébe, ahol azonnal megkaptuk a minősítést is (18+), amit én rendkívül diplomatikus évjáratazonosításként értékeltem. Itt végre megpillantottuk a Fesztivál plakátját - csak éppen az üvegajtó belső oldalán. Nem ez volt a fesztivál szervezőcsapatának első öngólja: azzal is sikerült garantálni a potenciális látogatók távolmaradását, hogy aznap volt a ballagás a középiskolák jó részében és a Critical Mass kerékpáros felvonulás is (ami törvényszerűleg programcsúszást is okozott egy előadó késése miatt). Ha bármiféle bizonytalanság motoszkált volna bennem azzal kapcsolatban, hogy jó helyen vagyunk, azonnal eloszlott, amikor kiderült, hogy a programok majd egy órás csúszásban vannak és a Csabáék képregényes beszélgetésének egyik résztvevője nem tudott eljönni.

 

A mindeközben csendben középkori kínzóeszközzé transzformálódott bőrkabátomtól Pádi segítségével sikerült megszabadulnom, aki a rendezvény végéig az infópulthoz volt beosztva, így Spuri vezetett el a backstage egyik szobájához, ahol ideiglenesen szolgálaton kívül helyeztem az áruló ruhadarabot. Ezalatt szemrevételeztem az új helyszínt: kellemes kerthelyiség, söröző látogatókkal, grillezett hús illatával, közepes méretű Nagyszínpaddal, bal hátul klasszikus romkocsmahelyiség, mint Kisszínpad (ezt többen keresték időközben, én pedig nem tudtam nekik felvilágosítással szolgálni, de biztos vagyok benne, hogy a Pádi által strázsált Infópontnál ezt sikerült megkapniuk), valamint egy balzsamos félhomállyal és hűsítő levegővel hívogató terem a fémlépcsők tetején. Ez rejtette azokat a kiadványokat, amik miatt elsősorban ideérkeztünk, hiszen a Fesztivál bőségesen szolgált újdonságokkal. A legjobban Felvidéki Miki saját kötetének, a Némajátéknak és Szabó Levente Scrap-jének örültem, de személyesen fejezhettem ki gratulációmat Kertész Sándornak is, aki újra belevágott egy hazai képregénymagazin szerkesztésébe a Krampusz és a Menő Manó után (hogy mennyire más lenne itthon a képregényes élet, ha sikerül gyökeret verniük a Pókemberek és X-Menek mellett!), Strip10 címmel. A The Walking Dead magyar kiadását remélem már nem kell bemutatni senkinek, öröm volt átpörgetni a műnyomópapírra nyomott oldalakat, valamint beszereztem egy Superman/Batman második kötetet a Képes Kiadó standjánál, egy Smith császár Lucky Luke füzetet a Pesti Könyvtől és a régi-új Papírmozivá egyesült Buborékhámozó és Nero Blanco Comix új számát Tónitól. A Nyitott Könyv zseniális húzásként a Scott Pilgrim befejező kötetébe Lakatos István, Gróf Balázs és Csordás Dániel Scott hommage-okat szerkesztett, a Vad Virágok pedig suttyomban kiadott az új Kázmér és Huba mellett egy amerikai strip-kötetet, a Zsákutca kertvárost, amit Oroszlány Balázs (többek Rorimackként ismerik) fordított (utóbb kiderült, hogy a kihagyott Börze miatt került a vakfoltomra a kiadvány).

 

Úgy döntöttem, hogy végre szemügyre veszem közelebbről a sokak által dicsért Deveraux-t is, Papp Imre sorozatát, ami a negyedik füzeténél tart, de legnagyobb meglepetésemre az első és harmadik rész eddigre már hiánycikk volt. Kompromisszumos megoldásként bezsákoltam egy második füzetet egy elektronikus formátumú első rész és egy interjú ígéretével. Ha már interjú: fantasztikus csapatmunka eredményeképp az előző éjjel feltöltött és Xbox360 kontollerekből kimentett elemeim randevúztak a Ramiz kolléga által szállított oldschool kazettás diktafonnal, hogy rögzíthessem a Felvidéki Mikivel folytatandó beszélgetésemet, ám a naphosszat tartó rendíthetetlen és folyamatos ostrom, ami alatt a dedikálásért folyamodók tartották a művész urat, keresztülhúzta a gondosan felépített terveket. Szerencsére ezt még a héten be tudjuk pótolni, itt a Geekz-en, a Némajáték kritikájával egybekötve.

Rengeteg ismerőssel és baráttal sikerült összeakadni, szerzőkkel és kiadókkal, így a programok jelentős részéről lemaradtam, még azokról is, amelyekre valóban terveztem elmenni (mint például Kertész Sándor Zórád-előadása vagy Tondora Judit és Pilcz Roland amerikai képregényprojektje), de a Nagyszínpadon magukat maratoni dedikálásba, majd képregénycsatába vető észt, holland, finn és lett vendégrajzolókat nehéz lett volna eltéveszteni. Bár egyiküket sem ismertem Marcel Ruijters kivételével, aki már járt a 2008-as képregényes rendezvényen (és ennek részben az is lehet az oka, hogy mindössze két nappal a Fesztivál előtt került ki tájékoztatás a résztvevők személyéről a Fesztivál blogra, a Könyvesblogra pedig aznap délelőtt), úgy tűnt, hogy nagyon jól megértették egymást mind a magyar rajzolókkal, mind a közönséggel. Ehhez minden bizonnyal nagyban hozzájárult Lamelos-csoport vezetésével előző este lefolytatott workshop végeredménye, az Elvis, a magyarok királya című kiadvány, ami mindössze 120 példányban készült el Halmos Ádám segítségével, megdöbbentő gyorsasággal másnap reggelre és amit elkapkodtak gyakorlatilag mind egy szálig. Ez indukálta azt a tömeges dedikálást, ami miatt épp hogy csak Fritz Zolihoz fértem hozzá, az obligát Fritz-csirkéket beszerezve, majd letántorogtam a színpadról és vettem inkább egy Call it a day kötetet, ami hasonló szellemben készült antológia volt, mindössze kevésbé spontánabb és jóval vaskosabb.

 

Legnagyobb megelégedésemre a mostanra már (Cserkuti maestronak köszönhetően) fizikailag is valóban respekttel bíró Alfabéta-díjakat olyanok vehették át, akik abszolút megérdemelték az elismerést: a kép-regény kategóriában Ágoston, a nukleáris baromfi nyert a Vass Róbert című művével (Koppány, a szoláris menyét ezúton is csókoltatja!), a legjobb kép-novella a képregénykaméleon és csirkespecialista Fritz Zoli lett a Pinkhell hetes és legkiforrottabb számában megjelent Korhelyhajhászattal (ami a Call it a day-be is bekerült), a legjobb kép-sor alkotója pedig Oravecz Gergely lett a Blossza című stripsorozatával. A nemrégen alapított Zórád Ernő-díjat Futaki Attila vehette át, ugyancsak abszolút kiérdemelten, elsősorban a Villámtolvajon végzett munkájáért, ami a Hyperion Book égisze alatt jelent meg az USA-ban. A nyertesek örömét még a menetrendszerűen érkező technikai malőrök sem árnyékolták be, bár mondjuk én szívesen meghallgattam volna mondandójukat, ha a hangosítás nem adja be a kulcsot.

Összességében jó hangulatban telt a fesztivál, de az évek óta ismétlődő problémákat mostanra már orvosolni lehetett volna, különösen, ami a promóciót illeti: a megfelelő időben elkezdve, vagyis legalább egy hónappal az esemény előtt, különös tekintettel az online sajtóra, el lehetne kezdeni adagolni az információkat a programokról, a meghívottakról, a kiadványokról és nem az utolsó pillanatra hagyni őket. Az új helyszín és külföldi rajzolócsapat meginvitálása nagyszerű ötlet volt (mindenképpen folytatásra érdemes) és ennyi ember összeszervezése minden bizonnyal roppant munkába telt, különösen ezért fájó, hogy erről milyen kevés információ jutott el a nagyközönséghez a fesztivált megelőzően. A jelek ötletek szempontjából előremutatóak, szervezés és píár tekintetében egy tapodtat sem mozdultak el a tavalyi rendezvényekhez képest, mindenesetre én azt kívánom, hogy a jövő évi (most már nyugodtan mondhatni) Nemzetközi Képregényfesztivál sose legyen rosszabb, mint az idei volt.

2011. április 27.

7. Magyar Képregényfesztivál szombaton

Április 30-án hetedszer kerül megrendezésre a Képregényfesztivál a Dürer Kertben, mi pedig jelen leszünk - lesznek majd riportok, személy szerint én az Alfabéta-díj zsűrijében is benne vagyok, de élőben is követhetitek az eseményeket twitteren.

A fesztivál programja:

Nagyszínpad

10:30: Megnyitó ünnepség
A Fesztivált megnyitja: Halmos Ádám a Magyar Képregény Szövetség elnöke

11:00: „Call it a day” bemutató
A Finnagora, a Magyarországi Észt Intézet és a Magyar Képregény Szövetség együttműködése hívta életre azt a képregénykiállítást, melyen finn, észt és magyar alkotók szabadon dolgozzák fel a „Reggel, délben, este” témáját. A kiállítási anyagából készült kötet a 7. Magyar Képregényfesztiválra jelenik meg.

12:00: Holland Képlegények
Gert Jan Pos (Holland Vizuális Művészetek, Design és Építészet Alapítvány) holland képregénypromóter előadásából kiderült, mi inspirálja a holland képregényalkotókat munkájukban. A közönség betekintést nyerhet olyan jövőbeni projektekbe, mint a leghíresebb holland festők (Rembrandt, Van Gogh, Bosch) életművéből készülő képregényes biográfia, mely az Rijksmuseummal és az amszterdami Van Gogh Múzeummal készül együttműködésben.

13:00: Elvis, a magyarok királya
A Fesztivál előtti napokban a magyar, holland, finn és észt alkotók közös képregényes workshopon vesznek részt, ahol Budapest legújabb díszpolgára, maga a Király, Elvis Presley előtt tisztelegnek. A műhelymunka alatt elkészült alkotásokat a Fesztiválon mutatják be. A kArton galériában látható Lamelos kiállítás egyes darabjait is a Király ihlette.

14:00: I. Nemzetközi Képregénycsata
A Comics Battle nem vicc. Vérsen komoly, izgalmas küzdelem, melyben évek óta mérik össze erejüket Finnország és Észtország képregényes gladiátorai. A Fesztiválon e két vendégországot, és persze a Holland delegációt is harcba hívja a rögtönzésben legjobb magyar képregényrajzolók bátor csapata. Hogy ki lesz a győztes? Azt a többfordulós, látványos csata közönsége dönti el.

15:00: Alfabéta-díjátadó
Idén is a Fesztiválon kerülnek átadásra az Alfabéta-díjak, melyek több kategóriában díjazzák a tavalyi év képregényes termését. A díjakat a Magyar Képregény Szövetség megbízásából független szakmai zsűri ítéli oda és adja át a nyerteseknek.

16:00: Pinkhell #7 bemutató
A Magyar Képregény Akadémia és a Szövetség közös képregényes antológiájának hetedik száma is bemutatásra kerül a Fesztiválon. A humoros, akciódús vagy épp sci-fit és horrort idéző kötetet az alkotók az MKSZ standjánál dedikálják a nap folyamán.

17:00: Zórád: 100
A Zórád Ernő születésének 100. évfordulója alkalmából induló kulturális programsorozat menetrendjének ismertetője.

17:30: Comic Jam: eredményhirdetés
A Comic Jam képregényrajzoló pályázat eredményhirdetése és díjátadója, a nyertes pályamunkák értékelése.

Chill:

11:30: Kázmér és Huba Magyarországon
Beszélgetés Nikowitz Nórával a kultikus képregény strip magyar fordítójával

12:30 Zórád Ernő élete és munkássága
Kertész Sándor képregénytörténész előadása

13:30: Képregényfilmek
Beszélgetés az Amerika Kapitány, Thor, Zöld Lámpás, X-men filmekről és a többi, 2011-ben bemutatásra kerülő hollywoodi szuperprodukcióról

14:30: Neelakshi: The Quest of Armor
Pilcz Roland és Tondora Judit bemutatják a hamarosan megjelenő amerikai fantasy és kalandképregény elkészülésének fázisait, a ceruzarajzoktól a kihúzáson át egészen a színezésig.

15.30: Miriam Katin első magyar kötete
Miriam Katin 1957-ben, 15évesen vándorolt ki Magyarországról. A fesztiválra megjelenő, első magyar nyelvű kötete kapcsán a művésznő életútját fia, Ilan Katin mutatja be, aki ezt követően kiadójával, Bayer Antallal együtt válaszol Vass Róbert kérdéseire.

16:30: Beszélgetés Fazekas Attilával
A Színes magyar képregénymúzeum 2. kötete kapcsán a művésszel Kiss Ferenc képregényszakértő beszélget.

17:30: Alfabéta 2011
Beszélgetés az idei nyertesekkel és a zsűrivel

Comic Jam

A képregényes rendezvények elmaradhatatlan kelléke a rajzolás, akár versenyszerű keretek között, akár teljes szabadságot élvezve. A Magyar Képregény Szövetség alkotói átadják tapasztalataikat az érdeklődőknek, véleményezik otthonról hozott munkáikat, műhelyfoglalkozás formájában bemutatnak fogásokat, elmagyarázzák a képregényes narráció működését, segítenek a karakterek tervezésében. Immár hagyomány, hogy ismert alkotók is részt vesznek egy közös rögtönzésben, amelynek a témája lehet előre vagy helyben megadott, illetve felöltheti egy képregényes párbeszéd formáját is. A legjobban sikerült improvizált képregények rendszeresen megjelennek nyomtatásban is.

CosplayFlash!
Öltözz be kedvenc hősödnek és nyerj az LC Fashion & Arttal!

A 7. Magyar Képregényfesztiválon képregényes és mangás cosplay versenyt hirdetünk, ám eddig sosem látott formában mérkőznek meg a jelmezesek. Öltsd magadra te is kedvenc képregényhősöd ruháját, legyen az akár Pókember, Naruto vagy épp Piszkos Fred; az LC Fashion & Art standjánál profi fotók készülnek majd rólad, amiket a színpadra kivetítve mindenki láthat. A képeidet a Facebookra is azonnal feltöltjük. Ha te kapod a legtöbb lájkot, tiéd az értékes képregényes, mangás ajándékcsomag!

Nintendo 3DS és Xbox Kinect

A Fesztivál nem csak a szakmai programok, beszélgetések, előadások színtere, de a szórakozásé is. Ha elfáradtál a képregényes standok gazdag választékának feltérképezésében, próbáld ki a legújabb konzoljátékokat:

Az Xbox 360 játékkonzolhoz tartozó legújabb fejlesztés, a Kinect is tesztelhető lesz a Fesztiválon. A kontroller nélküli irányítható játékok az egész testedet megmozgatják. A Kinect reagál a mozdulataidra. Ezért ha rúgnod kell, akkor rúgj! Ha ugornod kell, ugorj! Már tudod is, hogyan kell játszani.

A látogatók idén szemüveg nélküli 3D játékokat is kipróbálhatnak, hiszen a fesztivál vendége lesz a Nintendo 3DS is. Keressétek a csinos hölgyek „derekára kötött” konzolokat és próbáljátok ki a legújabb Nintendo 3D játékokat!

Star Wars: Rebel Legio
Az egész napos rendezvény alatt a Rebel Legio magyarországi csapatának rohamosztagosai és vadászpilótái ügyelnek rá, hogy az erő legyen mindenkivel.

2011. február 12.
2010. december 21.

Hungarocomix és Animekarácsony 2010

Az ezévi Hungarocomix több dologban sem hasonlított a tavalyira. Először is a Mangafannal (és a Holdfény teammel) karöltve szervezték meg a Millenárison, a Jövő Házában december 18-án, repkedő mínuszokban, másodszor pedig ezúttal nem én, hanem Rusznyák kolléga tántorgott be félig vak denevérként a rendezvényre. A metrón hosszas (és egyoldalú, értsd: ő nem volt képes értelmes kommunikációra) vita során megállapítottuk, hogy nem másnapos, hanem még mindig be van rúgva, ugyanakkor fejet hajtottunk a tény előtt, miszerint a főnökét sokkal rosszabb állapotban hagyta stabil oldalfekvésben egy kínai étterem asztallapján, legalábbis utolsó emlékei szerint. Ehhez képest sokkal hamarabb átjutott az ellenőrzőponton, míg én az öcsémmel (aki ugyancsak velünk tartott) kritikus szemmel tanulmányoztuk a színes jelmezekbe beöltözött, hosszasan kígyózó sort a bejárat, a ruhatár és a mosdók előtt és végül úgy döntöttünk, hogy a szabadon hagyott bőrfelület mennyisége egyenesen arányosan jogosítja fel a 14 és 20 közötti hölgyeket arra, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott manga vagy anime szereplőire próbáljanak hasonlítani.

A metróbeléptetőkhöz hasonlatos kapun átjutva mellbevágott a zsongás, amit a több száz kavargó látogató keltett (mindez mindössze másfél órával a kapunyitás után), akiknek legalább harmada viselt valamiféle jelmezt (a magát fénykarddal bebiztosított Boba Fett azért még nekem is túl kemény volt, ezért kitértem az útjából), valamint a nagyszínpad felől dübörgő zene és meg kellett állapítsam, hogy képregényes rendezvényen még sosem láttam egyszerre ennyi embert. Ugyan semmiféle útmutatást nem találtam, noha igencsak elkelt volna a nyomasztóan hatalmas csarnokban, félelmetes dedukciós képességeimmel rájöttem, hogy az emeleten található félreeső és kevéssé fűtött teremben kezdődik a filmes beszélgetés, ahol mindenképpen meg akartam nézni Rusznyák kolléga produkcióját, különös tekintettel véralkoholmennyisége által erősen csökkent kognitív képességeire. Csalódnom kellett, mert meglehetős összeszedettséggel válaszolt Wostry főszerkesztővel vállvetve Hamlet kérdéseire, aki némileg megilletődött annak hallatán, hogy a Transformers és a Sherlock Holmes nem képregényfilm. Megtudhattuk továbbá, hogy Wostry szenszei kedvenc filmes képregényadaptációja a mai napig az 1978-as Superman, illetve a 2010-es felhozatalból jobb híján a Vasember 2 vihette tudhatta magának ezt a kétes dicsőséget. A következő év legreménytelibb produkciója a zsánerben a Kenneth Branagh rendezte Thor, illetve a Matthew Vaughn nevével fémjelzett X-Men: First Class lesz (az ugyancsak várólistás olasz Dylan Dog film azonban sajnos közel sem játszik majd egy ligában ezekkel). Szóba került még a Marvel tudatos karakterfilmépítkezése (Captain America, Thor, Iron Man, Nick Fury), ami a jövőbeni Avengers-adaptációban (magyarul: a Bosszú Angyalai) csúcsosodik ki és a hollywoodi álomgyár meglepő ötlettelensége, minek folytán állandóan szuperhős eredettörténeteket erőszakolnak le a torkunkon (és valószínűleg ez lesz a Ryan Reynolds-féle Green Lantern veszte is).

 

Miután eddigre mindenkinek megfelelő keménységűre kristályosodott az agyvize a hidegtől (rutinosan nem tettem le a kabátom a ruhatárban) a képregényes beszélgetés következett a 2010-es év rendezvényeiről és megjelenéseiről, amit Sápi Marci vezetett, a beszélgetőpatrnerei pedig Kiss Feri (a magyar képregény történetének krónikása és a Képregény Kedvelők Klubjának alapítója), Árva-Szabó Péter (forgatókönyvíró és x fegyver), Felvidéki Miklós (író/rajzoló és Noname büszke apukája), valamint jómagam voltak. Egyetértettünk abban, hogy a 2010-es év legsikerültebb rendezvénye a szegedi képregényfesztivál volt, legfontosabb megjelenései pedig a Berlin, a Lencsilány, a Cartaphilus presztízskiadványai (Sandman, Hellboy, Setét Torony) és mindannyian elégedettek voltunk a friss élményként éppen feldolgozás alatt álló Hungarocomix (és persze Animekarácsony, mert ez a része nyilvánvalóan hangsúlyosabb volt) Comic Con-os hangulatával. Kiss Feri mesélt a kilencvenes években Kertész Sándor (ugye emlékszünk: ő volt az aki a kilencvenes évek elején olasz befektetők segítségével útjára indította a Menő Manó, Krampusz és Pimpa magazinokat) erőfeszítéseinek köszönhetően rendezett többnapos (!) képregényes összejövetelekről, melyeknek szerves részét képezték a fellépő zenészek (mint például Benkő Dániel, akinek a fejében Bakfark Bálint zenéjéből mára sajnálatos módon csak a fark maradt meg) és a tokaji borospincék tartalmának szigorú ellenőrzése. Ami a 2011-es megjelenéseket illeti, engem érhetett a megtiszteltetés, hogy bejelentsem a The Walking Dead első trade paperbackjének (vagyis az első hat füzet gyűjteményes kiadásának) tavaszi megjelenését magyarul a Kepregeny.hu gondozásában, illetve Felvidéki Miki is elárulta, hogy a száz oldalas Némajáték című képregényét a Nyitott Könyv adja majd ki. Ekkorra már meglepően sok csinos lány szivárgott be a hímnemű nézők sorai közé, ami egyértelműen azt jelezte, hogy közeledünk a műsoridőnk végéhez és hamarosan a Mondo magazin szervezte beszélgetés következik. Ehhez a jelenséghez köze volt az egy órás programcsúszásnak is, valamint annak, hogy kissé felborult a beszélgetések sorrendje is és Pilcz Roli tartott első versenyzőként előadást a hatodik Kalyber Joe kötetének megjelenése kapcsán.

 

Miután megtörtént az animés hatalomátvétel, végre lemehettem a földszintre, hogy végigjárjam a kiadók pultjait. A Vad Virágoknál kezdtem, akik máris egy gyönyörű történettel fogadtak, miközben belelapoztam az új Kázmér és Huba kötetbe (ami a nyolcadik a sorban és az Annyi a tennivaló! címen fut), miszerint bár a büfében nem kapható alkohol, de az élelmes tündérek és lidércvadászok olyan hatékony módszert dolgoztak ki erre, hogy délután egykor már a biztonságiak kísértek ki egy nagyobb testalkatú amazont, akinek sikerült összehánynia kolléganője csizmáját. A Pesti Könyv standjánál megtudtam, hogy a Lucky Luke (a sorozat a tizenharmadik köteténél tart) idősebb vásárlói viszonylag rosszul viselték a zsongó fiatalok tömegét, ellenben volt aki öt-hat füzetet vitt magával, hogy a gyerekeiknek és ismerőseiknek is jusson belőle. A Nyitott Könyvnek szerencséje volt a Scott Pilgrim harmadik és negyedik részével, mert az ebben a környezetben tökéletes mimikrit alkalmazó kötetek borgként asszimilálták az asztal mellett elhaladó, főleg mangára szakosodott közönség tagjait. Ezután legnagyobb meglepetésemre a Beholder kiadó standjába botlottam, ahol 500 forintért vesztegették a regényeik nagy részét: érdeklődésemre kiderült, hogy végleg felhagynak a könyvkiadással és a kártya- és webes alkalmazású játékok fejlesztésére koncentrálnak. Bayer Tóni asztalánál menetrendszerűen bezsákoltam a Buborékhámozó és a Nero Blanco Comix aktuális számát (mindkettő megszűnik és ezentúl egy magazinban fognak megjelenni), illetve az érdekesnek tűnő Hidegbékét, amit Kuczora Zsolt írt és rajzolt. A kispéldányszámú szerzői cuccok után az MKA régóta várt antológiájának, a Pinkhellnek az új számát dedikáltattam az alkotókkal és perverz örömmel söpörtem be párat az asztalukon hentergő kalózzombimatricákból. Mivel a Kingpin két szokatlan címmel is előrukkolt, úgy döntöttem, hogy beszerzek egy dögös vámpírt is a legendás Vampirella személyében, illetve a Marvel Extrát, hiszen nem mondhatni, hogy tematikus szuperhősös antológiákból Dunát lehet rekeszteni idehaza. Találkozhattam a Berlin kiadójával, a végtelenül szimpatikus Orosz Lászlóval, aki fél éves munkával maga fordította le a képregényt és döntött úgy, hogy saját pénzén nyomtat belőle 1200 példányt. Az ilyen szintű jó értelemben vett megszállottság tiszteletet érdemel, így aztán remélem nem csak kritikai sikert könyvelhet el majd magának. A rövid körút a Fumax négy roskadásig megrakott asztalánál ért véget, ahol őszinte ámulattal konstatáltam, hogy képesek voltak megtartani józan eszüket (na jó, Vladinál már erősen rezgett a léc) annak ellenére, hogy közvetlenül a reggel óta folyamatos vetésforgóban működő karaokeszoba mellett ütötték fel a sátrukat.

Sajnos a főszínpadon zajló eseményeket nem tudtam követni, mert annyi ismerőssel találkoztam, hogy száz métert sikerült megtennem uszkve két és fél óra alatt, de tisztában voltam vele, hogy míg az emeleten folyamatosan megy a rajz- és kártyaverseny, a földszinten pedig konzolozni és karaokézni lehet, addig lezajlott egy Pinkhell-bemutató és egy cosplay produkció, amiről lemaradtam. Bár határozottan kezdtem vén trottynak érezni magam a beöltözött 15-20 évesek között, mindenért kárpótolt egy értő biccentés, amit egy negyvenes éveiben járó rohamosztagossal váltottam, aki egy szelíden szörcsögő Darth Vadert kísért. Látogatóként összességében egy jól sikerült rendezvény volt (bár a kiadók részéről hallottam panaszos hangokat a várttól elmaradt eladások miatt), de nem tudtam szabadulni két kínzó kérdéstől, miközben két rajzolóval és az öcsémmel a közeli Marxim sörözőbe vonultunk feldolgozni a friss élményeket: mi a fenéért nem vettem meg a kuponos pultnál kapható szkafanderes Kane-t (with or without arctámadó) és vajon melyik animében szerepelhet a nyakörves párját pórázon vezető möszjő vagy lady, ami olyannyira népszerű volt a jelmezek között? Persze az is lehet, hogy szubkultúrát tévesztettem...

2010. szeptember 19.
2010. szeptember 18.

Cinefest Miskolc Vol 2.

A tegnapi kevéssé informatív bejelentkezés után végre tartalom! Sokkoló képek! Hang! Elegáns férfiak! Gyönyörű nők! Fogyasszák és ajánlják ismerőseiknek is!

UPDATE: A zsűritag neve helyesen: Muchichka László

2010. július 23.

Isten gyűlöli a jediket - szuperhősök a Westborói Baptista Egyház ellen

Fred Phelps prédikátor és hírhedt követői, akiknek nézetei még a jobbos, republikánus újkeresztények számára is túl radikálisak, úgy határoztak, idei legnagyobb dobásuk a san diegói ComicCon előtti protestálás lesz. Phelps és a “nyája” kezdetben azzal tett szert közismertségre, hogy fröcsögő gyűlölettel viseltettek a melegek iránt (“God Hates Fags”), és ennek mészárlós hangulatú tüntetésekkel adták jelét. Az évek múlásával még inkább radikalizálódtak, és minden olyan társadalmi jelenség ellen fellépnek, ami nincs ínyükre: Irakban elhunyt katonák temetésein tüntetnek a halott személye ellen ("God Hates Fags and America”), politikai rendezvényeken tombolnak, stb.

Csakhogy a csodálatos geekek idén kibasztak velük, és azzal az egyetlen fegyverrel fordultak ellenük, amellyel szemben az efféle eszementek nem tehetnek semmit: humorral. A ComicCon résztvevői beöltöztek, és ellentüntetést tartottak, a Westborói Baptista Egyház pedig eltakarodott.

Tényleg, hogy a frászba' működik a mágnes?

2010. június 9.

Egyenesen a Fesztiválról, 1. rész: Largo Winch 4, Scott Pilgrim 1-2

Májusban volt nekünk egy képregényfesztiválunk – már megint, és ez jó. A rendezvény idén már hat éves, de még mindig olyan benyomást kelt, mintha legfeljebb kettő lenne – és ez nem jó. De megjelent sok szép és jó friss képregény, és ez viszont fantasztikus. Közülük első körben az utóbbi évtized egyik nagy, független képregénysikerét, a Scott Pilgrimet, és az itthon már szinte csak becsületből és lelkesedésből kiadott, de hazájában bombasikerű Largo Winch-et vesszük górcső alá.

Largo Winch: Business Blues

A francia képregényeknek sajnos immár hagyományosan hányatott sorsuk van itthon. A Largo Winch negyedik része hosszas vajúdás után született csak meg a magyar piacra, és így is csak 400 példányszámban – persze nem lehet hibáztatni a kiadót, sőt. Dicséretes dolog, hogy az első három rész bukása után még mindig nem mondanak le a farmernadrágos milliárdos ólomzáporokkal és üzleti machinációkkal teli kalandjairól. A Business Blues a második, az Ellenséges felvásárlással indult Largo-történet lezárása, amiben tetőfokára hág a W konszern és a Fenico vállalatcsoport nem csupán dollárokra, de vérre is menő küzdelme. Jean Van Hamme gyönyörűen fonja össze az összes, a cselekmény fősodrához látszólag alig-alig kapcsolódó mellékszálat, hogy a cégbirodalmak összecsapása mögött felvillantson egy riasztó összeesküvést, ami messze túlmutat a puszta vállalati szkanderozáson. Merthogy az a hatalom, ami az efféle konszernek kezében van, nem csak részvényesek, de államok sorsát is eldöntheti, és Amerikának vannak agyafúrt ellenségei, akik nem feltétlenül bombákban és tornyokba vezethető repülőgépekben gondolkodnak. Van Hamme-nak ez a nagyvállalati manipulációk veszélyeiről szóló kommentárja szépen, visszafogottan húzódik meg a cselekmény hátterében – van a fickónak stílusérzéke, ez azon is látszik, hogy amikor az olvasó már éppen kezdené unni az üzleti bonyodalmakat ecsetelő, némileg száraz jeleneteket (merthogy az írónak esze ágában sincs lebutítani a témát), mindig beszúr egy roppant ügyesen és látványosan komponált, adrenalint pumpáló akciót. És az összes eddigi közül a Business Blues fináléjában látott a leginkább lehengerlő. Az ellenségei elől menekülő, és az idővel versenyt futó főhős egy szédületes tempójú, filmszerű hajszában igyekszik megmenteni a céget, és közvetve talán fél Amerikát, és ahogy Van Hamme és rajzolója, a gyönyörűen részletgazdag és lendületes képekkel dolgozó Philippe Francq ezt a szcénát kivitelezik, azt Hollywoodban is megirigyelhetnék. A bónusz pedig az a panel, amin Largo, közvetlenül a totális káosz és pusztítás után, meg sem lazult nyakkendővel, halálos hidegvérrel, sármos mosollyal, alig kócos hajjal, az ablakon keresztül, az utolsó utáni pillanatban érkezik meg a sorsdöntő gyűlésre. Style, baby, style. James Bond is csettintene. Gyerekek, vegyétek ezt a képregényt, ne hagyjátok, hogy ez legyen az utolsó…

Scott Pilgrim 1-2

A 2000-es évek egyik legnagyobb meglepetésképregénye kétségkívül a hatrészes, mangaformátumban megjelent Scott Pilgrim volt (az utolsó etap júliusban jön ki Amerikában, a mozifilmes adaptációhoz igazítva), ami ahhoz képest, hogy független, hazánkban teljesen ismeretlen comic, bámulatos gyorsasággal szivárog be a magyar piacra. A Nyitott Könyvműhely a Képregényfesztiválra hozta ki nem csupán az első, de mindjárt az első két kötetet (Scott Pilgrim kivételes átlagélete, Scott Pilgrim a világ ellen), és ha minden igaz, még idén várható a harmadik is (feltételezhetően a film őszi premierje mellé). Bryan Lee O’Malley keleti és nyugati történetmesélési technikát és stílusvilágot bátran ötvöző Scott Pilgrimjének fő- és címszereplője egy 23 éves, perspektíva és életcél nélküli, egy saját bevallása szerint pocsék bandában játszó srác, aki egy lepukkant lakás szakadt matracán kénytelen osztozni meleg lakótársával, és aki csak azért nem szarik teljesen a világra, mert ahhoz tudomásul kellene vennie, hogy létezik. Rutinból élt életét váratlanul felrázza a nagy szerelem: Ramona Flowers, az amazonos futár, először álmaiban jelenik meg, majd teljes életnagyságban is. Minden töketlensége ellenére Scott elnyeri a lány kegyeit, de az igazi próbatétel csak ezután következik: ha meg akarja tartani őt, meg kell küzdenie hét gonosz expasijával. A Scott Pilgrim egy roppant kedves, bájos és őszinte „komédia az életről” koncepcióval indul, tele szimpatikus és nagyszerű karakterekkel, eleven, sziporkázó dialógusokkal és popkultúrális utalások tömkelegével. És aki gyanútlanul veszi kezébe az első kötetet, arra a vége felé szép kis meglepetés vár: O’Malley agyának elszállása következtében ugyanis egy koncert közepén az addig földön járó képregény egészen a sztratoszféráig ugrik, és a főszereplő egy videójátékba illő, szuperhősszerű küzdelmet folytat le Ramona egyik tetőt átszakítva érkező exével. Hogy ez hogy lehetséges, az lényegtelen, az író nem traktál minket mondvacsinált magyarázatokkal, a „stílustörést” teljes lazasággal és természetességgel vágja a képünkbe, és elvárja, hogy ugyanilyen hozzáállással fogadjuk. És így is fogunk tenni, mert addigra a Scott Pilgrim lendülete, energiája és életkedve rég magunkkal ragadott, és egyszerűen tudomásul vesszük, hogy az exekkel vívott élethalálharc ugyanúgy része az életnek, mint a kellemetlen szakítások és az anyagi problémák – posztmodern mágikus realizmus. A mangás képi világ egyébként pofátlanul egyszerű, de az arcokra kiülő érzelmeket egy-két alapvonás segítségével is nagyszerűen ragadja meg az alkotó. És ne feledjtétek: a 64-ütéses kombó a nyerő.

2010. május 18.

Május 22 szombat: 6. Magyar Képregényfesztivál a Gödörben

Rohamléptekkel közeledik a 6. Képregényfesztivál és most szombaton, május 22-én a hagyománynak megfelelően a Gödörben támad, ezúttal is komoly meglepetésekkel szolgálva: a hazai képregényes életet már eleve alaposan felbolygatta az addig utópisztikus elképzelésnek tűnő Sandman és a Watchmen magyar kiadása, ám úgy tűnik a kiadók idén még erre is rádobnak egy lapáttal és olyan nehézsúlyú versenyzőket vetnek be, mint Hellboy, a keményöklű, de még nálunk is emberibb démonnyomozó, Scott Pilgrim, a kanadai Szexbombák basszusgitárosa, akinek a klasszikus videojátékok díszletei között kell megküzdenie barátnője hét ex-pasijával vagy Lencsilány, Lakatos István szeretnivaló és bátor mesefigurája, aki elképesztő fantáziával megteremtett világban néz szembe a bugabúval, a filmvászonba zárt óriással és a fekete csönddel. És ez még csak a lista kezdete...

A több színtéren is zajló reklámhadjárat megelőző csapásként öt képregényes kiállítást (Budapesti Képregény- és karika-túra) és egy Pesti Est különszámot (múlt csütörtöktől elvileg hozzáférhető a szokásos terjesztőhelyeken) fiadzott, valamint bekúszott a kisebb mozik reklámblokkjai közé, így senki ne lepődjön meg, ha a Corvinban, a Toldiban vagy az Uraniaban szembekerül ezzel a reklámspottal:

 

 

Ami a megjelenéseket illeti, senkinek nem lehet egy szava sem, hiszen a mangarajongók két csemegét is kapnak a Fumaxtól, az egyikben a világ nemzeteinek sztereotípiái kelnek életre a mangakarakterek archetípusaiban (Hetalia), a másikban maga a Sötét Lovag ered egy sorozatgyilkos nyomába Nacume Josinori interpretálásában (Batman: Halotti maszk). Rég várt folytatások is megdobogtatják majd egyesek szívét, lesz itt Largo Winch negyedik kötet (Business Blues), ami lezárja a harmadik albumban megkezdett történetet, a Sin City ötödszörre Dwight és Miho kettősére összpontosít (Családi értékek), Kázmér és Huba a hetedik alkalommal hétköznapi valóságunkba beépített hószörnyekkel veszi fel a harcot (Kázmér és Huba: A vérszomjas hómutánsok támadása), Marjane Satrapi Persepolisának kvázi spin-off-ja, az Asszonybeszéd Márzsi nőrokonságát helyezi a középpontba.

 

A Setét Torony rajongói is készíthetik a pénztárcájukat a Roland sagáját kiegészítő képregényre (Stephen King: A Setét Torony – A harcos születése), a most már rendszeres visszatérőnek számító Aleksandar Zograf pedig betekintést enged furcsa világába az Elhasznált világ oldalain. A szerzői képregények és a képregényes szakmagazinok is Godzillát megszégyenítő cunamihullámban érkeznek, a megbízható rendszerességet tartó Nero Blanco Comix 7 – Buborékhámozó 9 kettőst egészíti ki a BH Dargay-különszáma és a Spiderham-et, Flaming Carrot-ot és Krypto-t megszégyenítően hősies Ágoston, a nukleáris baromfi saját füzete, őket követik a klasszikus magyar képregények újrakiadásai, Sarlós Endre (A matador / A lambadakirálynő), Sebők Imre (Jó széllel francia partra) és Fazekas Attila (Sci-fi klasszikusok 2) képviseletében.

A lista korántsem teljes, érdemes követni a folyamatosan frissülő Knet oldalát, hiszen a maga idejében úttörőnek számító Képregényiskola második kiadásáról is csak a napokban hullott le a lepel (ráadásul Sváb József dedikálja is a művét, melynek értékén még a Scott McCloud könyvek megjelenése sem csorbított egy fikarcnyit sem), valamint ott megtalálható a Fesztivál részletes programja is, a népszerű tombolával (amit remélhetőleg megint Halmos Ádám fog vezetni), a frissen meg- (vagy át-, nézőpont kérdése) alakult Magyar Képregény Szövetség toborzójával és az olyan rendkívül érdekesnek ígérkező beszélgetésekkel is, mint például a A magyar képregény sikerei és esélyei külföldön és az India képregényes világa.

 

Ha ez még nem lenne elég, olyan neves vendégek tisztelik meg jelenlétükkel a rendezvényt, mint Igor Kordej horvát rajzoló (X-Men, Tarzan, Star Wars, L’Histoire Secrete), Darko Macan horvát forgatókönyvíró (Hellblazer, Star Wars, Cable), Aleksandar Zograf szerb rajzoló és Pran Kumar, az „indiai Walt Disneyként” emlegetett illusztrátor-képregényszerző. Mindegyikükkel készült interjú, ami megtalálható a Buborékhámozó 9-es számában. Újra átadásra kerül az Alfabéta-díj, melynek zsűrijében ismét képviselteti magát a Geekz blog is. A jelöltekről és a zsűri összetételéről bővebb információt találtok itt.

Röviden és velősen: az elkövetkezendő négy napban mindenki gyakoroljon pragmatikus aszkétizmust, egyrészt, hogy lelkileg rákészüljön az eseményre, másrészt, hogy az evésen és iváson megtakarított pénzt elkölthesse képregényre szombaton a Gödörben (alkoholra is lehet, de az teljességgel opcionális, ámbátor bocsánatos bűn). Az aznapra más terveket szövögető sötét alakok természetesen egyházi átok (vigyázat, nem a levegőbe beszélek, már a pápáról is készült képregény!) és viselkedésjavító terápia terhe alatt azonnal olvassák el az 5. Magyar Képregényfesztiválról szóló beszámolónkat és azonnal revideálják az elképzeléseiket. Én szóltam.

2010. május 4.

Fangirl Udinében - riport az ázsiai filmek olasz fesztiváljáról

Idén is elmentünk Udinébe, megnézni, mi a helyzet a Távol-keleten, pontosabban, mi jön át onnan a XII. Far East Film Festival megbízható szűrőjén. Wostry most nem viselt joggingot, bár túlságosan nem nézhettünk ki megbízhatónak az olasz határőrök szerint, akik igazoltatás közben szép nyelvükön olyasmit énekeltek hangosan, hogy… Oh Sole Mio. Kis papírnézegetés és alapszavas kommunikáció után átengedtek a határon és még el sem tévedtünk, máris megérkeztünk a városba, ahol idén a tavalyinál még több látogató nyüzsgött a fesztivál központ körül/előtt, és akik egy éjszaka megtanították nekünk a „top három” nevű játékot. Mivel ennek a játéknak semmi értelme nem is fejtem ki a menetét, nézzük mi a helyzet a filmekkel.

Első nap a nagyköltségvetésű kínai történelmi eposz, a The Message volt a fesztivál „főműsoridőse”. Két kódfejtőnő véres leszámolásokkal tarkított napjainak krónikája a II. világháború idején. Egy kastélyban katonai tisztek, kódfejtők és politikusok összezárva várják, hogy kiderüljön, vajon ki közülük az áruló. Ennek a nyomozásnak és a gyanúba keveredett áldozatok brutális kínzásainak köszönhető, hogy ez a drámai darab thrillernek számít. A cél a hatás, a borzalom és a néző lenyűgözése. Ennyire egy hollywoodi produkción sem látszik az elszórt pénz, szó szerint beleszédültünk a gigantikus fahrtokba, amiket kézikamerás közelik tarkítottak. Számomra meglepő volt egy modern propagandafilmet látni, mivel az egész végeredményben Kína egységének fontosságáról szólt, és arról, hogy milyen apró, értéktelen semmiség az emberélet, ha egy birodalomról sorsáról van szó.

Ezzel ellentétben Teddy Chen hongkongi Bodyguards and Assassin-ja hasonló mondanivalójával képes bennmaradni a jó ízlés határain. A XX. század első évtizedében járunk, amikor Kína még az angolok befolyása alól próbált kikászálódni. A feladat megakadályozni egy Szun Jat Szen ellen tervezett merényletet. Hősies, patetikus és magával ragadó film. Azt például különösen szerettem, amikor a közönség tapssal fogadott egy várhatóan izgalmasnak ígérkező harcjelenetet; olyat, amelyikben egy ember puszta kézzel és harctudással legyőz ötven felfegyverzett zsoldost. Szuper volt! Engem ezek a pillanatok mindig meghatnak, ugyanúgy, ahogy a szereplők arcán legördülő hatalmas könnycseppek.

Másik kellemes élményem volt egy thai tinifilm, a Dear Galileo. Igen, ez ijesztően hangzik, de Udinében az a jó, hogy az ember betéved olyan filmekre, amiket amúgy nem nézne meg a prekoncepció miatt, és lám-lám átértelmeződik egy műfaj. A Dear Galileo szereplője két kedves, csinos, thaiföldi tinilány, akik elhatározzák, hogy az egyetem és az otthoni unalom helyett Európában próbálnak szerencsét. Londoni feketemunka, párizsi szerelem és bájos akcentus. Néhol leülős, de egyébként nagyon kedves, megmosolyogtatós film.

A fesztivál nagy szeretettel várt vendége Chapman To volt, aki filmje, a La Comedie Humaine premierjének fényét emelte jelenlétével. Ez a fekete komédia alaposan megválogatta a közönségét, a távol-keleti humor furcsán fogyasztható darabja engem is meglepett. A történet szerint egy visszataszító geek - aki ráadásul forgatókönyvíró is -, megment egy bérgyilkost. Kettejük szép lassan kialakuló barátságának színes és tényleg ínyenceknek való története olyan karaktereket állít középpontba, akik hasonlítanak a mindennapok elmebetegeihez. Egyébként a fesztivál „top három” jelenete közül az egyik biztos az, amikor a forgatókönyvíró és a bérgyilkos filmcímekkel és kötőszavakkal adnak elő egy hosszú dialógot, amiben a bérgyilkos elhazudja saját kitalált történetét.

A „top három” jelenetbe tartozik még a Dream Home című iszonyat-horror egyik gyilkossága. Nem tudom láttátok-e a Biblioteque Pascalt. Na, ha igen, akkor jelzem, hogy ebben a filmben egy hasonlóan brutális jelenetet látunk, mint Hajdu Szabolcs filmjének végén, csak itt a szenvedő alany egy kilenc hónapos terhes nő, akinek előtte totálban látjuk egy valószínűleg a magzat halálával járó balesetét. Durva. Én azt hiszem itt hagytam ott a filmet, amit Wostry a sajtósoknak fenntartott számítógépen nézett, de moziban valószínűleg szívinfarktusok sorát okozza majd, már ha forgalmazásra kerül egyáltalán. Ezen kívül a fesztivál „horror napja” nekem a Possessed című dél-koreai inkább vicces, mint félelmetes kliségyűjteményben merült ki.

Maradandó viszont a Titanic fesztiválon is bemutatott Running Turtle (Száguldó Teknős) című Lee Yeon-Woo film. Főszereplője egy lecsúszott rendőrtiszt, igazi lúzer, aki egy szuperszexi kung-fu-harcos rosszfiút próbál elfogni egymaga. Nehéz könnyű szívvel neki drukkolni, de a hajszát a kitartás dönti el.

Lúzer a főszereplője a Gallants című hongkongi akciónak is, amely a hetvenes évek kungfu sztárjait szerepelteti, ők persze időközben megöregedtek és jelenleg már jócskán túl járnak a hatvanon. A történet szerint egy kungfu mester kómába esik, tanítványai pedig harminc évet várnak kitartóan, míg a mester egy véletlen folytán felébred. A rigolyás vénember pszichózisának köszönhetően nem hajlandó felismerni öreg tanítványait, ezért a történésekbe véletlenül belecsöppenő szerencsétlen Cheungot nevezi ki első számú harcosának. Persze megvan mindenkinek a maga ellenlábasa, ami jó kis harcjelenetekre ad okot. Kiderül, hogy a nyugdíjasoknak is jó áll a kungfu.

Főleg hatvanas évekbeli klasszikusokat vetítettek a fesztivál elitmozijában, a Visionarióban Nudes! Guns! Ghosts! jelszóval. Ishi Teruo filmek és kedvencünk, a Bloody Sword of 99th Virgin szerepeltek a repertoárban. Kiemelt éjszakai vetítésen a Women of Whirlpool Island-et lehetett végignézni. A fesztivál közönség díjasa, a Castaway On The Moon sajnos kimaradt, ahogy sok más jó film is. Mindenestre idén is remek volt, katartikus és pihentető. Még elbírtuk volna viselni az udinei életet, de összevesztünk a szállásadóinkkal. Remélem jövőre elfelejtik.

2010. április 18.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 10. nap

...és eljött a vég: befejeződött a Titanic Filmfesztivál. Most következne egy rövid felsorolás  látogatottsági statisztikából és más számokból - ettől eltekintenék. Következzenek a nyertesek, akik közül alig egyet-kettőt találtunk el.

 

 

 

Mint minden évben, most is volt közönségszavazás, amelynek győztese A fantasztikus Róka úr lett - mi is szerettük Wes Anderson filmjét - második a Hátralévő életed első napja lett, a harmadik pedig A Vörös Kápolna című dokumentumfilm - erre sajnos nem kaptam jegyet, pedig nagyon szerettem volna látni. Úgy látszik nem múlhat el fesztivál diákzsűri nélkül, az ő díjukat az Elly története kapta - idézhetném az indoklást a miértekről, de még én sem értem a végére a megfejtésnek. 

A háromfős nemzetközi zsűri, Nick James, Tiina Lock és Gothár Péter A bőrön is áthatol című filmnek adta a Hullámtörők díjat - majd ezek után következett a díjátvétel rendkívül kínos aktusa, amikor a film rendezője, Esther Rots az interneten keresztül köszönte meg a zsűrinek és a közönségnek - mellette volt a film zeneszerzője, Dan Geesin, aki egy "Néha összevizelem magam, ha nevetek" feliratú pólót gondolt alkalomhoz illőnek. Az estét és a fesztivált Az út zárta - amivel kapcsolatban ugyanolyan vegyesek az érzelmeim, mint az eseménnyel kapcsolatban: igaz, még mindig ez az egyik legjobb fesztivál az országban - de valahogy úgy érzem, évről évre kevesebb filmért éri meg eljönni rá.

2010. április 17.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 9. nap

Rohamléptekkel közeledik a 17. Titanic Filmfesztivál vége - de a Geekz egyszemélyes hadteste tartja magát és nem pihen - hacsak nem fogják kedves, fehér ruhás emberek elvonszolni egy megfelelő egészségügyi létesítménybe. Hogy így hogyan fogok gépelni, az fontos de nem megoldhatatlan probléma. Mai merítésünkben egy dán börtönthriller, egy izraeli dráma és egy amerikai antiromantikus film található.

Az R nyomasztó helyen játszódik. Főhőse, Rune késelésért kapott büntetését tölti a börtönben, ahol próbál nem feltűnni senkinek, nem avatkozni bele senkinek a hatalmi játszmájába. Persze ez egyáltalán nem sikerül neki egy olyan helyen, ahol szigorú hierarchia és pontos adok-kapok alapján zajlik az élet. A fiúnak idővel sikerül kedvezőbb pozíciót kiharcolnia ügyességével - a kétharmadnál érkező csavart pedig nem árulom el. Nemcsak a helyszín ahol játszódik nyomasztó, az egész film is az - viszont rendkívül idegesítő zenét sikerült szerezni hozzá, ami időnként alapvetően öli meg az élményt. A szereplők nagyon eltaláltak - egyikük társaságában sem szeretnék néhány percnél többet eltölteni - és az atmoszféra is végig feszült. Ismét egy érdekes thriller skandináviából.

Az Érzelmi pótlék című izraeli dráma egy olyan 30-as fiatalember életébe enged bepillantést, akinek problémái vannak a nőkkel. Nem egyszerűen önbizalomhiányos, hanem egyszerűen retteg az intimitástól. Eli - a főhős - ezért különleges terápiára jár. Nálunk szinte teljesen ismeretlen, de az óceán túlsó felén elterjedt a helyettes, vagy partnerpótléknak nevezhető szexuális terápia - ennek során Hagarral, a helyettessel gyakorolják a kapcsolat és az intimitás velejáróit. Ha valaki ennyire bezárkózik, mint Eli, annak komoly oka lehet - és ez a végére kiderül, felborítva egész világát, sőt a családjáét is. Az ötvenhét perces film a Titanic legrövidebb filmje - talán azért, mert nem sok minden történik benne. Az elején még úgy tűnik, hogy a szexualitás mellé egy kis fojtgatás is  kerül, de ez a túlerőltetett vonal később érthetetlen módon teljesen eltűnik. Érdekes a szituáció, de Tali Shalom Ezer filmje nem jut annál tovább, mint hogy felvesse a problémákat és megmutassa a főhős különös világát - de hiányzik a folytatás, hogy vajon mihez kezd ezek után - ez már érdekes lenne.

Végezetül egy újabb amerikai független film a modoros, álproblémákkal terhelt fajtából: a Szép kis szakítás egy a huszas éveikben járó fiatal párról szól, akik elunva egymás társaságát úgy döntenek, szépen lassan együtt számolják fel kapcsolatukat - ez azonban koránt sem olyan egyszerű dolog. Szemlátomást a két alkotó-főszereplő terápiás céllal készítette ezt a filmet, de a katalógusban olvasható hízelgő összehasonlításokkal ellentétben (még hogy az Y generáció Annie Hallja. Egyáltalán: mi az az Y generáció?) a film modoros, unalmas és cseppet sem vicces - nehezen is fogadja be az ember New York fiataljainak hétköznapi súlyos gondjait, főleg nem a korábban látott szenvedéssel teli háborús filmek után. Lehet, hogy ha adok a Szép kis szakításnak még egy esélyt, akkor nem leszek ennyire borúlátó - de érzésem szerint ha a Titanic-on szereplő alkotásokból kellene értékelni az amerikai független filmet, akkor elég nagy bajban lennénk.

2010. április 16.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 8. nap

A 17. Titanic Filmfesztivál napjai meg vannak számlálva: mint mindig, most is az utolsó napokra jutnak az igazán elgondolkodtató filmek. Tartsanak ki, Kedves Olvasók, nincs sok hátra. De ami most jön, az rázós lesz. A mai nap a komoly hangvételű filmeké: halál és mészárlás Nankingban, halál és mészárlás egy névtelen afrikai országban és halál Jeruzsálemben.

 

 

Az Élet és halál városa a harmincas évek végének Kínájában játszódik, amikor is az előrenyomuló japán hadsereg elfoglalja az akkori fővárost, Nankingot. Az ostrom kezdetén lépünk be a történetbe, majd egy japán katona, a német nagykövet egyik asszisztense és egy, az ostromban harcolt és az azt követő mészárlást túlélő kínai kisgyerek szemein keresztül láthatjuk az ázsiai hadszintér egyik legkegyetlenebb epizódját. Monumentális és letaglózó a film: nem csoda, hogy Japánban kiverte a biztosítékot, válogatott kegyetlenkedéseket, nemi erőszakot és rengeteg halált láthatunk. Az első húsz perc csatajelenetei mellett A hős alakulat csak a gyertyát tarthatja reszkető kézzel: fekete-fehér, kézikamera és az ember rögtön a fülében érzi az adrenalin pezsgését. Aztán nagyon gyorsan el is szégyelli magát: a japánok halomra ölik az elfogott kínai katonákat, megrázóak a képek, amikor ameddig a szem ellát nem látunk mást, csak holttesteket. Körülbelül öt-tíz percenkét érkezik egy nemi erőszak, vagy más, borzasztó, megalázó és rettenetes cselekedet - és a film két és egy negyed óra hosszú. Látszik, hogy a körülbelül háromszázezer áldozatot követelő nankingi mészárlás milyen mély, és máig nem felejtett sebet ejtett Kínán.

Ha ez nem lenne elég, akkor tegyünk egy kis kitérőt a jelen Afrikájába, ahol egy meg nem nevezett országban dúl a polgárháború. Emberek menekülnek platós teherautókon, bicikliken, meg ahogy tudnak, gyerekkatonák szaladgálnak AK-47-essel a kezükben, amely nagyobb, mint ők maguk. Ebben a milliőben próbál a White Material főhősnője, Maria minden figyelmeztetés ellenére a kávéültetvényén maradni és betakarítani a termést. Hogy igazából mit keres még Afrikában, amikor senki sem látja őt ott szívesen, az nem derül ki a filmből, maximum a katalógus nyújthat némi támpontot: otthonának érzi azt az országot, amelyet már senki nem mer sajátjának tekinteni. A kézikamerás, modoros, időnként nyaralási videónak kinéző filmben ismerős arcok is feltűnnek, a főhősnő Isabelle Huppert, de mellette van Christopher Lambert és Isaach De Bankolé is - érdekes, hogy ezzel a színészgárdával sem sikerült kiváltani semmilyen érzelmet. A film nem mond többet Afrikáról, mint amennyit időnként az esti híradóban ne látnánk egyébként: nagy kár érte.

A végére a Hét perc a mennyországban című izraeli filmet hagytam. Galia, a film főhősnője, aki egy buszrobbantást követően próbálja tovább élni az életét: vőlegénye belehalt sérüléseibe, őt magát pedig csak egy mentős kitartása mentette meg, pedig hét percet a klinikai halál állapotában töltött. Egy évvel az eset után még mindig a történtek hatása alatt van, amikor valaki elküldi neki a robbantás után elveszett nyakláncát. Galia nyomozásba kezd, hogy kiderítse, mi is történt vele egyáltalán azon a napon, - nem emlékszik ugyanis semmire - amikor megismerkedik egy titokzatos férfival, Boazzal. Viszonyt kezd vele, de a lányt körülvevő nyugtalanító jelenések egyre erősebbek lesznek, és semmi sem az, aminek látszik. Omri Givon első nagyjátékfilmje értelmesen és érzékenyen nyúl a témához: finom eszközökkel, nem harsány vagy hatásvadász módon érzékelteti, min megy keresztül egy túlélő - és magát a buszrobbantást itt tegyük zárójelbe, lehetett volna egy sima autóbaleset is - hogyan próbálja meg feldolgozni a történteket és továbblépni. Szép és kedves film így egy kemény nap után.

2010. április 15.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 7. nap

Szerda van, a nap mintha kezdené meggondolni magát, és óvatosan végigsimítja a Rákóczi utat. A sanyarú, szürke művészfilmek után a mai nap az animációs filmeké - de a végére így is jut egy élőszereplős darab.

 

 

 

Kezdjük egy kis misztikummal: az emberiség megteremté a Gépet, amely fellázad ellene és elpusztítja - a Mátrix vagy a Terminátor alapszituációját látjuk a 9 című film kezdő képsorain. A teljesen élettelen, posztapokaliptikus világban rongybaba szerű lények próbálnak túlélni. A legutolsó darab elkészültét teremtője, az öreg tudós már nem élhette meg, így a címszereplő egyedül vág neki az ízlésesen lerombolt városnak - hogy aztán a végére az legyen a tét, kié a jövő. Nem azt mondom, hogy csalódást keltene a 9: a látványvilág nagyon hangulatos, látszik, hogy sokat izzadtak a grafikusok. Sikerült koherens egész világot teremtenie a készítőknek - csak közben senki sem gondolt arra, hogy esetleg valami történetre is szükség lenne. Nem hibáztatom a forgatókönyvírót, Pamela Pettlert - akit egyébként Tim Burton hozhatott a projektbe, ő írta a Halott menyasszonyt - mert nincs semmi baj a történettel, csak annyi, hogy elejétől végig kiszámítható. Iskolapélda, a "Hős útja" dramaturgia minden pontja óraműpontossággal történik. A karakterekre sem vesztegettek sok időt, mind klasszikus, egyéniség nélküli archetípus - sokat elmond, hogy a címszereplő hangja Elijah Wood - és egész fejezetek kerültek át az elmúlt harminc év sci-fi terméséből, legyen az a MacGyver módra Terminátorokat gyártó gép a Világok harcából, vagy éppen a Jedi visszatérből lopott utolsó jelenet - megjegyzem ez nagyon nem kellett volna. Nincs semmi baj a 9-el - csak el kell felejteni a sajtóanyag hangzatos ígéreteit.

A következő film a Kutyám, Jerry Lee... akarom mondani, a Kutyám, Tulipán című J. R. Ackerley nagy sikerű regényének animációs adaptációja: A történet főhőse maga Ackerley, aki kutyájával töltött tizennégy évét meséli el - teljesen hagyományos, mondhatnánk oldschool 2D animáció. Kedves és megindító történet, tele viccesebbnél viccesebb jelenetekkel, az ötvenes évek Londonjával és hamisítatlan brit humorral. Ezek után furcsa belegondolni, hogy a hamisítatlan brit élményt két amerikai, Paul Fierlinger és neje, Sandra rendezése adja. Aki ismeri Ackerley munkáit, annak biztosan tetszeni fog a film - aki még nem, az rögtön kedvet kaphat hozzájuk. Mindenképpen érdemes megnézni, már csak a számtalan, képeken elrejtett poén miatt.

Visszatérve a misztikus vonalra, itt van Simon Fellows filmje, a Malőr csodaországban, ami - nem meglepő módon - Lewis Carroll történetének át-és újragondolása: Alice, az amerikai lányt - miután két öltönyös férfi üldözi - elüti egy taxi Londonban. Itt veszi kezdetét az utazás Csodaországban - vagyis a helyi alvilág köreiben - ahol különös, szürreális alakokba botlik. Mondhatnánk azt, hogy ebben a filmben találkozik Guy Ritchie és Tim Burton - akkor egy kicsit felértékelnénk a filmet ahhoz képest, ami. A rendező, Simon Fellows  eddigi, igaz nyúlfarknyi filmográfiájában túlnyomórészt egyenesen DVD-re megjelent Jean-Claude Van Damme filmek vannak. Talán a Malór csodaországban egyfajta kiugrás szeretett volna lenni a kiöregedett akciósztárok világából - annak nem rossz, de még lehetne rajta csiszolni. Időnként meg-meg csillan annak a lehetősége, hogy valami egyedi keveredjen ki a meglehetősen kusza történetből és bonyolultan szerkesztett figuráiból, de sajnos a végére tisztán látszik, hogy itt még a rendező azért nem tart. Várjuk ki, hátha a következő filmje meggyőz arról, a rendező nem csupán a következő Guy Ritchie epigon.

2010. április 12.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 4. nap

Az országgyűlési választások árnyékában azért még mindig itt vagyunk, folytatjuk a Titanicos tudósításokat - akik már unják, nyugodtan lépjenek tovább, akiket érdekel, azok megtudhatják, mi volt Tasmániában a legkelendőbb élelmiszer, és mi okoz fejtörést a nők körében Vietnámban.

 

 

A Van Diemen-föld a XIX. század eleji Tasmániába visz minket, ahol gyönyörű tájképek között meséli el Jonathan auf der Heide, a tasmán születésű rendező Alexander Pearce és társai igaz történetét: nyolc rab szökik meg a munkatelepről, amelyet nem őriznek kerítések. Nincs rá szükség: a dzsungel olyan áthatolhatatlan, hogy a menekülésnek nincs sok értelme. A nyolc fegyenc - köztük legalább három skót, talán két angol és három ír, köztük Pearce - az egyre távolibbnak tűnő cél felé menet fokozatosan veszítik el önuralmukat, hogy a végén a legkegyetlenebb tettek végrehajtásától sem rettennek vissza. A film néma kilencedik szereplője maga a dzsungel: élettelen, mégis veszélyes hely, ahol nincs élelem, nincs menedék, és bármikor bármi történhet velünk. A szereplők a film közepén jutnak annyira kilátástalan helyzetbe, hogy vezetőjük, a Kapitány nem lát más utat: egyiküket meg kell enniük. Az elsőnek meggyilkolt ír kiáltása kíséri tovább Pearce-t és társait is, de itt nincs megállás: a csapat folyamatosan fogyni fog. Kissé talán lassú, ausztrálosan brutális és egyenes film, szép tájakkal és elkárhozott szereplőkkel.

A versenyprogram Vietnámból érkezett filmje hű a címéhez: a Vergődésben helyüket nem találó emberek téblábolnak valamilyen homályos dramaturgiai cél felé. Duyen, a szép fiatalasszony úgy gondolja, szereti férjét, a mulya taxisofőrt, Hait, aki inkább egy tunya négyéves, mint férfi. Barátnője, Cam bemutatja egykori szerelmének, Tho-nak, aki nem tisztel sem hűséget sem mást - és zavaros, idegen érzéseket kelt a lányban. Miután férje állandóan alszik - ezért még a nászéjszakán sem teljesedik be a házasságuk - belemegy a kalandba, amely felborítja addigi életét. Közben Hai a szomszéd alkoholista lányával kerül közelebbi kapcsolatba. Hanoi fülledt éjszakái adják a hátteret ennek a filmnek, amiben nagyon sok minden van benne, de csak türelemmel és empátiával lehet közelebb kerülni a film mondanivalójához. Lassú, vontatott tempójú, finoman - amennyire a cenzorok engedik - érzéki darab, de első randira semmiképpen sem ajánlanám, inkább egy már jó ideje tartó kapcsolatban tud felszínre hozni néhány fontos kérdést. Maradjunk annyiban, hogy figyelemreméltó film, nem sok vietnámi mozi jut el hozzánk.

2010. február 8.
2010. február 7.

Filmszemle - 5. nap

Új nap, újabb filmek - a tegnapi szemlenap beszámolója videóban és írásban a tovább után.

/wurlitzer/ Nem, nem, és nem, még mindig nincs egy olyan '56-os játékfilm, amit nyugodt szívvel tudnék ajánlani a külföldi ismerőseimnek. És nem azért, mert a forradalom helyett, a Kolorádo Kid inkább szól a megtorlásról, a Kádár-kor lassú enyészetéről. Ezt a filmet vártam a leginkább a szemlén, az előzetesen kiadott képek, filmrészletek, Vágvölgyi B. András (ez egy flaszter western, ez egy film-noir) nyilatkozatai alapján arra következtetem, hogy egy egészen új megközelítésből láthatom majd a jól ismert eseményeket, és végeredményben lesz egy tökös, belevaló '56-os filmünk. Valami ilyesmi lehetett az alkotók célja is, többek közt a zeneválasztásból is tűnik ki, és a vetítés utáni beszélgetésen is elmondták, hogy a Kolorádo Kiddel szeretnék a fiatalokat megszólítani. Hát, engem nem sikerült és véleményem szerint a film erre nem is alkalmas, pedig a potenciál ott van benne.

Az rögtön látszott, hogy hatalmas tudásanyag, a korszak részletes ismerete rejtőzik a képkockák mögött. Részben Eörsi István visszaemlékezéseiből táplálkozik a film, a szereplők hiteles(nek tűnő) szlengben beszélnek, annyira, hogy néha csak a szövegkörnyezetből, az adott helyzetből tudtam következtetni, hogy most miről is van szó. A főszereplő három pesti srác és egy pesti csaj úgy éli az életét, ahogy az a menő címszónál a filmeskönyvben meg van írva, strandra járnak, lovira, mulatóhelyre, apró stikliket követnek el, azzal a csak az erre a korra jellemző nehezítéssel, hogy a titkosrendőrség emberei állandóan ott loholnak a nyomukban.

A történet három különböző idősíkban játszódik és ezek keverednek végig a filmidő alatt. A forradalmi rész csak elnagyoltan kerül kibontásra, a hangsúly Kreuzer Béla (Nagy Zsolt szokásosan erős és intenzív alakításában) kihallgatási procedúráján és börtönévein van. Az egyes elemek önmagukban megállják a helyüket, az angliai riporter film-noiros, whiskeyszagú narrációja egyenesen zseniális, de nincs igazán összetartó elem a jelenetek között, nem tud összeállni egy egységes művé. Az önmagában véve még nem baj, hogy ennyi mindent belezsúfoltak, sok minden történt akkoriban, amiről mesélni kell, de hiányzik a ritmus a filmből, ami lendületből végigvezeti a nézőt az eseményeken.

Sajnos a pénztelenség és a közel sem ideális körülmények között lezajlott forgatás meglátszik a kész filmen. Az a kevés harci jelenet teljességgel látványtalan, pedig kevés filmre illőbb helyzetet tudok elképzelni, mint macskaköves utcán, molotov-koktéllal támadni a tank ellen. Mindvégig azok a részek a legerősebbek a filmben, amelyek szűk, belső terekben játszódnak, a börtöncellában és a kihallgatásokon lefolytatott dialógok, az Estike bár hangulatos milliője.

Pedig még a történelemszemlélete is tetszett a filmnek, úgy keverednek a forradalomba a srácok, ahogy békésebb időben egy rockzenekarba: arra jártak, tetszett nekik amit láttak, és szereztek egy gitárt. Aztán a forradalomnak vége, akik nem halnak hősi halált, azokat nagyrészt kikezdi az idő, árulók lesznek, vagy legalábbis elvtelen kompromisszumokat kötnek, de mindig jön egy új forradalom, amely kineveti az előző alakjait, és tombol egy kurva nagyot. Csak hát témához a forma, az nem jött össze.

2010. február 6.

Filmszemle - 4. nap

Eljött amire eddig vártunk - nagyjátékfilmekből szemezgetünk. Pénteki beszámoló képben, hangban és szövegben a tovább után.

/wurlitzer/ Egy nem várt irányt vett randevú történetét követi végig a Köntörfalak. Elek Ferenc és Tompos Kátya alakítja az egymással ismerkedő párt. Elég hamar kiderül, hogy a lány számára barátságon kívül másról nem lehet szó. Mégis azon kapja magát, hogy együtt sétálnak a háza felé, a kezdeti kíváncsiságból szimpátia kezd kialakulni benne a férfi iránt, talán mert annyira más, mint az eddigi fiúi. Később, három fősé bővül a kamaradráma, teljesen más társadalmi körökben mozgó emberek zsúfolódnak egy légtérbe, lassanként leomolnak a köntörfalak, és vonakodva bár, de elkezdik megismerni a másikat.

Egy-két sorsszerű véletlen és magyar filmben az utóbbi években hallott legjobb párbeszédek gördítik előre a cselekményt. Olyan jó végre hazai filmben olyan beszélgetéseket hallani, amelyek természetesnek hangzanak. Olyan figurákat látni, akikkel szívesen töltenék el időt, kíváncsi lennék a történeteikre. És ezekhez még jár egy lassanként fényre derülő titok, amely nem várt módon kapcsolja össze a szereplőket.

Nagy előrelépés Dyga Zsombor rendezői pályafutásában a Köntörfalak. Eddigi két játékfilmje (Tesó, Kész cirkusz) szimpatikus alkotások ugyan, de a Köntörfalak már egy felsőbb ligában játszik hozzájuk képest. A szó legjobb értelmében vett profi munka. Kiérződik a hozzáértés és a jó stílusérzék a zeneválasztásból, a szoba berendezéséből, mindenből. Állandóan emlegetik a tipikus magyar filmes betegségeket: Dyga filmje mentes az összes tünettől. Ritmusos, életszerűre csiszolt dialógok, visszafogott, finom színészi játék, és ami a legfontosabb: jól megírt, fordulatos forgatókönyv. Szurkolok, hogy megtalálja majd a közönségét a Köntörfalak, mert megérdemelné a sikert, és mert már rég régóta megérdemelnének az itthoni nézők egy ilyen kvalitásokkal rendelkező magyar filmet.

Három nő vitorlázni megy a Balatonon. A Szélcsend Kováts Adél one man showja, Kovács Patríciának és Pálmai Annának csak pillanatai vannak. Az idillt már a legelején beárnyékolja néhány gúnyos megjegyzés, viccbe csomagolt sértés. A szúrkálódások lassan átcsapnak ellenségeskedésbe, szavakkal próbálják egymást megsemmisíteni, vallomásra bírni, hogy tulajdonképpen mit keres a hajón, a másik életében. Nem lehet kitérni a vallatás elől, a víz összezárja őket. Az alaphelyzet magában hordozza egy thriller lehetőségét, a Szélcsend azonban meg sem próbálkozik igazából a műfaji normák követésével. A feszültséget agyonnyomja az állandó beszéd, vagy ha őszinték akarok lenni: fecsegés. Szörnyű dolgokat vágnak egymás fejéhez és vallanak be egymásnak, de teszik mindezt művi, életszerűtlen párbeszédekben. Stresszhelyzetben, nem irodalmi igényességgel megalkotott mondatokban törnek felszínre az érzelmek. Olyan volt, mintha egy költői vénával rendelkező pszichiáter, pácienseiről vezetett feljegyzéseiből olvastak volna fel a szereplők, emiatt hiába volt a fedélzeten egy közveszélyes, súlyos pszichózisban szenvedő nő , sosem éreztem azt, hogy a másik két utasnak félnie kellene. A thrilleri, az izgalmasabb utat elkerülte a film, megelégedett azzal, hogy bemutasson egy beteg embert, és betegsége destruktív hatásait a környezetére. Egy szószátyár dráma lett a Szélcsendből, ügyetlenül beágyazott flashbackekkel és túlbonyolított kitárulkozásokkal. A végén nem éreztem mást, csak megkönnyebbülést: végre abbamaradt a folyamatos beszéd, és csend lett.

2010. február 5.

Filmszemle - 3. nap

Most már beindulnak a dolgok - ezúttal a tévéfilmek mellett felfedezzük a Filmszemle eddig meg nem énekelt hőseit: a nézőket. Videó és szöveg a tovább után.

/wurlitzer/ Eljött a nap, amikor az egész Geekz-stáb áttette a székhelyét a MOM Parkba. Jó volt végre valódi tömeget látni a szemlén. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy végig a nap folyamán ültek az összes asztalnál, a földszinti termek előtt nagy csoportokban várakoztak a nézők, mindenhol a kamerát a vállukon tartó emberek és interjút adó filmesek, délutánra, a dohányzásra kijelölt szűk erkélyen is állandósult a tömegnyomor. A héten először éreztem azt, hogy közösségi élmény a filmmustra. Sajnos, a megtekintett munkákról már nem tudok ilyen lelkesedéssel nyilatkozni. Tévéfilmeket néztünk és több szenvedést okoztak, mint örömöt. A szemlelátogatók jobban jártak: a termek nagy részében még mindig a dokumentumfilmeket vetítették; a visszajelzések alapján a Hunky Blues a legnagyobb kedvenc.

Szabó Csilla bemutatkozó nagyjátékfilmjével, a Komoly dolgokkal kezdtem a napot. Klasszikus „így jöttem” történet, vagy ahogy a rendezőnő pontosított az egyik interjújában: „innen jöttem”. Nyár van, az érettségi letudva és a három jóbarát (lány-fiú-fiú felosztásban) nem igazán tudja, hogy mit kezdjenek magukkal. Együtt lófrálnak, ha meg nem, akkor az egyik srác a számítógépet nyüstöli, a másik cukrászvideókat készít, a lány pedig egy sokkal idősebb hegedűtanárnak a szeretője. Fontos hangulati elemként van jelen a filmben a lakótelepi környezet, többek között ezért is adja magát a párhuzam, hogy a Komoly dolgok lényegében egy Tesó, csak női szemszögből.

Azért vannak fontos eltérések is, Szabó Csilla lényegesen több karaktert mozgat a filmjében és a kult helyett inkább a szappanopera felé kacsintgat. Van érzéke az élethű karakterek megteremtéséhez, és ez jól jön ilyen esetben, amikor a három baráton túllépve, megpróbálkozik egy két-három családnyi emberből álló mikroközösség empatikus és a humoros helyzetektől sem visszariadó bemutatásával. Kár, hogy a drámai szituációk elcsépeltek voltak, és ami nagyobb hiba, valahogy az volt az érzésem, hogy minden ami történik ebben a filmben, az súlytalan. Születtek nagy elhatározások, kiderültek féltve őrzött titkok, de mindez olyan csekély hatással volt rám, mintha az egész film abból állt volna, hogy a helyi presszóban üldögélnek. Ez persze ízlésbeli kérdés, de nem szeretem ha egy film nem hagy nyomot bennem. Ez vonatkozik a lezárásra is, el is varrta a szálakat, meg nem is, mintha tervbe lenne véve egy „3 év múlva” felirattal kezdődő folytatás. Hogy kiknek ajánlom? Azoknak, akik a nyár jelentős részében a Gödör füvén üldögélnek, cikinek tartják a Barátok köztöt, de titkon vágynak egy nekik szóló, hazai készítésű szappanoperára.

A nap végére, azért némileg felértékelődött bennem a Komoly dolgok. Rá kellett jönnöm, hogy igazából ez egy kellemes kis film, és ezerszer inkább ez az alapjában véve szimpatikus ’telepi lötyögés, mint az, amit a nap további filmjeitől kaptam.

Megterhelő és néha fájdalmas másfél órában volt részem az Aliz és a hét farkas vetítése alatt. Kamarás Ivánt kellett néznem, ahogy átlényegül a Nagy Gondolkodóvá, Arisztotelésztől idéz, fennhangon bölcselkedik egy esküvői fogadáson. Ezoterikus boszorkánynak neveztem el magamban azt a nőt, aki egy követ szorongatva megállította az időt, félretolta a tányérokat és a poharakat és kártyajóslásba kezdett az asztalon. Félek, hogy ez így leírva izgalmasan hangzik, de higgyétek el, mi sem áll távolabb a valóságtól.

Egy felfuvalkodott és öntetszelgő emberekből álló társaság ünnepelteti magát egy belvárosi udvarban, ez teszi ki a film tetemes részét. Én végig kerestem egy jelet, egy utalást, hogy ez most egy vicc, de sajnos nem jött, helyette csak újabb álfilozófiai fejtegetések és egyre öncélúbb és vontatottabb jelenetek következtek. A társaság megérdemelt bűnhődése sem következett be, hiába torkollott tragédiába az esküvő: a haldokló nő még utolsó erejével csókot hintett a Nagy Gondolkodó ajkára. Pedig aránylag ígéretesen indult a Aliz és a hét farkas. Két barátnő beszélgetett, életszerű helyzetekben, magyar filmekhez képest szokatlanul természetes hanghordozással. Aztán beléptek abba a belvárosi udvarba és zuhanórepülésbe kezdett a film. Az ezoterikus boszorkány szavait felhasználva: sorsotok a torkotokban, kicsinyeim. Lelketek elhamvadásával fizettek, ha az Aliz és a hét farkast megnézitek.

Mundruczó Kornél filmjei nem az én világom, ezért kihagytam a Nibelung-lakóparkot, és mint kiderült, jól tettem, mivel a két legbátrabb Geek, aki bement a vetítésre, háromnegyed óra múlva kimenekült a teremből.

A csütörtöki nap programjából, az uristen@menny.hu alkotóinak az új filmjét, a Messze Európábant vártam a leginkább. A sok komoly téma után ideje volt már, hogy jöjjön egy vígjáték. A készítők nem hazudtolták meg magukat, tőlük megszokott abszurd alapfelállással indult a film. A tanári kar elvesztette számháborúzás közben az 5. és a 8. osztályt, azonban nem estek kétségbe, a táborhelyen maradtak és kihasználva a nyugalmat, az iskolájuk felújítását és kibővítését célzó EU-s pályázatot kezdenek kitölteni. A hangulata olyan, mintha egy indokolatlanul hosszúra nyújtott improvizáció lenne a Beugróból, ahol azt a feladatot kapták a résztvevők, hogy egy inkompetens tanári kar tagjait megformálva játsszanak el a horrorfilm kliséivel és csűrjék-csavarják azokat a felismerhetetlenségig. Sajnos inkább fárasztó volt a film, mint vicces. Egy jó tizenöt, húsz perc volt ebben az ötletben. De ők folytatták, mint a görcsös viccmesélő, aki nem tudja, hogy mikor kell leállni, és csak folytatja, egyre hangosabban, egyre gusztustalanabb poénokkal. A Messze Európában végnélküli agyömléseket kellett végighallgatnom, megtűzdelve direkt elrontott és rossz szövegkörnyezetben használt szólásokkal és közhelyekkel. Újszerűségéből fakadó előnye hamar szertefoszlott és a végére már az idegeimre ment a tanári kar tábortűzi produkciója.

2010. február 4.

Filmszemle - 2. nap

Hangulatjelentés a Filmszemle második napjáról - videó és szöveg a tovább után:

/wurlitzer/ Hiába írtam azt az előző szemlebeszámolóban hogy szerda az szünnap, csak benéztem este az Urániába, egy rövidfilm vetítésére. Úgy etikus, ha előre elmondom, hogy a rendező, Veres Attila, régi jó cimborám. Ennek tudatában tessék mérlegelni a szavaimat. Egy előnyöm azért származik a személyes ismeretségünkből, éspedig az, hogy rögtön kiszúrtam a rendező hitchcocki cameoját, ő az, aki sört rendel, aztán kitámolyog a kocsmából.

Kisstílű gengszterek világába kalauzolja el a nézőt az 1 töltény. Milos egy illegális célbalövőversenyen próbálja megsokszorozni a főnök pénzét, társai a kocsmában várják, a Főnök a roncstelepi irodája ablakán bámul ki feszült arccal. A töredezett szerkezet, a balladisztikus hangvétel és a vánszorgó tempó miatt csak lassacskán áll össze a kép, hogy aztán a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső zárásához hasonló patthelyzettel érjen véget, ráadásul olyan hirtelenséggel, amilyennel áramszünetkor kialszanak a fények.

A hazai filmgyártás régóta adós egy kemény, kegyelmet nem ismerő, ugyanakkor szigorúan a műfaji keretek között mozgó bűnügyi filmmel. Az 1 töltény nyilvánvaló korlátai (minimális költségvetés, hossz – 19 perc) miatt nem töltheti be ezt az űrt, de egy lépés a jó irányba. A történések eleve elrendeltségét hangsúlyozó leszedált tempó vontatottnak hathat egyeseknek, de szerintem ragyogóan vezeti fel a Halál keresztútján egyik jelenetét átdolgozó finálét. A kamerakezelés néha döcög ugyan, de a helyszínek jó érzékkel lettek kiválasztva és olyan színészeket (Mucsi Zoltán, Thuróczy Szabolcs) sikerült megnyerni, akikhez alkatilag illenek a forgatókönyv minimálisra redukált párbeszédei, jobban mondva foghegyről odavetett félmondatai.

A film eredetisége minimum megkérdőjelezhető, mégis, ami fontos, hogy az ezerszer látott műfaji klisék működnek, és az, hogy ezek a klisék eddig alig tűntek fel magyar filmekben és most itt vannak. Egyszerű és fatalista, mint egy Budd Boetticher western. Még sok ilyet szeretnék látni a közeljövőben.

A film nem került bele a filmszemle versenyprogramjába, emiatt csak az információs vetítések keretében került levetítésre. Ezek után ha lehet még kíváncsibb vagyok a kisjátékfilmes blokkokra, nagyon erősnek kell lennie az idei mezőnynek, ha az 1 töltény kiesett a rostán.

2010. február 3.

Filmszemle - 1. nap

Megnyílt a Magyar Filmszemle - mi pedig folytatjuk a dokumentumfilmeket. Videó és szöveg a tovább után.

/wurlitzer/ A Geekz kollektíva ismét az Uránia emeleti kávézójában gyülekezett. A filmszemlének helyet adó épületben továbbra is a novemberi Balaton-partot megidéző nyugalom honolt, csupán a Rákóczi út forgalmi zaja szűrődött be tompán és néha csörrent egy kanál vagy mobiltelefon. Ez a meditatív légkör ránk is hatással volt: ráérős tempóban végeztük el az immáron napi rutinná váló kávé-twitter-videó feladatsort és közben arra is szakítottunk időt, hogy megemlékezzünk a Linda sorozatról. Végül csak felkerekedtünk, és ezzel a lendülettel elmentünk ebédelni - mégsem illik gyomrunk korgásávál megzavarni a filmvetítéseket.

A Palimpszeszt tipikusan az a dokumentumfilm, amelyik megjegyezhetetlen címével, komor színeivel, választott témájával a nézők túlnyomó részét elriasztja. Kopottas, felfeslő tapéta előtt, hosszú perceken át beszél egy öregasszony, a falon logó családi fotók körbezárják görnyedt felsőtestét. Ez az a beállítás, amelyiket ha meglát az ember, reflexszerűen kapcsol tovább a Duna Tv-ről. A film témája sem segít – Gusztav Spet filozófus életét próbálja rekonstruálni a felvételek idején már 91 éves lánya visszaemlékezései alapján. Gusztav Spet egyike volt a sztálini terror áldozatainak. Engem, személyes okokból, mégis mindvégig lekötött a film, ugyanis a főszereplő nő a nagymamámra emlékeztetett. Spet lánya, a családját ért sorozatos tragédiák és öreg kora ellenére tele van életerővel; amikor gyerekkora moszkvai helyszíneit keresik fel, szinte vonszolja magával a kétfős forgatócsoportot. Ő az, aki elmagyarázza megszeppent kísérőinek, hogy hogyan kell átkelni Moszkvában a zebrán, nevetve próbálja átdugni a fejét a kerítés rácsai között, mondván az egyik rés szélesebb, mint a többi, azon bújt át, amikor gyerek volt, csúszós lépcsőkön megy fel a egykori otthonának a tetőteraszára, hiába mondja a kísérője, hogy inkább ne. Nem tudom, hogy ez mennyire volt a készítők eredeti célja, de annyira erős személyiség az öreg hölgy, hogy a figyelem fókusza állandóan áttevődik rá, és emiatt a film legalább annyira szól az idős hölgy élni akarásról, mint az apja értelmetlen haláláról.

Néhány évvel a Hazatérés - Egy Szabadságharcos története után, Pigniczky Réka ismét a saját gyökereit, valamint a több helyből táplálkozó identitását térképezi fel. Új dokumentumfilmjében, az Inkubátorban, azt a kérdést teszi fel magának, hogy ki vagyok én. A válasz az ő esetében halmozottan bonyolult, ugyanis szülei ’56-ban emigráltak az Egyesült Államokba és ő már ott született. Két kultúra határán nevelkedett, ez a két kultúra elegyedett egymással és alakult ki az a közösség, amire ma úgy hivatkoznak a tagjai, hogy amerikai magyar. A cserkészet volt az egyik fő eszközük az asszimiláció ellen, oda járatták gyerekeiket iskolaidőn kívül. A ’84-ben, a Yosemite Nemzeti Parkban megrendezett táborban előadták az István, a királyt, 25 év múlva, az akkori résztvevők elhatározták, hogy ismét előadják a produkciót. Ennek az előadásnak az előkészületei adják a díszletet Pigniczky személyes indíttatású kutatásához. Gyerekkori cserkésztársai és egyben barátai segítségével próbálja kideríteni, hogy mit is jelent valójában amerikai magyarnak lenni.

A cserkészet, hasonlóan a szubkultúrák többségéhez, belülről nézve izgalmas és megadja egy közösséghez való tartozás megnyugtató érzését, kívülről szemlélve viszont ciki a szabályrendszer és a külsőségek miatt. Ez az elkülönülés biztosította, hogy a gyerekek döntően magyar környezetben nevelkedjenek. Két, párhuzamosan futó, egymástól javarészt független gyerekkoruk volt: egy amerikai és egy magyar. A részvevők vallomásaiból fokozatosan kiderül, hogy hogyan élték meg mindezt. Legtöbbükben – felnőttkorukra legalábbis - kialakult egy kényes egyensúlyi állapot, amelyben amerikaiságuk és magyarságuk egyenlő mértékben van jelen. Van azért olyan is, aki görcsösen kapaszkodik a múltba és olyan is, aki már az asszimilációs folyamat végén tart, angolul ad interjút, amelyben nosztalgiával vegyes nehezteléssel tekint vissza a hétvégi iskolára. A rockopera Koppányához és Szent Istvánához hasonlóan, egyikük a múltban rekedt és képtelen a változtatásra, másikuk pedig hajlandó a nagy áldozatokkal járó átalakulásra. Felnőttek és maguk döntötték el, hogy mennyit tartanak meg a szülői örökségből és mennyit adnak át gyerekeiknek. Nagy kérdés, hogy vajon az ő leszármazottaik, miképp fogják saját magukat meghatározni. Egy biztos, a gyerekkorukban ért élményeik máig meghatározóak Pigniczky Réka és cserkésztársai számára, emiatt gyűltek ismét össze. Az ő sokszínű, szerethető és vidám közösségüket ismerhetjük meg a filmen keresztül. (A szerző cserkész volt, ezért elfogult.)

A Hunky Blues – Az Amerika Álom vetítése technikai okok miatt elmaradt. Pedig állítólag jó film, arról a sok százezer magyarról szól akik a 19. és a 20. század fordulója környékén az Egyesült Államokba vándoroltak ki. Valamelyik közszolgálati adón majd minden bizonnyal levetítik a közeljövőben és akkor pótolom.

Most egy nap szünet - addig mindenki nézzen meg legalább egy magyar filmet - pénteken a MOM Parkból fogunk jelentkezni.

2010. február 2.

Filmszemle - 0. nap

Ugyan ma indul a 41. Magyar Filmszemle, de mi már tegnap bevetésen voltunk: íme a hétfői nap összefoglalása audiovizuális és irásos formátumban - a tovább után:

/wurlitzer/ Szívem a torkomban, kezem a kilincsen, szó se róla, eléggé izgultam, amikor az idei filmszemle egyik fő helyszínének számító Uránia előtt álltam. Úgy éreztem magam, mint első nap az iskolában. Akkor sárkánybarlangot vizionáltam az osztályterem helyére, most újságírók, szakmabeliek és érdeklődők hömpölygő tömegét a mozi folyosóira. Akik valójában egész máshol voltak, ugyanis miután beléptem az épületbe, az Uránia ürességtől kongó előtere fogadott. Gyávaságomat sikeresen leadtam a ruhatárban, de ezzel együtt arra is rá kellett jönnöm, hogy ez nem az a nap lesz, amikor megszerzem Kerekes Vica telefonszámát.

Érkezésemkor a Geekz kollektíva már a kávézóban üldögélt. A Főnök kiosztotta az erre a hétre érvényes kódneveinket: Vérbáró, Bunkermann, Doktorház és Alméria, tisztára, mint egy kémfilmben. Bár Bunkermann inkább egy fiktív csehszlovák rajzfilmre asszociált. Egy órát még kedélyesen elkávézgattunk, elindítottuk útjára a Geektrippert, és elkezdtük forgatni a remélhetőleg naponta jelentkező Geektv-t is. Minden fronton támadunk a szemle ideje alatt! Fél kettő fele már nem tudtuk mivel tovább húzni az időt, ezért levonultunk a mozitermekhez. A csapat egyik fele a baloldali ajtót, a másik pedig a jobboldalit választotta.

Hívhatjuk a kezdők szerencséjének, vagy akárminek, de sikerült beletenyerelnem a jóba. Papp Gábor Zsigmond, Kelet-nyugati átjáró című dokumentumfilmje minden ízében profi és emellett mindvégig érdekfeszítő és lélekemelő munka. Egy történelmileg fontos eseményt taglal: a vasfüggöny magyarországi szakaszának ’89 nyarán történő fokozatos lebontását, ami lehetővé tette, hogy az NDK-ba visszatérni nem szándékozó kelet-németek nyugat felé távozzanak. A Kelet-nyugati átjáró felvázolja a magyar diplomácia puhatolózó lépéseit a már végóráit élő szovjet hatalmi erőtérben, megszólaltatva az akkori magyar kormány prominens tagjait (akik természetesen szinte versengenek azon, hogy kinek volt nagyobb szerepe az NDK-s menekültek megsegítésében), a hangsúly azonban az emberi sorsokon van. A film legerősebb pillanatai közé tartoznak azok a részek, amikor az egyes riportalanyok elmesélik a zöldhatáron való átszökésük/átjutásuk történetét. Látszik a megfeszülő arcokon, hogy a mai napig milyen élénken él bennük annak az életük szempontjából sorsfordító napnak az emléke. Miközben felidézik az eseményeket, szinte újraélik annak minden apró mozzanatát. A filmnek hála, az általuk megélt eufóriából jut valamennyi a nézőnek is. Kevés XX. században játszódó közép-európai történet végződik happy enddel, ez a kivételek közé tartozik. Az az egyik NDK-s határátlépőtől származó elszólás pedig, hogy onnan tudta, hogy már Ausztriában van, hogy a szőlő sokkal rendezettebb, a szemle eddigi legjobb filmes pillanata.

A baloldali ajtót választók már nem voltak ennyire a szerencsések: az ő filmjükben (Millenium szobrásza) a hang három percet késett a képhez képest. Az utána következő Mátyás, Mátyásról viszont csupa jót mondtak a kollegák, úgy látszik sikerült Felméri Krézsek Cecíliának összeházasítania két egymástól távolinak tűnő műfajt: az animációs filmet és a dokumentumfilmet.

A következő, amire ráböktünk a programfüzetben a Yad Hanna - A Kollektív ember volt. A feldolgozandó téma izgalmasnak tűnt: egy kommunista kibuc bukása Izraelben, avagy hogyan váltak új hazájukban kívülállókká a kommunista eszmékben vakon hívő telepesek, és később hogyan váltotta fel a kollektivizmust a magántulajdon. A megvalósítással viszont több problémám is akadt. Jót tett volna a filmnek a megvalósultnál kötöttebb forma és rövidebb játékidő, ugyanis a majdnem egy órás időtartam kitöltéséhez egyszerűen nem volt elégséges anyag. Összesen öt riportalannyal dolgoztak az alkotók, ami nagyon kevésnek bizonyult, sokszor éreztem azt, hogy a film témájához képest teljesen irreleváns amiről beszélnek (madarak elszaporodása a szennyvíztisztító tóban), az állandóan gyomláló és ültető ember mondandójában pedig semmilyen értékelhető tartalmat nem tudtam felfedezni. Szívesen meghallgattam volna azoknak a véleményét is akik elköltöztek a kibucból, de részükről senki nem jutott szóhoz. Nem tudtam másnak, mint időhúzásnak vélni, azokat a hosszan kitartott snitteket, amelyek jobbára a semmiről szóltak, az egyikben például egy gazzal benőtt kosárlabdapályán tai chizik az egyik helyi lakos, a másikban pedig egy thaiföldi vendégmunkás focizik magányosan. Összességében, kevés tényt közölt a film a telepről és túlontúl támaszkodott az impressziók erejére. Egy közösség szétesését és elmúlását próbálta bemutatni, de – számomra legalábbis – ott bukott el, hogy nem sikerült bemutatni és érdekessé tenni magát az egyszervolt közösséget.

Ezután úgy éreztem, hogy megérdemlek egy kis pihenést és nem tartottam a többiekkel a következő vetítésre. Helyette inkább Hamletnek a Camino végigjárása közben lőtt fényképeit nézegettem. Rájöttem, hogy én is el akarok menni Galíciába. Majd azt a kandikamerába illő jelenetet figyeltük, ahogy az M1 stábja elkeseredetten próbált interjút forgatni az Új Eldorádó rendezőjével, de valaki mindig arra sertepertélt és megzavarta a felvételt. Pedig akkortájt már tényleg csak néhány ember lézengett az Urániában.

Vérbáróék elég elcsigázottan jöttek ki az Utolsó előadásról. Nem hiszem, hogy az alkotók által elképzelt hatást váltotta ki belőlük a film. Ők ki, én be, kezdődött a Puskás Hungary. Almási Tamás megpróbálta két órába belezsúfolni Puskás életét, és ez többé-kevésbé sikerült neki, többek között azért, mert vállalható kompromisszumokat kötött. A film a hazai mellett a nemzetközi filmes piacra készült, ezért néha feleslegesen magyaráz az itthoni nézőknek nyilvánvaló dolgokat, de ezek a részek még pont nem zavaróak. Almási nehéz feladatra vállalkozott, hiszen annyira gazdag volt a leghíresebb magyar élete fordulatokban és újrakezdésekben, hogy Puskás minden egyes korszakát sietve, csupán néhány anekdota felidézésével, egy-egy barát, családtag, csapattárs interjúrészleteivel volt kénytelen ismertetni. Ami fontos, hogy még így is kialakul a Száguldó Őrnagyról egy korszakokon átívelő kép. Elsősorban a Puskás-legendát építi a film, de azért az is kiderül belőle, hogy milyen focista és hogy milyen ember volt. Gondolom, sokszor le fogják adni az elkövetkező években a tv-ben. Érdemes megnézni, azoknak is, akiket egyébként hidegen hagy a futball.

Ennyit a Filmszemle nulladik napjáról. Ha megírjátok, hogy mire vagytok kíváncsiak, akkor arra mindenképpen beülünk és tudósítunk róla.

2009. december 3.

HungaroComix 2009 Szemle 2.rész

Az idei Hungarocomixon ugyan nem volt új Gaiman, Moore vagy Miller, ám annál több volt a hazai csemege, sőt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy egészen el voltunk kényeztetve szerzői kiadványokkal, bár némelyik olyannyira kísérleti jellegű volt, hogy már nem is tudtam szerezni belőle, mint például Felvidéki Miklós Fazzine-ja, amiből összesen 30 példány készült és fogyott el az utolsó szálig. A „messziről Vasember - közelről Dodó” mellkasra ragasztandó dodós matricáról ne is beszéljünk (copyrighted by Mano). No de félre bú (és másnaposság), lássuk mi volt az, amire rá tudtuk tenni a remegő kis geek mancsunkat!

Marabu: Mi van, Dodó?

A Hungarocomix elsődleges szenzációja (a másodlagosról már írtunk a Szemle 1. részében) a Napirajzhoz hasonlóan kultstátuszt élvező többdodós családapa megjelenése és egésznapos dedikálása volt a második gyűjteményes dodóskönyv kiadása kapcsán. Az első kötet szerény fogyása nem igazán adott bizakodásra okot, hogy a fura kis bogarak (ez a besorolás még természettudományosan nem teljesen tisztázott, de amíg a biológusok elő nem rukkolnak egy jól hangzó és frappáns latin névvel, addig maradjunk ennél a megnevezésnél) folytatni tudják olykor filozofikus irányokba hajló, máskor rendkívül egyszerű slapstick csattanókkal félbeszakadó diskurzusaikat az élet értelméről, az empiriokriticizmusról és a lábszagról a Kretén magazin (vagyis őshonos, megszokott életterük) keretein kívül. Szerencsére azonban a Képregény Nagyker, azaz információs világsztrádás inkarnációjában a Képregény.hu felkarolta a poétalelkű jószágokat és újabb fehér és kavicsos dombokra terelte őket, amely kartonált állatkert a Mi van, Dodó? nevet nyerte a keresztségben (nevezhették volna Gemütskraefte-nek is, de hát nem minden olvasó járatos a kanti filozófiában). Első találkozásom Szabó László Róberttel (így hívták ugyanis Marabut annak idején, mielőtt a rajongók hada elől az inkognitó* mögé kellett vonuljon) a Galaktika oldalain történt, az akkor még bájosan esetlen Hörpölin és Hupcihér kalandjai kapcsán, ami sikeresen ellenpontozta a sci-fi magazin komoly hangvételét.

Ezután jöttek a hosszabb-rövidebb életű sztripek, Dr. X, Han!, Torzan, a zsungel fija és más agymenések, majd végül megszületett ezek lombikban hiperdesztillált, majdnem tökéletes első szerelemgyereke Dilidodó néven a Kretén lapjain. Ekkor 1995-öt írtunk, most 2009-et, szóval nyugodtan kijelenthetjük, hogy a dodónak, mint állatfajnak lehet némi köze a csótányokhoz, mert elég szívós dögök, az már egyszer biztos. Ugyanúgy mint az elsőbe, a második kötetbe is 100 dodókalandot zsúfoltak, sőt annál még egy picit többet, és aminek külön örültem, egy utószót is sikerült belecsempészni, ami részletesen taglalja Marabu és a dodók (néhol igencsak sikamlós) kapcsolatának történetét egészen napjainkig. Már csak ez utóbbiért is érdemes beruházni a kisméretű (még egy retikülben is elfér! no nem tapasztalatból mondom), fektetett albumra, amelyhez remélhetőleg minden nagyobb könyvesboltban hozzá tudunk jutni, nem úgy, mint a botrányos terjesztésű Marabu albumhoz, aminek létezését én csak évekkel később, egy antikváriumban realizáltam. Mindenesetre a Hungarocomixon nemcsak hogy magamhoz szólíthattam mindkét kötetet, de mindkettőbe saját, külön bejáratú dodót remekelt Marabu (habár egyikük azonnak ki is került gondosan terelgető figyelmem alól, mivel miután a kérdésre, hogy milyen dodót szeretnék, bizonytalanul felcsaptam az egyik albumot és egy hetyke bajszos figurára mutattam: így született a borongós, irredenta dodó alfaj). Utolsó tanácsként pedig kéretik nem betartani a nagy francia filozófus, Descartes ideiglenes etikájának harmadik vezérelvét: engedjünk vágyainknak, tegyük magunkévá (ki-ki vérmérséklete szerint) a második dodóskönyvet és eresszük ki a bennünk rejlő Dodót!

*a századelőn használt bútor, olyan mint a sezlony, csak nagyobb


Dorcsinecz János és Mikó Csaba: Marketing Stratégia

A Hungarocomix egyik meglepetése az aladdig jótékony homályban ólálkodó veszett csikaszként lecsapó Marketing Stratégia volt, az eddigi leghosszabb, majd százoldalas fekete-fehér szerzői trade paperback, szuggesztívan vörös borítóval. A reklám hiányát számonkérve a szerzők csak csendesen somolyogtak, valamiféle marketingstratégiát emlegetve a bajszuk alatt (aminek a helyesírását nem illik firtatni, főleg mert a két szó külön sokkalta jobban mutat a borítón, mint ellenkező esetben tenné), az olyan képregényt meg már egyébként is respekt illeti, amiben egyszerre szerepel a velős pacal és a peep show. A Roham magazin két rendszeres szerzője (Mikó Csaba) és rajzolója (Dorcsinecz János), ezúttal egy minimalista szöveggel, dinamikus filmes snittekkel és plánokkal operáló, komor, realisztikus hangulatú, leginkább egy amerikai képregényes értelemben vett graphic novel-t (ez a szó lenne hivatott elkülöníteni a kifejezetten felnőtt közönség megszólítását megcélzó, nagyobb lélegzetű képregényköteteknek) tett le az asztalra. A főszereplő, akinek a nevét jellemző módon csak a 67. oldalon tudjuk meg, már nem sokat várhat az élettől: gyógyíthatatlan rákbetegségben szenved, ez pedig élete utolsó(?) napjának a története. Útját más kisiklott életek is keresztezik, előkészítve egy kiskocsmában kulminálódó lélektani dráma nagyjelenetét, ami meglehetősen drasztikus és életszerű lezárást kap az alkotók vezényletével. Ami a vizuális megjelenítést illeti, nagyon jól támogatja a cselekményt és Dorcsinecz János rajzstílusa fekete-fehérben egyértelműen jobban érvényesül, mint színesben (például a Roham hatodik számában megjelent Végállomásban). Mindenképpen újszerű és formabontó kezdeményezés a Roham kiadótól, ami úgy tűnik idén biztosra utazik, hiszen a Pestblog.hu és a Bábel verme is az ő gondozásukban jelent meg.

Nero Blanco Comix 5

A magyar képregényes palettán az antológiák utolsó hírnökét Bayer Antal eltökélten újra és újra csatasorba állítja, igaz csak 100 példányban, de az felvonultatja a fiatal magyar képregényszerzők színe-javát. A borító és a kiadó alteregójának első története Haránt Artúr tehetségét dícséri, amely talán az eddigi legsikerültebb Nero Blanco sztori az antológia születése óta. Ezt két adaptáció követi, az első a Drakula vendége, Bram Stoker után szabadon Süli Andrea tolmácsolásában (legutoljára a Kanont láthattuk tőle ugyancsak a Nero Blanco Comix sorozatban) és ahogy azt mások is megjegyezték, nekem is az a véleményem, hogy ez a gótikus fantasy sokkal jobban illik hozzá, mint a távol-keleti hatásokkal megtűzdelt alkotásai. A második Karinthy Frigyes és Koska Zoli, a Firka-Comics alkotójának team-upja: az ötlet jó, a minimalisztikus grafikai megvalósítás pedig, tekintve a szöveg súlyát abszolút helyénvaló. Ezt egy kétoldalas, csattanóra kihegyezett sci-fi követi az Alfabéta-díjas Kovács Péter tollából, aki lassan átveheti a megtisztelő képregényes Szentmihályi Szabó Péter díjat is (emlékszünk ugye a 101 mini sci-fire?). Az Ágoston, a nukleáris baromfiban párhuzamos valóságok és Budapesten keresztültrappoló dinoszauruszok között tesz rendet Vass Róbert rendhagyó igazságosztója, Pásztor Tamás, Tomster apukája pedig teljesen félreérthetetlenül adja tudtára az olvasónak, hogy a következő Alfabéta-díjas sztorit tartja kezében, erre a jó megfigyelők halvány utalást is találhatnak a történet címében: Az Alfabéta-díjas képregény. A válogatást Sör Kálmán, azaz izé, Göndöcs Gergely egyoldalasa zárja, ami orvosi nézőpontból boncolgatja, hogy mi lehet az oka, ha öltönyös nyulat delirizálunk. Mindent összevetve egy igen jól sikerült antológiát kaparinthatunk meg, ha képregényes rendezvény híján eltrappolunk érte a Komikon képregényszaküzletbe (és ha már ott vagyunk, a Nero Blanco Comix még ennél is sokkal intellektuálisabb testvérlapját, a Buborékhámozó képregényes szaklapot is nyugodtan begyűjthetjük).

2009. december 2.

HungaroComix 2009 Szemle 1.rész

A Hungarocomixon, az év harmadik nagy képregényes eseményén (a mangákra koncentráló rendezvényeket leszámítva), melynek két legnagyobb durranása idén Marabu második dodóskönyve és a Bábel verme volt, sajnálatos módon ezúttal elmaradtak a képregényjunkie hordák, amik lecsupaszították volna a kiadók standjait. Bár sokak ezt a hét csapás első képviselőjeként énekelték meg (tessék majd kutatni a Geekz-et decemberben a további jelek után), csüggedni nem kell, hiszen számos nagyszerű és izgalmas (esetenként váratlanul előbukkanó) kiadvánnyal gazdagodtunk, ezekből szemezgetünk Olórin kollégámmal.

 

Kemenes Iván és Varga Péter: Bábel verme

A közel négy hónapig készült Bábel verme a tavalyi Alfabéta-díjas Kemenes-Varga szerzőpárostól az adott körülmények között gyakorlatilag kasszát robbantott az eladásokban egyébként szelíden muzsikáló Hungarocomixon: míg a díjnyertes fekete-fehér Stroboscopa 200, a Roham kiadó gondozásában ezúttal színesen és ropogósan megjelent Bábel 500 darabos nyomásban készült, és a rendezvény legnagyobb példányszámban fogyott képregényévé küzdötte fel magát. Vér és verejték ugyanis nem csak a történet gerincét képező Földalatti megépítéséhez tapadt, hanem a képregényéhez is, ehhez elég csak beleolvasnunk a szerzők egyébként igen érdekfeszítő és tanulságos Építkezési naplójába (ami, ahogy Cserkuti mester találóan meg is jegyzi egy kommentben, gyakorlatilag önálló alkotásnak is tekinthető). Akik fanyalogtak a Stroboscopa sajátos látványvilágán, azok most meglepve szembesülhetnek azzal, hogy mennyit fejlődött Kemenes Iván rajztechnikája és tudása az áldozatos munkával töltött hónapok alatt, aminek a barnás, megsárgult fénykép tónusú színvilág ad sajátos századfordulós hangulatot . A karakterek élők, szinte lélegeznek, a dialógusok hitelesek, a történet pedig egy elmúlt magyar rögvalóság misztikus elemekkel átszőtt látlelete (a komoly kutatómunkáról már a legelső oldalon számot ad a láda oldalára festett logó). Az inverz, a föld gyomrába hatoló torony, az éjfekete kutya, a folyton-folyvást feltűnő bogarak, a világtalan öregember károgása a nap mímeléséről az alagútban, mind-mind elgondolkodtató szimbólumrendszert alkot, ami arra késztet, hogy a történet napokon keresztül ott motoszkáljon az agyunk hátsó traktusában, hogy újraolvasva a képregényt újabb és újabb jelentésréteget fedezzünk fel benne. A szerzők előző munkájához hasonlatosan (elsőre) viszonylag nehezen emészthető, elgondolkodtató művel állunk szemben és a régóta jól működő alaptétel újfent igazolást nyer: az igazán nagyszerű történetek mindig a kocsmában születnek, még ha a kidolgozására másnaposan is kerül sor. Kötelező vétel.

(Santito)

 

Tálosi András: Bóni és Tim kalandjai

Az őszi képregénybörzére jelent meg Tálosi András (Spuri) Charax című sorozatának második része, és most máris itt van a szerzőtől egy újabb kiadvány. Ennek ugyan történetét tekintve semmi köze a Hosszú-Völgyében bonyolódó bájos-kedélyes bűnügyekhez és apokaliptikus előrejelzésekhez, ám stílusát, hangulatát (és ami a legfontosabb: színvonalát) tekintve is ugyanabból az alomból való. A zsebkönyvméretű, mindössze 20 oldalas kis szösszenetben két rövid, szöveg nélküli sztori található, a Bóni nevű mackóval és a Tim nevű… rózsaszínű valamivel. Ők ketten amolyan „Tom és Jerry”-szerű kapcsolatban állnak egymással, amit Spuri ötletes és komikus szituációkban demonstrál. Az első történet, A szöktetés, még a 2008-as Hungarocomix képregényrajzolói maratonon született (majd erre a kiadványra kiszíneztetett), és egy roppant egyszerű felállásból (a bosszantó Timet üldözi a mérges Bóni) hoz ki egy aranyos, frappáns eseménysort. A füzetecske nagyját kitevő (azaz hosszabb, így átgondoltabb, eredetibb és viccesebb) Mennyei szerencsében a sátán lopja el a mennyország kulcsát, egyébként pedig nagyon sok minden esik benne nagyon sok mindenki fejére. A mulatságos cselekmény a szerzőtől már megszokott, rendkívül igényes, bájos, szeretnivaló rajzstílussal, és (végre!) gazdag színvilággal vizualizálódik, az utolsó oldalon pedig még egy nagyon kedves és gyönyörű, a sztoriba jó érzéssel beleszőtt főhajtással is találkozhatunk – de ez maradjon meglepetés. Nagyszerű szórakozás, minden (és tényleg minden) korosztálynak.

(Olórin)

 

Pilcz Roland: Kalyber Joe - Angyalok a pokolban, 2. rész

A tehetséges, szegedi író-rajzoló, Pilcz Roland, az „újkori” magyar képregény első rendszeresen megjelenő folytatásos sorozatát tudhatja magáénak – ráadásul ez egyben a kilencedik művészet hazai produktumainak egyik legjobbika is, immár négy éve (azaz jövőre ötéves születésnap jön). A Kalyber Joe-nak ezzel a füzettel fejeződött be a negyedik (ezúttal két részre bontott) sztorija, az Angyalok a pokolban, és jó látni, hogy még mindig nem fogyott el a szerző kreativitása és energiája, aminek köszönhetően minden képregénnyel egy kicsit új irányba löki tovább Kalyber és barátai kalandjait. Az Angyalok a pokolban ugyebár kincskeresésről szól (méghozzá a perzselő sivatagi Nap alatt), úgyhogy adott a kellemes indiana jonesos hangulat (noha az előző rész kalandosabb volt), amit Pilcz Roland a rá jellemző, mélységes humánummal egészít ki. A barátság, a törődés, az emberség ábrázolása oly őszinte, megkapó, szívmelengető és hiteles, hogy ennek hála könnyen csúszik még az ilyen helyzetekben sokszor erőltetettnek tűnő tanulság is. De hát részben ezért is emelkedik a Kalyber Joe magasan a hasonló, átlagos alkotások fölé: mert a kaland és a humor izgalmas keveréke szeretnivaló, valahol ugyan komikusan sztereotip, de ezzel együtt is valóságos, átélhető karaktereket érint. És természetesen a rajzok is a megszokott stílust és színvonalat hozzák: a letisztult, egyszerű, mindössze pár vonásból álló arcok gond nélkül passzolnak a képregény jellegéhez, plusz bájt kölcsönözve a szereplőknek, a pár éjjeli jelenetben pedig egészen gyönyörű színezés erősíti a fantasztikus hangulatot. Alig várom, hogy kezemben tartsam a következő számot, és megtudjam, ezúttal milyen kalandok várnak Kalyberre – ha jót akarsz magadnak, te is begyűjtöd az eddigi részeket!

(Olórin)

2009. szeptember 23.

Cinefest, Miskolc 2009 - összefoglaló

Miközben Kevin Macdonaldot üldöztük vagy éppen hadakoztunk Miskolc Város Közterület-felügyelőségével, lezajlott az ország egyik, említésre méltó nemzetközi filmfesztiválja, a Cinefest - immár hatodjára. Ahogy a díjátadón elhangzott, mindenki örül, mindenki boldog: rengeteg jó filmet vetítettek, sok volt az érdeklődő, telt házzzal mentek az előadások és jó programok voltak az elmúlt kilenc napban. Ha a sajtóosztályt kérdezik, ez volt a Cinefest fennállása óta a legjobb év.

Sajnos mi ezekből a sikerekből nem sokat láttunk. Hétköznapokon alig néhány tucatnyian lézengtek a fesztiválnak helyet adó Művészetek Házának környékén, jobbára ők is a fesztál főtámogatója által kiállított lakókocsi körül üldögéltek. Egészen péntekig kellett várni a fesztiválhangulatra: az azt megelőző napokon legkésőbb este tízkor mindenki felszívódott, és a miskolci Művészetek Háza teljesen kiürült, mint a hatodik kerület képviselő-testületének vágyálmaiban Budapest. Ugyan a szervezők megtettek mindent, nem tudtak olyan helyet kialakítani, ahol az emberek találkozhattak volna a filmesekkel: az avatatlan szemlélő megint úgy gondolhatta, hogy a szakma saját magára kíváncsi, de rajtuk kívül senki más. Kár, hogy csak a hétvégi programok voltak ennyire népszerűek, mert azok jól sikerültek - de hogy az Avas kilátót addig nem mászom meg, amíg liftet nem építenek bele, az biztos.

De maradjunk témánál: A felsorakoztatott filmek közül a legtöbb magyar alkotással már találkozhattunk a Filmszemlén, egyedül talán az animációs blokkban találtunk olyanokat, amelyeket érdemes volt megnézni. A nemzetközi mezőny valóban erős volt - a fesztivál fődíját, a Pressburger Imre-díjat a finn Thomas nyerte - személy szerint nem ennek a kicsit szentimentális, öregedésről szóló filmnek adtam volna hanem a bolgár Ziftnek, ennek a kicsit film-noiros, szürreális darabnak, amelyről mindenki, akit kérdeztem, a fődíjat várta. Persze a mi szempontunkból leginkább érdekes film Duncan Jones Moonja volt - itt a trailer - amelytől mást vártam ugyan, de nagyon jó kis film Sam Rockwellel és Kevin Spaceyvel a főszerepben - meg is kapta a kritikusok díját. A kisfilmes díj nyertesét sem találtuk el, nem a Socarrat nyert, hanem pont az általunk nem kedvelt német Schautag kapta: a hamburgi iskola szokásos - magas - gyártási színvonalán készült, de hosszú, vontatott és unalmas.

Filmfesztivált értékelni - főleg itthoni fesztiválokat - nagyon nehéz: nem lehet elvárni ugyanazt a kozmopolita pezsgést, mint mondjuk Cannes-ban vagy Karlovy Vary-ban. A filmek is sokrétűek, és pont ez minden fesztivál csapdája: hogyan lehet a sokszínűség és a minőség között úgy egyensúlyozni, hogy mindenkinek jó legyen - és ez persze lehetetlen. A magam részéről a műfaji fesztiválokat szeretem, sokkal egységesebb a mezőny és egyszerűbb dönteni a filmek között, míg egy "hagyományos" fesztiválon szinte lehetetlen összevetni egy - mondjuk - romantikus komédiát egy - csak hogy hasra ütésszerűen mondjak egyet - igazi, vérbeli köldöknézős művészfilmmel, és ez a zsűri dolgát nagyon megnehezíti, akárcsak az egész mezőny értékelését. De nem ez a lényeg; jó kis fesztivál a Cinefest, és megéri ellátogatni jövőre is - de érdemes csak a hétvégére jönni. Mindezek mellett Miskolc olyan város, amit nehéz elhagyni: főleg azért, mert úgy van kitáblázva, hogy ne is lehessen.

2009. szeptember 18.

Ténfergés - Cinefest, Miskolc (csütörtök)

 

"300 millió forintot raboltak el egy miskolci pénzszállítóautóból"- ásítja a rádió reggel, amint Vilos kollégával Miskolc felé tartunk. A Cinefestre igyekszünk, reggel kilenc körül már magunk mögött hagytuk Budapestet, éppen holland és lengyel kamionokat kerülgetünk. Szemünk dagadt, fáradtan bámulunk az Avas szürke tekintetébe - míg el nem érünk a Művészetek Házáig, a fesztivál központjáig. A szervezőcsajok kedvesek és csinosak, a szállást azonnal intézik - szokatlan élmény ez a camusi közönyhöz szokott kritikusnak.

A szállás keresése közben belefutunk két helyi koszterületfelügyelőbe, akik a Half Life-ból ismert arctámadóként tapadnak ránk és azonnal levágnak öt ruppóra - gránitkemény tekintetüket nem hatja meg sem a fesztiválpassunk, sem a pesti rendszám, sem az a tény, hogy a legközelebbi behajtani tilos tábla háromszáz méterrel korábban volt kitéve. Közben megtudjuk, hogy még mindig nem találják az elrabolt 350 milliót.

Kétórányi parkolóhely-vadászat után sikerült végre összefutnunk Urunkkal és Parancsolónkkal (a főszerkesztővel), akinek ebéd közbeni élménybeszámolójából kiderül, hogy filmet ugyan nem sokat látott, viszont Hungler Tímea, miskolci misszióra küldött pösti származású kolléganő oldalán tegnap fél órát állt sorba egy szelet sonkáért. A rádióból dallamosan üvölt Bon Jovi, és a hír, hogy a rendőrök kitartóan keresik a 400 milliót.

A filmfelhozatal főleg a skandináv vonalra épül, svéd és finn kis- és nagyfilmek- fárasztó humor, alkohol, depresszió, sötét és tél. A hó kivételvel mindez megtalálható szállodai szobánkban is. Ha már finn film, akkor elmondhatjuk, hogy a The home of dark butterflies hozza a finn kötelezőt, csak annál talán valamivel művibb és patetikusabb. A kisjátékfilm blokkokból elsőre csak egyet vettünk: az első film, a német Schaumal egy közlekedési baleset előzményeit és következményeit mutatja be. Egy gyerekcsapat kövekkel dobálja a felüljáróról az alattuk elhaladó kocsikat, mígnem egyszer telibe találják az egyik autót. Érdekesnek tűnt, de pár perc után rájövünk, hogy hosszú, unalmas, és rosszul szerkesztett.

A magyar Vallomás már jobban indul, apa és lánya újbóli kapcsolatfelvételéről szól; Az apa próbál belelátni rég nem látott lánya életébe, de ő nem hagyja, majd kiderül a kapcsolatfelvétel valódi oka is. A színészi játék (Lukács Andor és Tóth Orsi) nem rossz, érezni a rendező érintettségét, de túlbeszélt és sajnos a konfliktusok elég elnagyoltak.

Ezek után már a spanyol Socarrat -tól már nem is várunk semmit, de meglepetésünkre megtaláltuk a fesztivál egyik legjobbját: a mindössze tízperces film egy átlagosnak nem mondható (vagy spanyol mércével mérve normális) családot mutat be, ahol a nagyapa fontos bejelentésre készül: Vilos és jómagam díjesélyesnek tartjuk, de majd szombaton kiderül. Addig is folytatjuk missziónkat, amelynek célja: nézhető filmeket találni egy nemzetközi fesztiválon. Mielőtt bárki rákérdezne: nem mi loptuk el az 500 milliót.

2009. szeptember 15.
2009. szeptember 14.
2009. május 26.

Egyenesen a Fesztiválról 5. rész: Panel különszám #2

Régi vesszőparipám a képregényantológia, amely a Kilencedik Művészet kaleidoszkópjaként, metszeteként és egyúttal forgószínpadaként funkcionál, de sajnos idehaza az eddigi próbálkozások (Vertigó-válogatás, Fekete-fehér, Papírmozi), az egy Pinkhell kivételével szép csendben, ám előtte feladatuknak mégis eleget téve sorra kimúltak: ők adtak táptalajt a lehetőségnek, hogy szárba szökkenjön egy Sin City sorozatunk és hamarosan egy stand-alone Y, az utolsó emberünk, valamint számos hazai képregényszerző ezeken az oldalakon mutatkozott be először. Az utóbbi fáklyáját nagy szerencsénkre a Panel vette át, így a második különszámukban találunk kiberprostit, dinoszaurutyot a Gödörben, a szaporítószervét szokatlan helyen tároló robot lakótársat, szörnyűséges lánctalpas bogarat és bohóc formájú humorérzékdetektort, ami mind-mind tehetséges magyar írók-rajzolók agyából pattant elő. Gaudeat igitur populus Christi!

Az eredetileg az amerikai Wizard magazin távolbaszakadt unokaöccseként,  vitathatatlanul magyar ízzel debütáló Panel külföldi és magyar képregényes megjelenések bemutatását, recenzióját tűzte ki célul Magyarország első képregényes szaklapjaként (a második a Buborékhámozó, kormányánál Bayer Antallal), pár száz példányszámos, szinte underground terjesztésben. Az eddig hat számot megért magazin szülőatyja, az egyúttal Képregény.net-en is munkálkodó, Szabó Zoltán Ádám gondolt egyet és útjára indította a Panel különszámokat, ahol nem képregényekről írnak, hanem egyenesen a górcső alá vett  művészeti ággal töltötték meg az oldalakat. A majd egy éves előkészítés meghozta a gyümölcsét, az első számhoz képest szembeszökő a változás, hiszen a teljes egészében fekete-fehér kiadvány harmincegyről ötvenöt oldalasra duzzadt, a papírminőség jelentősen javult és kapott egy  rendkívül hasznos betétlapot, ami röviden bemutatja a szerzőket. Egyedül a "hell kitty"-s borítónál csúszott be némi technikai gikszer, ami, ha nem mástól hallom, nekem tulajdonképpen fel sem tűnt volna.

A tartalom tulajdonképpen két részre osztható, az első felébe a kifejezetten ide készített vagy eleddig asztalfiókban pihenő művek, a másodikba pedig az eredetileg Scott McCloud agyából kipattant 24 órás képregényrajzolás mintájára a 2008. decemberi Hungarocomix-on megrendezett 5 órás képregényrajzoló verseny résztvevőinek művei kerültek. A feladat 5 óra alatt 5 oldal kiizzadása volt a helyszínen megadott témában, ami  nem túl meglepő módon maga a helyszín, vagyis a Gödör képében került kijelölésre. A szerzőgárda meglehetősen illusztrisra sikeredett, jobbára a 2007-2008-as Alfabéta-díjak jelöltjeiből és nyerteseiből került ki, így ezzel nem nagyon lehetett mellényúlni, a színvonal ennek megfelelően stabilan magas, különösebb megbicsaklás nélkül..

Az első két oldalas szösszenet Brazil, az Alfabéta-díjra jelölt Johnny Fellow szerzőjének munkája, de neki érezhetően jobban fekszenek a sci-fi témák, így inkább itt a Gödör című ötoldalasát emelném ki, ami egy nagyon jól időzített csattanóra van kihegyezve és akár a Galaxis Útikalauz egyik szócikke is lehetne a humorérzékről. A Szavannák, fekete nők Emtrexx-től a Hollywood által katasztrofálisan elbaltázott teleportáció képességével rendelkező antihős ötletére épül, egy jópofa csavarral, a Geek jegyezte E=mc3 pedig az intellektuális lapdance és a magnetikusan indukált ejakuláció fogalmával ismertet meg minket. Kettejükre egyébként érdemes lesz (még jobban) figyelni, mert a Roham kiadó gondozásában  a Képregényfesztiválon megjelent közös munkájuk, a Pestblog.hu volt szerintem a 2009-es év legkellemesebb meglepetése (minimum dobogós lesz a 2009-es totálisan és bevallottan szubjektív Top10-ben).

Pásztor Tamás szinte tökéletesen elsajátította a stripkészítés fogásait, a Tomster hihetetlen kalandjai (amiből már megjelent egy önálló füzet) kategóriájában az egyik legjobb a magyar palettán, most itt ebből kapunk megnyugtató ötoldalas ízelítőt, majd Feki Vérvonal című egyoldalasából megtudhatjuk az egzakt varázsszót, amivel biztosíthatjuk unokánk anyagi hátterét (a pontos kiejtést nem mellékelte, szóval óvatosan, nehogy úgy járjunk, mint a Sötétség seregében!). Elérkeztünk egyik személyes kedvencemhez, a földönkívüli egyetemi lakótárshoz, akinek még mindig nem tudjuk a nevét és akivel ugyanúgy el tudnék képzelni egy saját képregényt, mint Noname-mel (remélem Felvidéki Miklós olvassa a Geekz-et, de legalábbis hevesen csuklik), a Különös, idegen nyelven Vass Róberttől ugyanis újfent megerősítette azt a már régóta magamévá tett elvet, miszerint soha, de SOHA ne adj a korsódban lévő sörödből egy kortyot sem, még a legjobb barátodnak se.

Kovács Péter Sötétkora egy oldalban a "Senki sem számít a spanyol inkvizícióra" inverz tételét állítja fel (hálistennek számok nélkül) és tökéletesen vezeti fel a teljesen elszállt képzeletű Lakatos István antiszociális és végtelenül rosszindulatú Lánctalpas bogarát, aki gyönyörűen eljátszik a panelek adta lehetőségekkel, amikor beszól a saját rajzolójának, amolyan Menő manó módjára és perspektívát váltva jut el az egyik oldalról a másikra. A másik kedvencem Pilcz Roland rendkívül ötletes versenyműve (ő oldotta meg a legjobban  az 5 órás kihívását), amiben belekerül a saját képregényébe, egy pohár vízzel szerel le egy Terminátort és egy grafit dinoszaurutyot (hogy mi a dinoszauruty? fogadjunk nincsen kisöcséd...) enged szabadjára a Gödörben. Ennek az ötletparádénak a hatására  döntöttem el, hogy beszerzem az összes Kalyber Joe kötetet, amit meg is tettem, bár nem teljesen azt kaptam, amire számítottam.

Az Alfabéta-díjnyertes Kemenes Iván ötoldalasa az ajánlásból ítélve egy elég személyes, népmesei elemekből építkező történetre sikeredett (a mostani Fesztiválon készült képregénye viszont a maga nemében zseniális), Laczinger Mátyás pedig egy kissé túlságosan is altesti poénokra kihegyezett "guggolósat" készített... háát, szó mi szó, jobban örültem volna Guta nyomozó egy újabb kalandjának. Lezárásként egy nagyon fárasztó rendőrviccet kapunk, a St. Tropez-i rendőrök előadásában, ami biztos szerez némi örömet a Funes rajongóknak.

Összegzésként annyit tudok mondani, hogy egy igen szórakoztató és változatos kiadványról számolhattam be, ami egyúttal ismét megnyugtat afelől: Magyarországon igenis vannak tehetséges képregényírók/rajzolók, akiktől minden bizonnyal számíthatunk még jópár kellemes meglepetésre. Ez bizony egy igen erős négy csillag, magasan a középszer felett.

 

Panel 2. (bélyeges) különszám
Írták és rajzolták: számosan
Kiadó: Panel
Oldalszám: 55
Ár: 690 Ft

2009. május 8.

Egyenesen a Fesztiválról 4. rész: Pinkhell #6

Az Alfabéta-díjazottak bemutatásának kapcsán kialakult abszolút higgadt, ám mindenképpen nagyon tanulságos véleményütköztetés során többször is szóbakerült a Magyar Képregény Akadémia saját lapja, a Pinkhell, illetve a benne szereplő képregények színvonala. A félévente megjelenő színes, szagos, szélesvásznú magyar képregény antológia a készítők szerint a legutóbbi számmal már sokkal közelebb került a befogadhatóbb, populárisabb (ám alkotói szempontból továbbra is kompromisszummentes) irányhoz. Most ezt fogjuk jól leellenőrizni, a legutóbbi, a képregényfesztiválra megjelent 6. szám boncolgatása során.

A Pinkhell korábban nem igazán igyekezett a trendeknek megfelelni, és elsősorban kissé öncélú, olykor igencsak elvont „művészi” képregényszösszeneteknek adott helyt, amivel nem feltétlenül sikerült magának megnyernie a hagyományos narratívára épülő képregények rajongóit. Idővel az MKA tagsága további tehetséges rajzolókkal bővült, és mivel a hazai kínálat is jelentősen gazdagodott magyar és külföldi képregényekkel egyaránt, érthető lépés volt tehát részükről, hogy a művészi önkifejezésből előremozduljanak a hagyományos történetmesélés felé. Úgy tűnik, hogy ez a dolog mindenféleképpen jó irányba halad, de még messze nem az a kategória, amivel pl. a laikusokat könnyedén meg lehetne győzni.

A formátum kellemes, a kivitel igényes, a lapok színesek, fényesek, valahogy így kell kinéznie egy valamirevaló képregényantológiának. A borítón Tikos Péter minőségi munkája látható, bár ha maga a rajz nem is éppen ízléses, de mindenképpen figyelemfelkeltő.

A kötelező, ám teljességgel semmitmondó elnökségi bevezetőt átugorva, egy 10 oldalas Pernye történettel találjuk szembe magunkat Felvidéki Miklós rajzai által prezentálva. Pernye karaktere engem valahogy korábban nem igazán csigázott fel, ezzel szemben a Koronasirató című epizódban már kezdek benne látni némi fantáziát. Szabó Jenő története remek ötleteket tartalmaz, szatirikus, magyaros ízű humora mindenképpen dicséretes, teljesen érthető az üzenete is, plusz rajz szempontjából is kikezdhetetlen, ettől függetlenül még egy kicsit erőtlennek érzem ezt a sztorit, így amolyan egynek elmegy kategória.

A Mélypont comicstrip-ek talán az általam eddig látott legszebb magyar képregénycsíkok, talán feleslegesen is szépek ennyire, mert ugye csak két hal-szerű izé mély(tengeri) gondolatait hivatott közvetíteni. Köztudottan nem rajongok a párkockásokért, itt azonban háromból kettő poén még tetszett is, ami ugye nem rossz arány. (Szabó Jenő írta, Zorro De Bianco rajzolta, Haránt Artúr színezte)

A korábban már méltatott Lakatos István (lásd az Alfabéta-díjazott Miserere Homine-t) Vasárnap című munkája számomra egyértelműen az aktuális Pinkhell egyik legjobbja, bár a művet korábban is ismertem már, de érthető módon kézzelfogható valójában még inkább tudom értékelni. István egyébként jól felismerhető stílusa itt már sokkal kiforrottabb, a rajz kevésbé „sűrű”, a színezés pedig elsőosztályú. (A rajzokban fellelhető utalások és humor miatt külön hozsanna néki!) Mint ahogyan a rövid, könnyed és abszolút bűbájos kis történet is, amely ismét valahol a keresztény tematika köré, illetve magasan fölé épít. István egyértelműen a hasonló történetek írására és illusztrálására született, nem pedig lovak kiganézására, alig várom, hogy láthassam további munkáit, például a Lencsilányt, és ismételten kimondom, hátha egyszer a megfelelő helyen is meghallatszik: minél inkább kötetben!

Mint említettem, a comic-strip nem az én műfajom, de Haragos Péter csak egyszerűen Strip-nek hívott munkái is viszonylag tetszettek, még az utolsóban található szóvicc is. Azt hiszem ilyen adagokban ezt még el tudom viselni.

 
Az ismét Szabó Jenő által írt Droidok Városa kellemes meglepetésként ért. Érezni, hogy Jenő kedveli a misztikus, tudományos-fantasztikus történeteket, és még van is hozzá tehetsége, sőt humora is. Ha valaha lesz itthon egy Heavy Metal-szerű sci-fi/fantasy antológia, abban az ő műveinek bizonyára bérelt helye lesz, bár írói szempontból még kicsit talán lehetne bátrabb is, de az irány mindenesetre jó. A magyar környezetben játszódó történet kellően újszerű és ötletes, a sztori felvezetése is nagyon eltalált, bár a végére elfért volna valami nagyobb puffanás is. Fórizs Gergely rajzai ugyancsak nagyon kellemesek, kellően részletesek, Haránt Artúr színezésénél viszont a rozsdás színeket kicsit sokalltam.
 
Geek és Varga Zsolt Nyuszi vagy McFly című három oldalasa kivitelében lenyűgöző, tartalmában azonban számomra nem értékelhető. Talán csak én nem értem a poént, talán valami van mögötte, amihez megszállott Vissza a jövőbe fannak kellene lennem, de számomra ez a történet értelmezhetetlen. Kár a szép rajzokat ilyenre pazarolni.
 
Fórizs Gergely nem csak rajzolta, de írta is a Vadas című rövid sztorit, amivel csak az az egyetlen gond van, hogy ez a poén már sokszor el lett sütve, és bár nyilván a szerző is tudta ezt, azért azon kevesek kedvéért, akik újszülöttek, talán nem kellett volna már a második panelben gyakorlatilag előrevetíteni, hogy mi lesz a (motorháztetőn) csattanó.

Felvidéki Miklós az egyik legnagyobb tehetség, Noname nevű (heh!) rókája már lassan kultikus figura lesz. Ezúttal is egy kellemes, nem túl harsány, ám a maga különc módján nagyon is vicces kis történetet kapunk tőle. Reméljük a továbbiakban sem dobja a sarokba a rókát, és egyedi rajzstílusával és humorával minél gyakrabban találkozunk majd a közeljövőben.



Zorro De Bianco (ezúttal íróként) Virginia Woolf szellemét idézi meg Orlando című sajátos átiratában. A több koron és helyszínen átívelő mű az antológia legnagyobb lélegzetvételű és talán legösszeszedettebb alkotása. Az olykor zavarbaejtő és pikáns történet tulajdonképpen egy többféle jelentésréteggel is bíró igényes horrortörténetként fogható fel, kiváló párbeszédekkel, és jól felépített történetvezetéssel, valamint elégedettségre okot adó befejezéssel. Zabos Csaba szálkás rajzaiban az eredeti irodalmi művet alaposan kiforgató történet méltó megvalósításra talált. Szintén el tudnám képzelni, egy horror/sci-fi gyűjteményben.

Mindenképpen megvalósulni látszik az az álom, mely szerint a nem is olyan távoli jövőben egy kizárólag magyar alkotók műveiből összeálló, (talán újságosnál) rendszeresen megjelenni képes, kommerszebb hangvételű képregény antológia születhessen, de addig még rajzolóknak és íróknak egyaránt fejlődni kell, és persze az, hogy hosszabb, jobban kibontott történetekben is képesek legyenek gondolkodni. A Pinkhell rengeteget fejlődött, de még hiányzik egy egységes és jól átgondolt koncepció, aminek a mentén haladhatnának tovább a jó irányba.


Pinkhell #6
Írta/Rajzolta: sokan
Kiadó: MKA
Oldalszám: 50
Ár: 1300 Ft

2009. április 28.

Egyenesen a Fesztiválról 3. rész: Kalyber Joe 4 – Angyalok a Pokolban, első rész

Nálunk még mindig Fesztivál van: ezúttal Pilcz Roland remek sorozatának negyedik felvonását vesszük górcső alá, mert ha már Indy tavaly cserbenhagyott minket, jó látni, hogy legalább saját kalandorunk még mindig a régi…

Pilcz Roland még jó másfél évtizede kezdte dédelgetni saját nagy képregényálmát, amelynek középpontjában akkor még egy westernkörnyezetben, állatok közt tébláboló seriff állt. A rend őréből aztán az évek múlásával tanárszakos egyetemi hallgató lett, aki a 2005-ben megjelent A kezdet című képregényben egy titokzatos könyv és egy még titokzatosabb nő nyomában, barátjával, Palmmal vágott neki a nagyvilágnak. Történetük azóta kiegészült még három résszel (na jó, kettő és féllel, hiszen az eddigi vékony kötetformátum az Angyalok a Pokolban Képregényfesztiválos megjelenésére füzetre váltott, azaz feleolyan vastag lett), csapatuk pedig a gyümölcsmániás hipochonderrel, Hugóval, és a félszemű, és most már félkarú kalandorral, Kayjel.

Pilcz Roland szándéka saját bevallása szerint az volt, hogy egy nagyközönségnek szóló, de a megszokottól mégis eltérő képregény-sorozatot alkosson, és három és fél rész után elmondhatjuk, hogy ez sikerült is neki. A Kalyber Joe alapvetően egy kedélyes, poénokkal és filmes utalásokkal jó alaposan megpakolt kalandtörténet, aminek vidám hangulatát pompásan ellensúlyozza illetve kiegészíti a fejét újra és újra felütő, kellemes melankólia, és a karakterek közt nagyon szépen felvázolt, kedvességgel teli, meglepően érzelemgazdag, ám soha nem giccses baráti kapcsolat. Az első három rész igazi írói bravúr volt, minthogy mindegyik más-más témát, életérzést prezentált: A kezdet felhőtlen bájjal és humorral mutatta be, hogy indul el a későbbi kalandok felé egy teljesen átlagos srác, Az eső komorabb, melankolikusabb hangvétellel lepte meg az olvasót, és az események sűrűjébe dobta hőseinket, Az álmodozók pedig levonta a tanulságot a korábban történekből, és átmenetként szolgált az Angyalok a Pokolban-hoz.

Itt ugyanis már végleg egy igazi kalandhős válik Kalyberből: kincset keres, dzsungelen és sivatagon vág keresztül, vadállatok elől menekül, szakadékokba zuhan, és késsel hadonászó beduinok fogát veri ki. Vagyis az új rész stílusát tekintve ugyan korántsem szolgál annyi újdonsággal, mint az előzőek, és a cselekmény is csak viszonylag keveset halad előre, viszont szépen eljuttatja a címszereplő karakterét oda, ahol lennie kell. És visszatekintve egyértelmű, hogy mindaz, amit Pilcz Roland korábban csinált, ehhez készítette elő a terepet – ez a határozott, logikus, szépen végigkövethető történetvezetés pedig egy olyan író tudatosságról árulkodik, aminek ritkán lehetünk tanúi a kilencedik művészet hazai köreiben. És akkor a szerző humorérzékéről még nem is beszéltünk, pedig az is megérdemel pár sort. Igaz, a szituációk felépítésén, és a mérnöki pontossággal lecsapott labdákon sokszor még mindig érezhető a stripjelleg (ez A kezdetben még kicsit zavaró is volt), de ez az egy oldal-egy poén elvén alapuló szerkezet minden számmal egyre kevésbé észrevehető. Köszönhető ez annak, hogy Pilcz Roland nem elégszik meg egy-egy gyors csattanóval, nem tér rá egyik letudott poénról gyorsan a következőre, hanem addig fokozza az egyes helyzetekben rejlő komikumot, amíg a maximumot ki nem hozza belőlük. Ezt nem ritkán Hugó karakterén keresztül teszi, aki pont az a kellő mértékben eltúlzott, szerethető idióta, akire a képregénynek szüksége van a két, egymáshoz egyre hasonlóbb kalandor mellett.

A rajzok, ahogy azt már megszokhattuk, egyszerűségükben nagyszerűek. Az arcok mindössze pár vonásból állnak, és többnyire egy-egy jellemző részlet különbözteti meg őket (így pl. Kalyber védjegyszerű egybenőtt szemei), az érzelmeket pedig a gyakran bájosan elkerekedő szemek, és az oldalra csúszó, sokszor apróra zsugorodó szájak hivatottak kifejezni (és persze ugyanezek húzzák alá a poénokat is). Ez a letisztultság néha meglepően kidolgozott hátterekkel, és részről részre láthatóan fejlődő, egyre nagyszerűbb színezéssel párosul. Ha körülnézünk a Magyarországon megjelenő sok elvont, vagy éppen magas művészi babérokra törő képregények közt (amik közt egyébként egyre több remek alkotás akad), akkor megállapíthatjuk, hogy jelenleg talán egyedül a Kalyber Joe tölti be a színvonalas, nagyközönségnek szóló, szórakoztató comicok helyén tátongó űrt – illetve a nulladik részével még kissé kiforratlan, de nagy reményekkel kecsegtető Johnny Fellow-ban van meg erre a potenciál. Kaland, humor, szív és lélek, ez a Kalyber Joe. Mire vártok még? Vegyétek már!

Megjelenés: 2009
Történet és rajz: Pilcz Roland

2009. április 24.

Egyenesen a Fesztiválról 2. rész: Guszti és Paprikás rapszódia

Folytatjuk az 5. Magyar Képregény Fesztiválon bezsákolt újdonságok ajánlóját, természetesen szem előtt tartva, hogy csakis a legérdekesebb és/vagy legmeghökkentőbb alkotásokról írjunk.

Guszti, a tehenek barátja / Guszti történelmet ír
Írta és rajzolta: Pieter de Poortere
Kiadta: Nyitott Könyvműhely, 2009


A Guszti egy éjfekete humorú, lenyűgözően lehangoló comic strip, ami még csak nem is igyekszik mindenáron komikumot keverni a keserű, cinikus, pesszimista történetekbe. Ha úgy vesszük, nem csak a nevetés, de a nevettetés is az olvasóra hárul, amennyiben miénk a feladat, hogy ráébredjünk, más lehetőségünk nincs, csak kacagni, még ha az Élet nem is mulat velünk és végül egy kötélen lógva zárul majd kudarcokkal kísért, magányos életünk stripje.

A rajzstílus remekül aláhúzza mindezt: egyszerű, bumfordi, nincs egy felesleges képkocka sem (gyakorlatilag lehetetlen végigszaladni egy képsoron, mert azonnal elveszti a fonalat az ember), sőt még az egyes panelok hátterében is jobbára csak valamilyen fontos információt átadó, azaz funkciót ellátó dolgok láthatóak. Még Guszti karaktere is sematikus, úgy fest, mint egy játékbaba. Bajsza néhol száj módjára mosolyog, de általában csak kókad, ha viszont szájnak vesszük, állandó sikolyba dermedve tanúskodik az élet rémisztő bizarrságáról. Piros kalapja kedves ruhadarabnak látszik, előbb-utóbb mégis egyfajta szerénysége által zavarba hozó, kétségbeesett önazonosítási gesztust kezdünk majd belelátni, Pieter de Poortere pedig rögtön rájátszik erre egy történettel, ahol Guszti öngyilkosságára az adja meg a végszót, amikor a postán rendelt, csapodár „Az Ön Keleti Nője“ kukába dobja a Gusztitól kapott piros kalapját...

Kulcsfontosságú a párbeszédek hiánya: a Külvilág a hátát fordítja a szerencsétlen, egyedül küszködő férfinak, történései pedig ésszerűtlenek, igazságtalanok és kiszámíthatatlanok: próbálj csak sakkozni vele, előbb-utóbb úgyis felboritja a táblát. Guszti egy Kitano-film főhőse is lehetne, ha kicsit kevésbé idióta volna a megjelenése (és persze amennyiben egy örökös egzisztencialista félelembe öltözött kiégett, erőszakos jakuza volna, nem egy csendes nyugat-európai paraszt...): néz, hallgat, befogad, megfontol, aztán néha dönt, de minek, úgyis félrecsúsznak a tervek, azután már csak két képkocka van hátra, egy alkeszmód piálós a kocsmában és persze egy a felborult kisszékről az akasztott ember lába alatt, ez zár mindent, mint valami faarcú, elkerülhetetlen „mindörökké, ámen“.

De Guszti persze nem Kitano, és semmi köze az egzisztencializmushoz. Ő csak élni szeretne, ő csak egy nőt szeretne, vagy egy fiút, akire büszke lehet, vagy egy szép termést, amit nem csesznek tönkre az ufók meg az ufó-szakértők, szóval csupa racionális, egyszerű örömöt. Csak éppen nem kapja meg egyiket sem. De még a nemes, látványos, dicső halál (vagy legalábbis elbukás) sem jár ki neki – azt megint csak egy színpadias, azaz hazug fordulat lenne, szépítés, vaskos smink a csúf kiskacsán. És ez a képregény, minden erejével, minden szomorúságával és vidámságával, a groteszk túlzások árán is, de éppen az ilyesfajta ferdítések megcsúfolására építi fel fekete templomát. Téglánként, halott Gusztikból.

(Ramiz)

Paprikás rapszódia
Írta és rajzolta: Kati Kovács
Kiadta: Nyitott Könyvműhely, 2009

A Paprikás rapszódia külseje csak egy egészen rövid ideig megtévesztő, ravasz módon gyermekkönyvnek álcázza magát pontosan a tizenharmadik oldalig, ahol a mágikus téliszalámi és kecsketej elfogyasztásával kezdetét veszi egy olyan pszichedelikus és helyenként rémálomszerű utazás, hogy még Lewis Carrol is mind a tíz ujját megnyalná utána. Azért aki már ismeri a Nyitott Könyvműhely Art Comix sorozatát, azt nem tudja  ilyen könnyen nyakszirten ragadni a vurdalak, hiszen olyan ügyesen mernek ki a nemzetközi (sőt hazai) képregényválaszték színe-javából jobbára ismeretlen, ám kétségbevonhatatlan értékeket képviselő műveket, hogy öröm nézni, elég csak pár olyan címet megemlíteni, mint Satrapi Persepolisa, Ruijters Pokoli színjátéka, Csordás Dániel Nocturne-ja vagy akár Scott McCloudtól A képregény felfedezése.

Jelen esetünkben a finn Kati Kovács rendez ördögi (vagy isteni) színjátékot magyarországi látogatásából, ahol tízéves kislányénje emlékdarabkáiból kövezi ki az utat, melyet felnőtt, karakán, nyíltan őszinte és gunyoros képzeletének erejével  állít össze és ahol most nem egy Vergilius, hanem egy Kalandor nevű, kutyaalakot öltő szellemi vezető áll a szolgálatába. A valóság és a bizarr fantázia összemosódik, akár a Nagy hal (Big Fish) vagy a Zuhanás (The Fall) mesélőjének történetében: miután elszökik az őt vendégül látó  magyar családtól, egy vonatutazás során csupasz ágyékú mongol katonák rabolják el Ullrikát, Kati Csodaországbeli alteregóját, hogy afrodiziákumot kotyvasszon nekik grízgombócokból, bordélyházba kerül, hogy a szüzességére vágyó vendégeket szórakoztassa, majd egy cirkuszi freakshow török mágusának kell segédkeznie, hogy a saját emlékeit leves formájában ízlelhesse meg.

A rajzolónő koponyája körül folytatott abszurd és morbid utazás során egyedül egy Pirjána nevű, még Chuckynál is riasztóbb lelkivilágú játékbaba szolgál társául, míg a leginkább macska, mint kutyatulajdonságokkal felruházott Kalandor Török Szultán módjára tűnik el, majd kerül elő újra, ahogy csak a kedve tartja. A szökőkútban lakó piranhaszerű takarítónő, a száját a szeméremdombján hordó örömlány, az aquincumi termálfürdő gumitestű úszómestere, a lelkekkel táplálkozó, ketrecbe zárt Csupanyak, mind-mind a képzelet legalsó bugyrába ereszkedés egy újabb lépcsőfoka, ami Örökhöz vezet, a rapszódia Ózához, aki akárcsak L. Fank Baum klasszikus meseregényében, rámutat arra, hogy amit Kati keresett, annak mindvégig birtokában volt.

A saját magát képzett Kati Kovács karikaturisztikus rajzstílusa tökéletesen megfelel az őrült ötletek tárházához, melyet bár valóban magyar helyszínek (álom-Hortobágy, Magyar Cirkusz) és hungarikumok (pacalpörkölt és véres hurka) szegélyeznek, de valójában egy belső utazás története, mely félig eltemetett emlékekből szökkent szárba. A részletgazdag rajzok és a lynch-i álomjelenetek többszöri olvasásra is élményt jelentenek, és habár helyenként talán öncélúnak is lehet nevezni őket, ezért bőven kárpótol a seregnyi fantasztikusan megkomponált jelenet. Csak ajánlani tudom.

(Santito)

2009. április 21.

Alfabéta-díj 2008

Múlt szombaton lezajlott az 5. Magyar Képregény Fesztivál és átadásra kerültek a Magyar Képregénykiadók Szövetsége által létrehozott Alfabéta-díjak, melyeket az adott év legsikerültebb magyar alkotásai kaphatnak meg, a Geekz szerkesztősége pedig ezennel megragadná az alkalmat, hogy méltassa 2008 legjobbnak díjazott képregényeit.

Miserere Homine
Írta és rajzolta: Lakatos István
 
Legyünk őszinték, lehet itt ünnepelni a Magyar Képregényt, meg díjakat osztani, de ez valahol még mindig csak önámítás. Ha bemegyünk egy könyvesboltba, még nem látunk magyar képregénykötetek alatt roskadozó külön polcot. Még nem beszélhetünk újra olyan nevekről, amik már a laikus többség számára is ismerősen csengenek. És még pláne nem exportálhatunk hazai képregény termékeket külföldi forgalmazásra. De vannak viszont nagyszerű próbálkozások, ígéretes szárnybontogatások, bámulatos tehetségpalánták, bizalomkeltő reménysugarak, és igazi csiszolatlan gyémántok. És már van Lakatos István. Ő biztos nem ért majd velem egyet, de szerintem ő nem tartozik a felsoroltak közé, ő ugyanis már teljesen készen van. Ráadásul ő egy igazi „kettő az egyben„, hiszen egészen sajátos rajzstílusa mellé, különleges írói véna is járult, ezzel mintegy tökéletes művészi elegyet alkotva. Tudom, szirupos ömlengésnek, csontig benyalásnak tűnhetnek az általam írottak, de érzem, hogy ezt le kell írnom, megérdemli és megérdemelem én is. Már az első képkocka, amit István munkásságából láttam, teljességgel lenyűgözött. Valami olyan volt, amivel nem is tudtam mit kezdeni elsőre, de azt éreztem, hogy ezt nagyon tudom szeretni. Idén az Alfabéta-díj zsűrije is nagyon szerette, és így a díj történelmének valószínűleg legmegérdemeltebb odaítéléséről számolhatunk be.
 
A Miserere Homine – Ember, Irgalmazz képregény, ami a díjat kapta, és ami a Műút irodalmi és művészeti folyóirat 8. számában jelent meg nyomtatásban (valamint azóta a neten ingyen és bérmentve is magunkévá tehető a képi és szövegi élmény-nonplusultra), csak egy az István elméjében létező fantáziavilágban termő fák mesés gyümölcseiből. Az elbűvölő Lencsilány, vagy a szintén isteni Vasárnap sem csak amúgy mellékesen megemlítendő alkotások. Külön-külön független, egyedi, kerek műalkotások, ám szereplői mintha mégis ugyanazon univerzum, ugyanazon elmesík lakói lennének. Egy groteszk, egyszerre isteni és ördögi mesevilág kedvesen torz figurái.


 
A díjjal jutalmazott műremek egy nehezen megfogható, absztrakt futurisztikus-keresztény-gótikus-steampunk világban játszódó, irodalmi nyelven fogalmazott vallásfilozófiai eszmefuttatás, kalandtörténet-bőrbe bújtatva, amelyben Luther az Inkvizítor, az Anyaszentegyház leghithűbb űrlovagja titkos feladatot kap, miszerint Pelikán nevű űrhajójával és titokzatos útitársával együtt kövesse azt a térképet, melyet egy zarándoktól vettek el. A térkép állítólag magához Istenhez vezet. Ennél többet elmondanom máglyahalál terhével járó eretnekség lenne. 

A Miserere Homine rajzai girbegurba vonalakból álló torz alakok és szokatlan színek csodálatos szimfóniája. Nem követem el azt a hibát, hogy bárkihez is hasonlítsam, mert bár biztos lehetne, mégsem hiszem, hogy kellene. Ez véleményem szerint amolyan hungaro-gothic stílus, annak idején elsőre a Varjúdombi mesék ugrott be vele kapcsolatban, amit egyébként anno 8-10 évesen egészen másképpen ítéltünk meg, mint most.
 
A mindössze 16 oldalas, immáron díjjal is kitüntetett zsenialitás arra vár, hogy remekül megírt sorait minél többen olvassák, csodálatos képsorait minél többen csodálják, mondanivalóját minél többen értelmezzék. Gratulálok István különleges rajztehetségéhez és bizarr agyához. A Lencsilány kötet megjelentetéséhez pedig kiadókat keresünk!!!

(Chavez)
 

Négyzet – az első abszurd kör


Írta és rajzolta: Szentgyörgyi Ottó

Kisebb vagy nagyobb mértékben, de minden webcomic épít a monotonitásra, és kevés kivételtől eltekintve a grafikai minimalizmus is közös ismertetőjegyük. A rendszeres olvasótábort kiépíteni kívánó „rajzoló” több fogással is próbálkozhat: szervezheti a poénokat valamiféle tematika köré, mely esetben a téma kimerítésének veszélye fenyeget, vagy kitalálhat egy folytatódó történetet is az olvasó lekötésére, ami viszont rizikós, mert ha unalmasra sikerül, több kárt okoz, mint előnyt. Végül megteheti azt is, hogy egyszerűen csak mindig az éppen aznap eszébe jutott viccet rajzolja meg, mely esetben szervező erőként a szerző ízlése, stílusa működhet, ami nagyobb fokú szabadságot biztosít ugyan, de ezzel tudnia is kell élni ám! A legtöbb webcomic ezen módszerek keverékét használja fel.   

A Négyzet esetében se tematikáról, se történetről nem beszélhetünk, és az abszolút minimalista stílus (még szövegbuborék sincsen!) is egyértelműen a szerző fantáziájára bízza a felelősséget. És működik a dolog! Többféle minisorozat (Papír-on, Szürke-marhák, Tévéhét7) párhuzamos használata vagy éppen az üres papírlapok főszereplőnek választása ide vagy oda (a Képregényfesztiválon az Alfabéta-díjátadáskor elhangzott elemzés elegáns és lehengerlő volt, de valljuk be, igencsak messzire menő és túlzó, maga a szerző is zavarba jött tőle), azért Szentgyörgyi Ottó képsorait mégsem a belemagyarázható rejtett esztétikai, filozófiai, társadalomkritikai stb töltet adja meg az értékét, se nem az állandó (webcomic-körökben amúgy abszolút hétköznaposnak és elterjedtnek számító) önreflektív és önironikus kiszólások tömkelege.

 

Nem, a lényeg a humor! A változatos, kiszámíthatatlan, gyakran groteszkbe és abszurdba hajló humor (nem véletlen a képregény alcíme…). És végül is erről szól egy webcomic, ez minden, ami kell hozzá, aminek frissnek kell maradnia, ami miatt vágyunk arra a következő stripre, amint az előzőt befejeztük. Egy korrupt és kegyetlen politikus nem vicces, de egy lehelletét útszéli dögevéssel helyreállító politikus már az. Minél több ilyen kerül bele a későbbiekbe, annál szívesebben (bár annál kevesebben…) vesszük majd kézbe. A default webcomic-poénokból („ide egy kis irónia, oda egy kis gonoszkodás, aztán jöhet egy rockeres/netfüggős igénytelenség-poén, vagy épp egy kis szolid kockulás, de azért ne, túl sok, hogy ne csak az infósok értsék!”) találhatunk ezer másikat is a neten… az nem érdekes. Még ha nyomtatásban nagyobb is a súlya.   

Szóval, habár a kötőjeles szóviccek a strip-címekben (és a sorozatok nevében) elég fárasztóak és laposak – csak hogy valami konkrét negatívumot is említsek –, de ilyen potom pénzért (290 HUF) így is kellemes, büszkén vállalható színfoltja lesz a magyar humoros képregények piacának, mely remélhetőleg el fog érni és tartani tud

majd egy olyan példányszámot, amellyel hosszú ideig megéri sokszorosítani.
 
(Ramiz)

Stroboscopa
Írta: Varga Péter
Írta és rajzolta: Kemenes Iván

Az idei Alfabéta-díjak legvitatottabb, legnagyobb meglepetést, és számomra a legnagyobb örömet okozó sleeper hit-je egyértelműen a Stroboscopa volt. Hasonlították már a From Hell-hez és a Hellblazer-hez, de nekem egyértelműen a League of Extraordinary Gentlemen-t idézte fel: bár alternatív történelemről itt nem beszélhetünk (még), a századeleji steampunk kicsit szálkás stílusa, az irodalmi alak beemelése (Vizy Kornél), a valóban létezett gyilkos történetének továbbgondolása, valamint talán a legnagyobb hangulatfokozó ötlet, a hátsó borítón megjelenített stroboszkóp "műszaki" rajza, mind-mind hozzájárult az elegáns és gördülékeny forgatókönyv sikeréhez. Azt már tulajdonképpen meg sem kell említenem, hogy a 20-as évek Budapestje messze izgalmasabb, mint a 20-as évek Amerikája és számolhatatlan lehetőséget rejt magában.

A rendkívül erős mezőny komoly fejfájást okozott a zsűrinek ebben a kategóriában és ezúton üzenném Felvidéki Miklósnak (A fiú, akit Zsuzsinak hívtak) és Tebeli Szabolcsnak (Johnny Fellow - Navigátor), hogy ne csüggedjenek, rendkívül sok tehetség szorult beléjük és szívesen látnánk minél hamarabb minél több képregényt tőlük. Az első helyért küzdő Spirál és a Stroboscopa olyannyira megosztotta a zsűritagokat, hogy Varró Attila még a díjátadás előtt negyedórával is azt fejtegette Dunai Tamásnak, hogy miért volt rossz döntés az utóbbit kihozni győztesnek. Abban azonban mindkét tábor egyetértett, hogy a Spirál vizuálisan lenyűgöző, de a forgatókönyv gyenge lábakon áll, a Stroboscopának pedig épp ez utóbbi a fő erőssége, ellenben itt többen a rajzokat találták fejlődésre érdemesnek. Én azt vallom, hogy a képregény elsősorban történetmesélésről szól és ebben egyértelműen a Varga Péter-Kemenes Iván páros (ugyanis mint azt a Képregényfesztiválon többször is kihangsúlyozták, együtt írták a forgatót) alkotása volt az erősebb.

Stromfeld nyomozó egy elmegyógyintézetbe zárt sorozatgyilkos ügyében folytat vizsgálatot, a szálak pedig egy ismert spiritisztához vezetnek: Bajkó, az elmebomlott újságíró egy lélek-stroboszkóp nevű szerkezetbe pillantott bele, mielőtt véres ámokfutásba kezdett volna Budapest utcáin. Vajon miért hasonlított olyannyira egymásra minden áldozat és mi köze ehhez az ember számára puszta szemmel láthatatlan dolgokat felfedő stroboszkópnak? A válaszhoz a nyájas olvasónak mindössze vagy be kell szereznie a mindössze 200 példányszámban nyomott szerzői kiadást az ezen a hétvégén, azaz április 24-26-án tartott Könyvfesztiválon vagy el kell látogatnia erre a címre, ahol teljes terjedelmében elolvashatja 2008 legnagyobb meglepetését.

(Santito)

2009. április 20.

Az 5. Magyar Képregény Fesztivál (április 18., szombat)

Új év, új Képregényfesztivál, ezúttal a sorban az ötödik, és amelynek a Geekz szempontjából különös jelentősége van, hiszen a Magyar Képregénykiadók Szövetsége felkérésére képviseltette magát az Alfabéta-díj idei szakmai zsűrijében, ami a fesztivált megelőző napon hozott döntést a Roham főhadiszállásán, a Révay sörözőben.

Reggelizz úgy, mint egy király, mondják, esetünkben azonban Ramizzal úgy burkoltunk a Gödörbe indultunkban, mint Budapest önjelölt fast food addikt Harvey and Laurel párosa: mivel sikerült elaludnom, olyan gyorsan nyomtuk be a tojásos szendvicset és a hosszú kávét a Mekiben, hogy Dante Hicks is csak döbbenten pislogott volna a pult mögül. Tíz körülre érkeztünk meg az úticélunkhoz, ami időközben átalakult egy Aqualand-el kombinált zarándokhellyé, ahol azonban nem bebalzsamozott ideológiák és aranyba foglalt lábiujjcsontok várták a szent áhítattal eltelt látogatókat, hanem képregényhalmok alatt roskadozó standok.

Miután kivártuk a sort (amire szerencsére a szervezők hamar reagáltak és megkettőzték a jegyszedők létszámát), belépéskor bal kéz felől a kivetítőn éppen Captain Marvel döngölte a földbe Sub-zero-t a PC Guru bemutatója közben, jobb kéz felől pedig Xbox360-as standokon gyakorlatoztak a népek, de hogy min, azt már nem láttam, mert a tekintetem elakadt a mindezt felügyelő lány fenekénél. Némileg felhős homlokkal és nehéz szívvel távolodtunk a sörcsapoktól (mert tudtam, hogy az Alfabéta-díj kihirdetésre nem lenne igazán illendő sakálrészegen betámolyogni) a Pinkhellesek felé, ahol profi arab teveárus módjára befűztek, hogy csak a legújabb, hatodik szám helyett vegyem meg a teljes sor antológiát egyszerre (amit egyébként egyáltalán nem bántam meg, sőt, ezúton üzenem Felvidéki Miklósnak, még véletlenül se keseregjen, hogy ezúttal nem nyert az Alfabétán, hanem sürgősen adjon ki egy Noname gyűjteményes füzetet).



A Nyitott Könyvműhely standjához két dolog vonzott minket: Eszter, a rendkívül csinos sajtófelelős, aki a kezünkbe nyomta a legújabb kiadványaikat (Paprikás rapszódia, Guszti, két új Dilbert kötet és a Képregényes világtörténet második része), majd pedig Kati Kovács, az ugyancsak meglehetősen dekoratív és magyar felmenőkkel rendelkező finn rajzolónő, aki dedikálta a kötetét, míg az Indexes stáb kamerástul-mikrofonostul arra várt, hogy végre elhúzzunk onnan a fenébe. A Vad Virágok pultjánál az új Kázmér és Huba  (Bosszú, édes bosszú) egyértelmű vétel volt, ráadásul Tóth József azt is megsúgta, hogy most már szinte biztosra vehető a Franciaországban nem olyan rég zajos sikert arató titkos projekt kiadása.

A Kingpin az új Kravenes történettel (Pókember - A Vadász lelke) és a Hihetetlen Pókember második kötetével (Az Új Bosszú Angyalai) rukkolt elő, megtettük a kötelező kűröket a frankofón kiadványoknál (Lucky Luke 11 - A washingtoni férfi, Tintin 7-8 - A hét kristálygömb/A nap temploma és az új Bilal kötet, a Párizsi randevú), majd manga fronton is (Berserk 4, Death Note 4, Démonnapló 4, Naruto 7). Trilliannál láttam egy zseniális The Walking Dead pólót, de nem volt a méretemben (most már tényleg le kellene adni a gall vezéres pókhasamból), hiába bizonygatták, hogy ámerikánus számozással az L-es megfelelne, próbafülke nem lévén nem akartam elrettenteni a mit sem sejtő közönséget egy spontán vetkőzőszámmal.

A színpadon zajló programok közül sajnos elszalasztottam a Csipike szülőanyjával, Rusz Líviával és a Román Képregényszövetség elnökével, Dodo Nitával folytatott beszélgetést, (esküszöm nem inni voltam!), de az első tombolára már odaértem, ahol Halmos Ádám fergeteges one-man show-t adott elő tombolahúzás ürügyén, meg egyébként is jelenésem volt az Alfabéta-díjak átadása miatt. Mivel a szpotlámpák szenvtelen, ám kitartó munkája révén egyes előadókból több liter folyadék távozott látványosan, én elővigyázatosan magamhoz vettem a védőitalomat és a színpad szélére ültem, miközben elmondtam egy miatyánkot Bayer Antalért, aki egész pontosan a két lámpa kereszttüzében konferálta fel az eseményt.

A szakmai sajtó képviselőiből összeállított zsűri előző nap gyűlt össze egy arra megfelelő műintézményben, hogy eldöntse melyik alkotás kapja a díjat a különböző kategóriákban. A kép-sor kategória győztese gyakorlatilag elsöprő többséggel a Szentgyörgyi Ottó által jegyzett Papír(on) lett, a kép-novellák között pedig Lakatos István Miserere homine-je. A kép-regény kategória erősen megosztotta a zsűrit, a Varró Attila vezette Spirál Egylettel feszült szembe az ugyancsak háromfős  Ideiglenes Stroboscopa Forradalmi Tanács, így az éppen akkor érkező Kati Kovácsnak kellett elválasztani az ocsút a búzától. A döntéssel rendkívül elégedett vagyok, hiszen a vitán felül erős mezőnyben egy mindössze 200 példányszámban nyomott szerzői kiadás, a Varga Péter - Kemenes Iván duó által készített Stroboscopa  győzedelmeskedett. Ha a vizuálisan lehengerlő Spirál fele olyan hosszú vagy eleve narráció nélkül, csak művészi eszközökre építve meséli el a történetét, egyértelműen rá szavazok, így azonban csupán egy a Futaki Attila képzettségét és tehetségét demonstráló technikai demót láttam benne. (A három nyertes mű bemutatása szerdán kedden a Geekz-en!)

Az Alfabéta-díjak átadása. A zsűri balról jobbra: Nagy Krisztián alias Santito (Geekz), Greff András (Magyar Narancs), Birkás Péter (PC Guru), Varró Attila (Filmvilág és Mozinet), Kati Kovács (a nap díszvendége, finn képregény-író és rajzoló), Bayer Antal (a Magyar Képregénykiadók Szövetségének elnöke, ezúttal nem zsűritag), Dunai Tamás (Panel, Műút), és Galgóczi Tamás (ekultura.hu).


Az eredményhirdetés után még tettem egy kört a kisebb, de annál izgalmasabb kiadványokat kínáló kisebb standoknál és begyűjtöttem az új Panel különszámot (Szabó Zoli űzött tekintetében láttam a segélykérést, amikor a tőszomszédságukban felállított Yu-Gi-Oh-ba oltott Dance Dance Revolution gépből újabb idegtépő akkordok csendültek fel, amint egy fiatal lányka belekezdett egy újabb többórás intuitívan sámánisztikus szteplépésekkel modernizált termékenységtáncba), a Rohamosoknál magamat egy PestBlog.hu-val, Ramizt pedig egy Johnny Fellow-al leptük meg, beköszöntünk Pilcz Rolinak, aki a legfrissebb Kalyber Joe kötegek felett őrködött, valamint a hátizsákomba tömtem a friss Alfabéta-díjas Ottó négyzet alakú képregényújságának (Négyzet - az első abszurd kör) két füzetét és a Buborékhámozó ötödik számát (ne hülyéskedjetek: Mátyás király adamantiumkarmokkal?). A pódiumon közben Horváth Henrik számítógépes színezést oktatott, majd egy újabb stand-up comedy-t láthattunk három fiatal webes stripeket készítő alkotótól (az ökölszexes vicc tényleg nagyon ütött!). A hozzájuk vezető linkeket megtaláljátok lentebb, a cikk második részében, Ramiz prezentálásában, én pedig az általam ismert egyetlen kaiju-stripet (aminek egy kinyomtatott példányát most a feszten találtam a pódium tövében, a földön, elég sajátos gerilla terjesztésben) tudom ajánlani.

Délutánra kezdett csendesülni a tömeg, de még így is rendkívül megnyugtató volt a nemek aránya, rengeteg csinos lányt láttunk a képregényes pultok felé konvergálni. Ramiz idejekorán elmenekült, én azonban még megvártam az adott forgatókönyv alapján rendezett élő képregényrajzolás eredményhirdetését, amit Kemenes Iván nyert meg, a Stroboscopa író-rajzolója, ezáltal is megerősítve magam abban, hogy helyesen döntöttem az Alfabéta szavazás során (a nyertes művet volt alkalmam elolvasni és nagyon remélem első körben kikerül a kepregeny.net-re, majd pedig nyomtatott formában is viszontláthatjuk, esetleg  egy újabb Panel különszámban? hint-hint).

A rajtaütésszerűen rámtelepedett fáradtság (esküszöm nem a sör és a meleg volt az oka!) hatására úgy döntöttem, én is hazafelé veszem az irányt, amikor rádöbbentem, hogy eltűnt a telefonom. Az ilyenkor menetrendszerűen érkező szívszélhűdéstől az ereimben keringő alkohol ezúttal megvédett (most már lassan be kell szereznem egy Szent Arnold amulettet) és Hamlettel karöltve a biztonságiaktól szereztük vissza az egyik asztalon felejtett mobilomat. A sikeres akciót egy sörrel ünnepeltük meg, majd a mostanra már akár a légiós terepgyakorlatokhoz is használható súllyal megterhelt hátizsákom alatt meggörnyedve elégedett mosollyal indultam a Blaha felé. Így utólag egy tökéletes nap volt, de persze ehhez jelentősen hozzájárult az este a timbuktui nagykövetségen elfogyasztott jelentős mennyiségű behűtött csipkebogyópálinka (a lakótársam azt mondja nem ott voltunk, de szerintem hazudik).

Második fejezet, amelyben Ramiz bevallja, hogy eredendő lustasága és arcpirító gátlástalansága miatt Santitora, a Geekz magazin képregényrovatának vezetőjére hárítja a szakértelmet kívánó újságíró munkát, míg ő a fapados fényképezőgépével készített fotóit kommentálja, ily módon próbálva színesíteni a közös beszámolót.

DC Versus Mortal Kombat és más királyságok az XBOX 360-as gépeknél! (Én az új Street Fighteren játszottam egyet, és egy kilenc éves srác lazán elgyalázott - igaz ugyan, hogy én a kínai lánykával játszottam, és végig csak a saját karakterem gyakran elővillanó piros bugyiját figyeltem az ellenfelem helyett... De nem voltam mérges,végül is annyi idősen mit tudja ő, mi a jó?... :D)


Ezeket úgy hívják, hogy "apparels", és bár a keményvonalas geek-ek tagadják, de valójában mindenkinek van otthon legalább egy Yodás PEZ-adagolója vagy egy Son Goku-s ceruzahegyező-élezője.


Dr Manhattan, ezúttal méteres pénisz nélkül.


Kati Kováccsal (középen) Halmos Ádám és Angyalosy Eszter (Nyitott Könyvműhely) beszélget (mindketten oltári jó fejek, lásd alant).

 

Elméletileg nincs unalmasabb dolog, mint egy tombola... Ehhez képest Halmos Ádám (a Nyitott Könyvműhely kiadó vezetője) akkora stand-up comedy-t csinált a kétóránként megtartott tombola-húzásokból, hogy Santitoval dőltünk a röhögéstől...

 

A fesztivál elmaradhatatlan vendégei, a tizenéves mangafan lányok, ezúttal táncolhattak is egyet. (Igen, ez a közelező "geek lányok"-képünk.)

 

Képregény. Just Do It! (R)

 

Véletlenül elkapott vicces pillanat: "ROHAM jobbra!!!"

 

Posztmodern pillanat: megtudjuk, hogy lopni szabad, és egyébként a webcomicban a lopás nem is lopás :)

 

2009. március 31.

Hét-fő-bűn (Titanic 4. nap)

Hogy a vicces címek lassan kifogynak, annak már szombaton erőteljes jelei voltak, de a hétfő azt hiszem vízválasztó ebből a szempontból. Másrészt a mai napra tartogatott filmek is elég vegyes képet mutattak: egy klasszikus rom-kom illetve egy klasszikus franciafilm (sic!)

Hogy az elmúlt napok vértől tocsogó mocskos filmjeitől egy kicsit messzebb hajózzunk, (hahaha) nézzük meg közelebbről a Titanic fekete bárányát, az Adventurelandet. Greg Mottola önéletrajzi ihletésű romantikus komédiája a szerző előző filmjére, a Superbadre rímel: most is kapunk egy szomorú lúzert Jamest (Jesse Eisenberg), aki az érettségi utáni európai körutazás helyett kénytelen szülővárosában munkát vállalni a címbéli vidámparkban. Adventureland azonban cikibb hely 1987-ben mint a Budapesti Vidámpark valaha is volt, egy rakás hülyegyerek, bunkó helybéliek akik mindenáron ki akarják fosztani a vurstlit, a parkot vezető házaspár (Bill Hader és Kristin Wiig a Saturday Night Liveból, már csak miattuk érdemes megnézni) pedig kicsinyes és szánalmas - viszont szerencsére nagyon vicces. James megismerkedik a szintén a parkban melózó Emmel, hogy aztán össze-vissza balfácánkodjon, mint ahogy az előre sejthető. A történet nem egy nagy durranás: ha láttak már a Kedves Olvasók hasonlót, az nem a véletlen műve. Szerencsére azonban a figurák nagyon jól eltaláltak (Kristen Stewart aranyos, róla majd még később, Martin Starr excentrikus koravén entellektüelként pedig szenzációs), és a nyolcvanas évek vége abszolút érezhető (Falco is alive!), mindent összevetve nem rossz választás ha az ember kikapcsolódásra vágyik a vérengzésből.

Amikor már úgy tűnt a jókedv megmarad, eljött az este, vele együtt A gyilkos. Cédric Anger a kritikusból lett filmrendező (ismerős valakinek?) meglehetősen kellemes alapfelállást talált ki történet gyanánt: Leo Zimmerman párizsi pénzügyi tanácsadó, akit egy napon felkeres egy Dimitri Kopas nevű fazon. Rövid úton kiderül azonban, hogy a férfi nem örökségét akarja befektetni: meg fogja ölni Leot. Hősünk ekkor valahogy mégis meggyőzi bérgyilkost, hogy adjon neki pár nap haladékot, hogy elrendezze az életét. Aranyos volt, amikor a bérgyilkost alakító színész, Gilbert Melki előre szólt, hogy a címmel ellentétben nem akciófilmet fogunk látni. Az ezt követő kilencvenegy percre azonban ez sem készített fel eléggé: az alapötlet azonnal elvérzik, helyette kapunk némi nyavajgást, egzisztencialista okoskodást, félig megírt karaktereket, ostoba dialógusokat és a létező összes francia filmes klisét - egyedül a tányértörögetés, az üvöltözés és a tangóharmonika maradt ki. Aki szereti a sztereotíp francia filmeket - természetesen nem a vígjátékokra gondolok - annak biztos tetszeni fog. Aki egy jó krimire vágyik - az várjon holnapig, hátha.

folytatjuk...
 

2008. november 14.

Jön a 6. Anilogue

November 27-én kezdődik a 6. Anilogue Nemzetközi Animációs Fesztivál, amelyen természetesen a Geekz is ott lesz. A következő filmek miatt érdemes idén (is) odafigyelni a fesztiválra:

PONYO A TENGERPARTI SZIKLÁN -- Miyazaki filmjével indul a fesztivál. Az elsődleges célközönség ezúttal az 5 éves korosztály, de aki ismeri a Mester munkásságát, az tudja, hogy az ő filmjei a felnőttből is gyereket tudnak csinálni egy másfél órára.

EVANGELION 1.0: NEM VAGY EGYEDÜL --- A kultikus Neon Genesis Evangelion sorozatból készülő trilógia első darabja. Rendező: Masayuki és Kazuya Tsurumaki.        

PIANO FOREST --- A sztori alapján egy erősen giccsgyanús melodráma barátságról és zenéről, de egy próbát megér. Rendező: Masayuki Kojima.

HOLTTÉR --- animációs zombihorror is, amelynek videójáték-változatát ki is lehet próbálni  a moziban.

IDIÓTÁK ÉS ANGYALOK --- a zseniális Bill Plympton már a tavalyi fesztiválon beharangozta új, dialógok nélküli szürreális filmjét, ami mostanra készült el. A tovább után tréler.

2008. augusztus 3.
Tovább a múltba