Apostle – Ki itt belépsz

Thomas Richardsont megtört, gyötrődő, ópiumkábulatba veszett emberként ismerjük meg. Láthatóan emészti valami belülről, megtagadja tőle helyét a világban. Mint akit kitaszítottak valahonnan, ami egykor mindent jelentett neki, és most nincs hová mennie, sodródik, vergődik. Egy saját árnyékától is félő nyomorult ő, aki folyton arra számít, hogy a következő pillanatban ráugrik valami rettenetes dolog egy sötét sarokból, de akiről mindeközben üvölt, hogy ha ez megtörténik, félelme egy fél milliszekundum alatt dühöngő, gyilkos agresszióba fordul. Ilyen állapotban érkezik Thomas egy kis walesi szigetre 1905-ben, hogy beépüljön egy ott berendezkedett pogány szektába, amely elrabolta a nővérét.

A sziget és a rajta élő közösség Thomas külvilágbeli leképezése: belül halott (talaja terméketlen, jószágai életképtelen egyedeket hoznak világra), a felszínen pedig csupa tettetés (harmónia fenntartása vallási fanatizmussal az egyre romló körülmények ellenére) és paranoia (állandó félelem a korona ügynökeitől, akik az adófizetés megtagadása miatt zargatják a szektát). E két kiszámíthatatlan, folyton a széthullás, az összeomlás határán tántorgó, és ettől természetesen csak még veszélyesebb tényező egyre nagyobb erővel feszül egymásnak – mígnem törvényszerűen elszabadul a pokol.

Az ember és a vigasztalan földdarab közti következetesen, elegánsan végigvitt párhuzamok ennél később még jóval mélyebbre hatolnak, ahogy fokozatosan fény derül az előbbi állapotáért felelős egykori tragédiára és az utóbbit mételyező sötét rejtélyre – az Apostle-ban a hit véres külső és kínzó belső konfliktusokba torkollik, elkorcsosul, agresszivitásba és önpusztításba vezet. E motívumok részleteibe a cselekmény kulcspontjainak lelövése nélkül nem mehetek bele (nem is annyira a szó hagyományos értelmében vett meglepő fordulatoktól óvom az olvasót, hanem annak élményétől, ahogy egy sztori megjósolhatatlan irányokba kanyarog), de annyit megjegyzek, hogy bár az Apostle egyértelműen Robin Hardy klasszikus brit horrorjára, A vesszőből font emberre rímel (még a sztori kiindulási pontja is hasonló), végül messze túlnő annak keretein. Ahogy az egyfajta hit helyét átveszi egy másfajta bizonyosság, ahogy a képlékeny zavarodottság és elveszettség rettenetté szilárdul, úgy vált félúton zsánert maga a film is – a tematika és a forma tökéletes egységeként.

Ez azonban aligha azt jelenti, amire most gondolsz: lehet, hogy Gareth Evans indonéz csontzúzdákkal szerzett nevet magának, de az Apostle gyökeresen más, mint a Merantau, a The Raid 1-2 vagy akár a V/H/S/2-be készített rövidfilm, a szintén szektás témájú Safe Haven. Sokkal lassabb és atmoszférikusabb film azoknál (témája mellett ebben is közelebb áll az említett A vesszőből font emberhez), noha a megfontoltsága alatt valahol ugyanaz a sosem csituló intenzitás lüktet. Épp csak az Apostle-t nem az akció, hanem a cselekmény mögötti rejtély egyre súlyosabb borzalma hajtja előre, így a záporozó ökölcsapások helyett az idegrángásos nyugtalanság, a katartikusra gyúrt, villámgyors ultraerőszak helyett a nyomasztó, gyászosan lassú extrém brutalitás diktálja az iramot. 

Kizártnak tartom, hogy Evans ezt a filmet, ebben a formában el tudta volna készíteni a harcművészetileg lenyűgöző, de egyébként vékonyka The Raid után. A The Raid 2-vel azonban már érezhetően és látványosan szintet lépett, a vagány akciók levezénylése mellett felnőtt a történetmesélés, a karakterépítés, a hangulatteremtés finomságaihoz is. És ez mostanra érett csak be igazán: lenyűgöző, ahogy a vigasztalan, nyers képi világ és a durva, dögrovásszerű zene elemi hatékonysággal húzza alá az összeomlott ember és az elsorvadt természet vérének-sarának-sorsának keveredését, a cselekményt a zaklatott nyitánytól a veszett fináléig kérlelhetetlenül végiguraló kétségbeesettséget.

De a profi technikai kivitelezés és a kimért tempó hangulatteremtő ereje ellenére mégis Dan Stevens játéka az Apostle kulcseleme. Nem azért, mert annyira rétegzett és összetett, épp ellenkezőleg – azért, mert Stevensben van annyi alázat, hogy az egysíkúság vádját vállalva következetesen és maximális intenzitással hozza azt a kis túlzással mindössze néhány arckifejezést, grimaszt, villogó tekintetet, amelyet a lelkében halott, elméjében zavart, testében nyughatatlan férfi alakja megkíván tőle. Mellette Michael Sheen nagyszerű az először teljesen elborult és kegyetlen, később azonban meglepően árnyaltan ábrázolt szektavezér, Malcolm bőrében, Mark Lewis Jones pedig egyenesen félelmetes a teljesen megszállott, brutális Quinnként, akinek végül jóval nagyobb szerep jut, mint eredetileg gondolnánk.

Ezekben a karakterszálakban és –kapcsolatokban azonban már ki-kiütköznek az Apostle hibái is. Malcolmban sokkal több potenciál lett volna, kár, hogy figurája végül elveszik Quinn és egy fiatal szerelmespár egyébként megrázó konfliktusa meg néhány szinte teljesen felesleges mellékalak (mint pl. a főhőst segítő Andrea, vagy a szektát alapító trió harmadik tagja, Frank) örvényében. Ennek köszönhető az is, hogy a bő kétórás játékidő végül kissé soknak bizonyul. Ha Evans csak egy egész kicsit karcsúsítja a filmet, csak egy egész kicsit feszesebbre fogja a struktúrát, esetleg a fentiek helyett jobban koncentrál a vallás és a természet társadalomban betöltött szerepére és a hit elhalását követő káoszra, amelyek így csak izgalmas mellékgondolatok maradnak, most egy új mestermű születését ünnepelnénk.

De azért könnyű beérni az utóbbi évek egyik legintenzívebb horrorával is.

A filmet a Sitges Film Festivalon láttuk. Azóta elérhető a Netflixen. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!