Minden valamirevaló zsánerfilm-rajongó imádja a nácikat – imádja
őket, mert talán ők alkotják a történelem egyetlen, egyszerre kellően híres
(hírhedt) és precízen behatárolható, konkrét embercsoportját, amelynek jogaiért
senki értelmes és épeszű nem lobbizik, így aztán gátlástalanul, mi több, jogos
ujjongással lehet szitává lőni, cafatokra robbantani és húspéppé verni ezeket a
fasiszta, népirtó seggfejeket. Azóta, hogy Amerika Kapitány a csaknem egy évvel
Pearl Harbor előtt megjelenő képregénye borítóján pofán verte Hitlert, a nácik bebetonozták
pozíciójukat a popkultúra egyik hőn szeretett bokszzsákjaként. Sosem mennek ki
a divatból (részben ezért is sokkal népszerűbb filmes alapanyag a második
világháború, mint az első – utóbbiban enyhén szólva is nehéz volna hasonló
morális határvonalat húzni a hadakozó felek közé).
Ráadásul a nácik mind tetteikben, mind ideológiájukban olyan borzalmasak, hogy szinte könyörögnek a horrorfilmes feldolgozásért, Mengele pedig az emberkísérleteivel már egymagában is benzinnel locsolta az őrült, gonosz tudós toposzának tüzét. Az Overlord, amelyet eredetileg a Cloverfield-franchise részeként emlegettek, de a Cloverfield Paradox bődületes februári lebőgése után gyorsan bejelentették, hogy (szerencsére) mégis egy teljesen önálló film lesz, olyan, mintha a Piszkos tizenkettő és a Re-Animator keverékét oltották volna bele a Wolfensteinbe: vagyis vígan halomra lőnek benne egy csomó nácit, akik rettenetes kísérleteket folytatnak az általuk megszállt francia falu lakóin, és a tökös háborús akciófilm félúton vérben tocsogó mutánshorrorba fordul.
A történet a normandiai partraszállás előestéjén játszódik, és a szövetségesek egy kis ejtőernyős csapata áll a középpontjában, amelynek az említett francia faluban kell felrobbantania az ellenség egy rádiótornyát, hogy előkészítsék a másnapi inváziót – de már rögtön a nyitányban, az ugrás során csúnyán megtizedeli őket az ellenség. A viszonylag szerény költségvetésű film úgy zuhan a nézőre, mint egy fél tégla, első jelenetének feszültségét, látványvilágát és intenzitását egy blockbuster is megirigyelhetné. Nem biztos, hogy Julius Averyt valaha mesterrendezőként ünnepli majd a világ, de hogy kompetens, vérprofi iparosként már most köröket ver sok hollywoodi kollégájára, az biztos (jelenleg egyébként úgy néz ki, ő készíti majd az új Flash Gordont, amellyel korábban Matthew Vaughn szemezett).
A földet érést követően a film megtorpan – a túlélő katonák a faluban, egy helyi partizán nő segítségével rejtőzködnek a jelentősen nagyobb létszámú ellenséges haderő elől, és bár Avery ebben a középső szakaszban vezeti be az addig egyszerű háborús kalandba a horrort, egy döbbenetesen izgalmas és klausztrofób, már-már Carpenter The Thingjét idéző átalakulás-jelenetet leszámítva (mellesleg igen, az egyik főszereplő Kurt Russell fia) a cselekmény darabosan, döcögősen halad előre. Mintha csak ki kellett volna tölteni valamivel a játékidőt az első és az utolsó fél óra között, és ennél többre nem jutott sem ötlet, sem pénz – sem pedig kivágott kartonfiguráknál jobb karakterek. Amikor azonban beindul a finálé, a mindezekkel kapcsolatos fenntartásaink nácikhoz hasonlóan robbannak cafatokra. Az utolsó fél órában gépfegyverek, gránátok, lángszórók, mutánsok, élő és félholt emberek járnak egymással vad iramú, vérbő, húspusztító macabre táncot, vagyis bőven megkapsz mindent, amiben reménykedve egy második világháborús akcióhorror elé leülsz.
Az Overlord talán legszimpatikusabb vonása mindezek mellett az, hogy igazi, őszinte, tisztaszívű B-film: az utóbbi évtized trendjével ellentétben nem csomagolja exploitatív elemeit okoskodó öntudatosságba, könnyes szemű nosztalgiába, utalások tömkelegébe és önironikus kikacsintásokba, és nem hajlik bele olyan túlságosan nyilvánvaló túlzásokba és komolytalanságokba sem, mint mondjuk az Iron Sky. Szóval nem cinkos mosollyal súgja oda neked, hogy „csak egy kis B-film vagyok, haver, mindketten tudjuk, ez mit jelent”, hanem dörgő hangon kiáltja oda, hogy „dögös háborús akcióhorror vagyok, és ezért kurvára nem kérek elnézést”.
Avery pont annyira veszi komolyan a horrorisztikus szuperhumánná turbózott katonák koncepcióját, amennyire lehetséges, és amennyire egyben szükséges is a feszültség és a viszonylagos realizmus megőrzése érdekében. Elvégre mi értelme volna halomra ölni egy rakás rohadék nácit, ha nem volna semmi súlya?
A filmet a Stiges Film Festivalon láttuk.