Shirley Jackson: Hill House szelleme - Menekülés a gonosz házába

„The house was vile. She shivered and thought, the words coming freely into her mind, Hill House is vile, it is diseased; get away from here at once.” 

A gótikus horror mindig is vonzódott a baljóslatú dohszaggal és kellemetlen pókhálókkal teli,  régi és rejtelmes épületekhez, de Henry James és M. R. James modern kísértethistóriáknak megalapozó klasszikusai még meghagyták ezeket a vigasztalan kőtákolmányokat a hátborzongató események puszta helyszínéül. Aztán a XX. század derekán jött az amerikai Shirley Jackson, és emelte a tétet: a Hill House szellemében a ház már nem egyszerűen a gonosz színtere, hanem a gonosz maga – élettel és akarattal rendelkezik, rosszindulattól, ártó szándéktól lüktet, és akit egyszer a falai közé kaparint, azt nem ereszti. Mint oly sok minden mást, Jackson ezt sem mondja ki egyértelműen, de határozottan utal rá, hogy a főhősnőt, Eleanort – a Hill House-i „tudományos szeánszot” kezdeményező Dr. Montague meghívása ide vagy oda – a ház vonzza magához, az vet rá szemet, az érzi meg gyengeségét, kétségbeesését, tartozni akarását, az készül felzabálni őt. 

Merthogy Eleanor – ismételten szakítva a hasonszőrű történetek átlaghősével, aki (ld. M. R. James novelláit) jellemzően kutató, professzor és/vagy szerencsevadász – egy teljességgel és reménytelenül elveszett, önmagában és a világban bizonytalan, tapasztalatlan, lelki felkoncolásra kész fiatal nő, egy sötét és rettenetes természetfeletti erő könnyű, hívogató, szaftos célpontja. (Egyébként pedig hajlamos a saját neme iránti vonzalomra, ami a valószínűsíthetően leszbikus másik női karakterrel, Theodorával való kapcsolatában villan fel – ez a regény keletkezésének idején enyhén szólva is bátor húzás volt.) Vagy ahogy Guillermo del Toro fogalmazott az egyik (amerikai) kiadás előszavában: a ház egy oroszlán, amely lassított felvételen veti rá magát a gazellacsorda leggyengébb tagjára. 

Bár ez valamiféle explicit, vagy akár hatásvadász könyvet feltételez, a Hill House minden, csak nem az. Jackson durván kétszáz oldalas története nem egy ijesztően gyors hullámvasút vagy egy rémisztő meglepetésekkel teli szellemkastélyos túra, hanem egy vészterhesen lassú, idegtépően halk csónakázás a rettenet folyóján, ahol a víz természetellenesen rezzenetlen, a part menti fák ágain lassanként elrothadó levelek meg sem rebbennek, a sötét felhők a lombkoronák tetejét súrolják, és csak a szemed sarkából látod, hogy árnyékok mozognak alattuk, túlvilági elszántsággal követve téged a számodra is ismeretlen úti célodhoz. 

Ha kísértetházas horrorról van szó, az embernek óhatatlanul becsapódó ajtók, maguktól libegő függönyök, rejtélyes dörömbölések és elmozduló tárgyak jutnak eszébe, és részben Jackson is ezekkel a módszerekkel él a horror csúcspontjain, ahol a feszültség mindig csak majdnem robban ki, ahol a gőzkieresztő szelep mindig csak majdnem nyílik meg -  így a nyomasztó atmoszféra félelmetes gonoszsággal és határozottsággal, folyamatosan fennmarad. De míg prózai és mozgóképes követői jó részt leragadtak ezeknél a bizonyos szavakkal és hanghatásokkal könnyedén reprodukálható megoldásoknál (és vígan és gyakran nyitogatták a gőzkieresztő szelepet), addig Jacksonnál mindez csupán impozáns felépítmény a masszív karakter- és pszichológiai alapokon. Vagyis keményen megdolgozik a rettegéssel és sikongásokkal kísért szellemjárásokért, amelyek így nem pusztán műfajilag kötelező horrorelemek, hanem egy ijesztgetésnél sokkal ambiciózusabb és kifinomultabb, hátborzongató és drámai emberi történet szerves alkotórészei. 

Noha – akárcsak az A csavar fordul egyet esetében – bőven akadnak elméletek, melyek szerint Hill House valójában nem kísértetjárta, és az egész borzalom csupán a már megérkezése előtt sem száz százalékig mentálisan egészséges Eleanor fejében létezik, esetleg a saját félelmének és kezdődő őrületének manifesztációja (a könyv a legelején felveti annak lehetőségét, hogy Eleanor telekinetikus képességgel rendelkezik), ezeket nem csak azért nehéz komolyan venni, mert Jackson tudvalevőleg maga is hitt a természetfelettiben és a szellemekben, hanem azért is, mert a regény mindentudó narrátora rögtön a szenzációs első bekezdéssel (ld. lent) egyértelművé teszi, és később is újra meg újra, számtalanszor megerősíti a ház gonoszságának tényét. Ráadásul a cselekmény kiindulási alapja az, hogy a szereplőket a Hill House-ba invitáló Dr. Montague tudományos megfigyeléssel akarja bizonyítani a másvilági jelenések létezését – vagyis a történet egy ravasz kezdeti húzással kikerül a babonák és néphiedelmek világából (pontosabban: eleve bele sem kerül) a valóság és racionalizmus talajára. Ott pedig, mint mindig, sokkal felkavaróbb a borzalommal való szembesülés. 

Tény azonban, hogy a Hill House szelleme elmossa azt a normál esetben éles, de legalábbis észlelhető határt, amely az egyén szubjektív elméje és a külvilág objektív realitása között húzódik. A savanyú és sivár életet élő, a magánytól rettegő, álmodozó Eleanorban összecsúsznak saját rémképei és a környezete eseményei („how can these others hear the noise when it is coming from inside my head?”), és a végső kérdés talán nem is az lesz, hogy megadja-e magát a ház erejének, hanem: hogy kíván-e egyáltalán harcolni ellene. Hogy ha a ház magának akarja őt, ő pedig végre tartozni akar valahová, lehet-e abból egyfajta bizarr, sötét és gótikus happy end. Vagy hogy ha megmenekül a természetfelettitől, az nem a sivár alig-életbe való visszatérés tragédiája lesz-e. 

Jackson könyve rendkívül sokrétű és izgalmas mind cselekményében, mind karaktereiben, mind témafelvetéseiben, így nem csoda, hogy három, stílusában és hangsúlyaiban egymástól drasztikusan eltérő adaptációt is inspirált. Egyrészt Robert Wise 1963-as méltóságteljes, atmoszferikus klasszikusát, a kísértetházas horrorok egyik örök alfáját (A ház hideg szíve), másrészt egy 1999-es, CGI-szellemekkel felturbózott maszlagot (amelyről nem beszélünk konkrétumokban), harmadrészt pedig a Netflix és Mike Flanagan idei családi horrordráma-sorozatát (The Haunting of Hill House). De ha mindet láttad, és ha olvastál/láttál ezer hasonló kísértethistóriát és szellemházas történetet, akkor is érdemes felcsapnod Jackson eredetijét: az igazán nagy formátumú műveket ezer utód és utánzó sem tudja elkoptatni, legfontosabb hatásmechanizmusuk ugyanis (ez esetben a pszichológiai terror kidolgozottsága, kíméletlensége) a sarokból felrikoltó hegedű kíséretében előugró mumussal ellentétben lemásolhatatlan, sokszorosíthatatlan. 

„No live organism can continue for long to exist sanely under conditions of absolute reality; even larks and katydids are supposed, by some, to dream. Hill House, not sane, stood by itself against its hills, holding darkness within; it had stood so for eighty years and might stand for eighty more. Within, walls continued upright, bricks met neatly, floors were firm, and doors were sensibly shut; silence lay steadily against the wood and stone of Hill House, and whatever walked there, walked alone.”

Eredeti cím: The Haunting of Hill House, fordította: Bozai Ágota
GABO, 2018, 296 oldal

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!