A kutya az ember legjobb barátja. Valamint hűséges szolgája. Nincs ez másképp Rex esetében sem. Csak nála a szolgálat hadviselést jelent. Mert Rex egy genetikailag módosított, két és fél méter magas, emberi intelligenciával felturbózott dög. Dizájner kutya. Amellett páncélozott. És jókora puskákat, ún. „Nagykutyákat” installáltak rá. És egy hozzá hasonlóakból, vagyis különféle állatokból kikísérletezett, négyfős, ún. biomorf csapatot vezet. De ami a lényeg, hogy jó kutya. Kitartóan szolgálja a gazdáját, és kizárólag Gonoszokat öl. Gonosz persze az, akit a gazdi, egy katonai parancsnok annak nevez. Fegyveres terrorista. Lázadó férfi. Gyermekét védő anya. Menekülő kisfiú. Ágyában fekvő baba. Rex teszi a dolgát, lő, robbant, tép, marcangol. Rex jó kutya.
A Hadállat különféle (emberi és hadállati) nézőpontok közt cikázva, szinte veszett irammal startol, és már az első oldalakon beleveti magát a futurisztikus sci-fi-akcióba. De hogy többről van szó holmi ponyvás, dirr-durros eszképizmusról, azt Tchaikovsky ugyanilyen hamar nyilvánvalóvá teszi: megrendítő, felháborító, félelmetes, sőt: fájdalmas a kontraszt aközött, ahogyan Rex a programozásának, kondicionálásának, a belé épített parancsláncnak köszönhetően látja a világot, és aközött, amilyen a világ valójában. Fájdalmas a kontraszt aközött, hogy miként használják Rexet, hogy az önző és pusztító hadászati célok érdekében mivé redukálják értelmi képességeit, és aközött, hogy mire lehetne képes intellektuálisan és morálisan, ha megismerné a szabad akaratot. Ezt a fájdalmat hamarosan Rex is megtapasztalja, amikor számára is egyre világosabbá válik, hogy egy gondosan megkonstruált hazugságban él. Hogy nem jó kutya, hanem eszköz. Fegyver. És nem több.
Rexben az ölésre kondicionált hadigépezet iszonyatos pusztító potenciálja egyesül a naiv, megvezetett, gyermeki lélekkel. Ő a „parancsra tettük” védekezési forma őszinte, tisztaszívű megtestesülése. A nők és gyermekek vérétől lucskos ártatlanság. Tchaikovsky bámulatosan építi fel karakterét és belső konfliktusát – pálfordulása, igazi öntudatra ébredése hitelesen lassú, fokozatos és gyötrelmes folyamat, kezdete külső kényszer eredménye. A Hadállat első fele vérpezsdítő akcióba ágyazva mesél a háború és az ember természetéről (mely bizonyos kontextusban: egy és ugyanaz), a felelősségtudatról és erkölcsösségről leválasztott technológiai fejlődés következményeiről, illetve (Rexen keresztül) egyfajta felnőtté válásról, arról, hogy az Ember teremtménye hogyan sajátít el olyan morális normákat, amelyeket teremtője már maga mögött hagyott.
Félúton a regény stílust, hangvételt, sőt műfajt vált. Tárgyalótermi, társadalmi dráma, moralitásjáték lesz belőle (ld. még: Asimov, Adam Link-sztorik vagy Data harca az önrendelkezési jogáért a The Measure of a Man című Star Trek-epizódban), előtérbe kerülnek az akciójelentek alatt és között korábban már felmerülő kérdések. Először csak Rex és társai (egy nehézfegyverzetű medve, egy mesterlövész óriásgyík és egy kollektív tudatú méhraj, mind remekül felépített, saját személyiséggel bíró karakterek) sorsa a tét, majd az egész emberi civilizáció jövője. Milyen útra lépünk, amikor egy új – magunk teremtette – faj üti fel a fejét a Földön, és nem hajlandó megmaradni tervezett szolgaszerepében? Mihez kezdünk, amikor a mesterséges intelligencia burjánzani kezd az éterben? Ellenállunk vagy alkalmazkodunk? Hogyan lehetünk képesek együtt élni valami tőlünk drasztikusan mással, sőt egyenesen rémisztővel (Rexet és társait a hangjuktól az utolsó szőrszálukig a maximális megfélemlítést szem előtt tartva tervezték), miközben már felületes különbségek (bőrszín, szexualitás, vallás stb.) is elegendőek hozzá, hogy irtsuk egymást? A Hadállat nagyon izgalmas kérdéseket fogalmaz meg, és végig is megy a lehetséges válaszokon erkölcsi, jogi, faji, egzisztenciális és pragmatikus szempontból.
Tchaikovsky azon csúszik el kicsit, hogy a regénynek ez az elméletben sokkal komplexebb és érdekesebb része történetmesélési szempontból darabosabb, elkapkodottabb, mint a vérprofi következetességgel végigvitt akciódús felvezetés. Itt kicsit gyorsabbnak, ott kicsit lassabbnak kellene lennie, amott több részletre kellene rávilágítania, emitt személyesebb, vagy ellenkezőleg, grandiózusabb hangvételt kellene megütnie – összességében mintha beáldozta volna a dilemmákban való komolyabb elmélyülést a könyv első felében belőtt lendület és gyors olvashatóság megtartása érdekében. A Hadállat így némileg elmarad a szerző legutóbbi regényétől, Az idő gyermekeitől (amelynek már írja a folytatását) – már ha mindenképpen az utóbbi tíz év egyik legjobb sci-fijéhez akarjuk mérni. És igaz, ami igaz, amikor az akcióban, fordulatokban és érzelmekben is gazdag finálé darabokra szedi az olvasót, akkor nem fogják érdekelni az efféle méricskélések. Csak ül, és motyogja maga elé: Jó kutya, Rex. Jó kutya.
Eredeti cím: Dogs of War, fordította: Kodaj Dániel
Fumax, 2018, 340 oldal
