Brandon Hackett: Xeno - Mind idegenek vagyunk

Azt mondják, egy sci-fi attól lesz igazán jó, hogy reflektál a jelenkori társadalmi viszonyokra és technológiai berendezkedésre - illetve ezek kölcsönhatásaira -, előremutató és kíméletlen kritikát fogalmaz meg, görbe (fekete) tükröt tart elénk, illetve profetikus módon olyan problémákat vázol fel, amelyek kényelmetlenül közel állnak hozzánk. Nyilván nem csak ennyiben rejlik a titok, tudni kell írni és átélhető víziót realizálni. A Brandon Hackett álnéven publikáló Markovics Botond Xeno című regénye - és itt most belecsapok a lecsóba, mert muszáj - maradéktalanul eleget tesz a fenti kívánalmaknak, sőt, alaposan túl is teljesíti őket! Különösebb ajnározás nélkül, Hackett olyan a magyar sci-fi számára, mint éhezőnek egy falat kenyér.

A Xeno egy száz évvel későbbi világképpel indít: igen, vannak rajtunk kívül értelmes fajok az univerzumban, de sajnos muszáj velük együtt élnünk. A migrátor néven emlegetett, arctalan, hozzánk képest ligákkal fentebb játszó “idegenek” fogták a galaxisunk “közeli” szomszédjait, és mint birkákat, terelték össze velünk, hogy ha törik, ha szakad, de meg kell tanulnunk elfogadni egymást. Az elnyomók ellen nincs apelláta, féreglyukak, távirányított drónok és emberek, valamint a testben megbújó nanobotok útján kényszerítik ki akaratukat - ami pont olyan érthetetlen, mint ők maguk. Persze a szomszédok is épp annyira boldogok a kényszerházasság miatt, mint mi, ám a helyzetet fokozza, hogy tényleg minden szinten idegenek: biológiájukat, társadalmukat, életfelfogásukat, céljaikat, kommunikációjukat és még lehetne sorolni, mi mindenüket tekintve. Egy dologban azonban hasonlítunk. Szabadságot akarunk. 

Főszereplőnk, Olga Ballard egy magyar származású idegenkutató, aki a rejtélyes körülmények között eltűnt, világhírű xenológus édesapja után a legkeresettebb a földönkívüli témában. Érintettsége érthető, mivel Ballard anyukát a migrátorok szónokká, vagyis távirányítású bábbá változtatták. Olga a sztori kezdetén belecsöppen egy fajok közötti szervezkedésbe, amely a migrátorok gyenge pontjainak kipuhatolásában látja a végső megoldást. Mert hát ugyan mi más hozná közel egymáshoz az ellenségeket, ha nem egy még nagyobb, még csúnyább gonosz. Olga meglepetésére militarista, szélsőséges elveket valló bátyja is részt vesz az expedícióban, hogy így legyen kerek a Ballard család története - igen, a Xeno egyik vonulata egy családi mikrokozmosz bemutatása, ami teljesen szervesen illeszkedik a történethez, sőt, annak iránytűje és végső ítéletmondója is.

És ez így van rendjén, mert a Xeno szembeállítja a mikrokozmoszt, vagyis az emberi lélek pozitív és negatív oldalát az abszolút értelemben vett makrokozmosszal. Hackett zseniálisan ugorja meg és állítja be a léptékeket: előbb “csak” a kényszerből betelepített idegenek által létrejött furcsa, feszültségektől túlterhelt világot mutatja be (szájbarágás és felesleges összezavarás nélkül, ami nagy szó), majd az interraciális expedíció paradigmákat megkérdőjelező felfedezéseit, egyfajta space road movie mintájára, utóbb pedig - spoiler nélkül - akkora perspektívát vált, hogy a fal adja a másikat. És mindezt a Ballard család szemén keresztül: minden új felfedezés, minden interakció, minden reveláció közben végig ott az ember, az önző, a számító, a túlélésre játszó, a spekulatív, az egyszerre empatikus és kegyetlen ember. A Xeno úgy mond ítéletet az emberi természet fölött, hogy voltaképp nem mond semmit, hiszen azt már régen kimondtuk magunkra, beismertük, de álarcok, együttérzés és jéghideg racionalitás mögé rejtettük. 

Hackett remek munkát végez a különböző fajok bemutatásával, rendkívül átgondoltan, plasztikusan, hihetően és fantáziadúsan igyekszik érzékeltetni a biológiai szükségletből alkotó művészfaj, a túlszaporodó firkák, illetve az energia és a hatalom köré szerveződött víz alatti hidrák világát. A kommunikáció problémája mint a regény egyik központi gondolata már az elejétől felvetül. Hogyan tudnánk megértetni magunkat egy színekben gondolkodó fajjal? Vagy egy olyannal, amelyik az általunk ismert kommunikációs formák egyikére sem reagál? És akkor még csak megkapargattuk a felszínt, ugyanis amit a Xeno a későbbiekben idegen fajok címszó alatt művel - horribile dictu bűntettet követ el -, az majdnem túlmegy az emberi felfogóképesség határain. Nyilván ez a cél, és ez már valóban a nagybetűs science-fiction területe.

Ezenkívül elvitathatatlan fegyvertény, hogy a Xeno bátran boncolgat aktuálpolitikai témákat, hiszen a sci-fi egyik legfőbb jellemzője, hogy alternatívát mutasson az emberiség önkormányozó tevékenységére, felvillantsa hibáit, lehetséges tévútjait. A mai magyar migránsellenes atmoszférában egy ilyen téma telitalálat, és anélkül, hogy nyíltan állást foglalna, a Xeno remek érzékkel ábrázolja a különböző ideológiák pro és kontra gondolkodását. Már ebből is látszik, hogy a regény nem gyermekmese. Végkicsengése húsbavájóan realista, hiába dobálózik hard sci-fi toposzokkal, hiába az ötletparádét felvonultató űropera, hiába az akciódússág, az ismeretlen felfedezésének izgalma, a Xeno kőkemény látletet állít ki rólunk. Akár tetszik, akár nem, mélysötét fekete tükröt tart elénk. Íme, az Ember!

Agave Könyvek, 2017, 414 oldal


Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!