Dermesztő hajsza – A NÁCI Neeson esete a lakossági Fargóval

Több mint tíz éve már, hogy Liam Neeson geronto-akcióhősként pozicionálta újra magát. Az Elrabolva sikerét azóta sem tudta megismételni, sem kritikai, sem anyagi szempontból, de azért rendületlenül próbálkozott B- és C-kategóriás akciómozikkal. Jogosan vetődik tehát fel a kérdés: 2019-ben mégis mitől esemény egy Neeson-film bemutatója? A rövid válasz, hogy nem az. A hosszabb, hogy ha mégis van hírértéke a premiernek, akkor az leginkább az ír muszájrambo marketingzsenijének vagy naivitásának köszönhető.

Hagyományosan nem tartozik a filmkritika tárgykörébe a sajtókampány alatt történtek boncolgatása (a film megítélése szempontjából még annak is lényegtelen körülménynek kellene lennie, hogy mit nyilatkozik az író-rendező az alkotói szándékáról), de ezúttal érdemes rá kitérni, mert több szempontból is tanulságos az incidens. Neeson az egyik interjújában elmesélte, hogy miután egy nőismerősét megerőszakolták, annyira bedühödött, hogy napokig mászkált az utcán egy ólmosbottal, remélve, hogy beleköt egy, az elkövetőhöz hasonló bőrszínű figura, akit aztán jól agyonverhet. Azért vette elő ezt az évtizedekkel korábbi sztorit, mert a bosszúvágy az Elrabolva utáni karrierjének és a Dermesztő hajszának is alapmotívuma, és nyilván azt gondolta, hogy ha minden más szerep kapcsán érdekes lehet az adott színész személyes viszonya a karaktere motivációjához, akkor talán itt is. Látványosabban nem is eshetett volna pofára, a tanmesét, mely szerint a düh szülte rasszista indulatokat le lehet, és le is kell győzni, a clickbait média és a Twitter birkakórusa úgy fordította le, hogy „LIAM NEESON RASSZISTA KIJELENTÉST TETT!!!”

Hogy ez mekkora baromság, arra remélhetőleg nem kell további karaktereket vesztegetni, izgalmasabb kérdés, hogy megérdemli-e a Dermesztő hajsza ezt az ingyen médiakampányt. A rövid válasz az, hogy nem. Hans Petter Moland önremake-je, nem meglepő módon, semmi lényegit nem mond a bosszú természetéről, ahogy a 2014-es norvég eredetinek (Az eltűnés sorrendjében) sem volt hasonló vállalása. Látszólag tehát fanyalgásra sincs semmi okunk, Moland határidőre szállította a megrendelt munkadarabot, és nem hitegette a nézőket azzal, hogy sima remake helyett újraértelmezi vagy kibővíti az első verziót.

A sztori olyan pontosan követi az eredetit, hogy nem is világos, a remake amerikai társ-forgatókönyvíróját miért nem csak dramaturgként jelölik a stáblistán. A Liam Neeson által alakított hómunkást itt Dickman helyett Coxmannek hívják, nem egy norvég kisvárosban, hanem a Denverhez közeli Kehoe-ban éli tisztes polgári életét, begyűjtve az Év Állampolgára kitüntetést, és az egyetlen fia is ugyanúgy, herointúladagolásban hal meg. Dick/Cox nem hisz a rendőrségnek, nyomozni kezd, és sorra végzi ki a gyanúsítottakat. Az alvilági tápláléklánc végén mindkét filmben egy vegán maffiózó áll, aki az emberei eltűnése mögött először egy rivális szerb/indián bandát sejt, majd később belép a képbe egy bérgyilkos is (az eredetiben Kínainak hívják, de valójában japán származású dán, a remake-ben Eszkimónak, annak ellenére, hogy afro-amerikai.) Külön szálat kap a helyi rendőrség egy nyomozópárosa is (egyikükből nő lett az új verzióban), teljesen feleslegesen.

Nem Moland az első, aki hajlandó volt Hollywood kedvéért kannibalizálni magát (lásd Haneke esetét a Funny Gamesszel), de ennyire látványosan kevesen szartak bele az adaptációs projektbe. Nem mintha a Dermesztő hajsza fércmunka lenne, a képi világa például egészen igényes, a szintén duplázó Philip Øgaard operatőr nyilván komolyabb stábbal, jobb technikai feltételekkel dolgozhatott. De az, hogy nem csak konkrét snitteket, vágóképeket, de még a kultúraspecifikus humort is változtatás, vagy legalább finomhangolás nélkül próbálták meg átkontrolvézni, vagy nagyfokú arroganciáról („tökéleteset alkottam elsőre, minek variáljak?”) vagy hasonló mértékű lustaságról tanúskodik („így is, úgy is kifizetnek, minek strapáljam magam?”). Egyetlen példa: amikor Coxmant és feleségét behívják a boncterembe, hogy azonosítsák a fiúkat, hosszú másodpercekig nézhetjük egy kitartott állóképben, ahogy a „tepsit” kézi emelővel lassan, nyikorogva derékmagasságig emelik. A jelenet az eredetiben még talán értelmezhető úgy, hogy a helyi viszonyok groteszk kisszerűségét hangsúlyozzák ki vele, a remake-ből viszont teljesen hiányzik ez a kontextus.

Az eltűnés sorrendjében is a Fargóból és persze a tarantinói életműből merített, de közben beágyazta ezeket a hatásokat a skandináv „északi noir” hagyományiba. Az idióta, különc figurák, a morbid humor és a hirtelen kirobbanó erőszak a coloradói kisvárosban sem tájidegen elemek, de amíg egy norvég filmben a Fargo megidézése önmagában egy izgalmas kísérlet, ugyanezt majdnem változatlan formában visszahozni Amerikába, kevés. És hogy miért csak majdnem? Mert épp a legfontosabb összetevője hiányzik a fargói receptnek – a fargói kisember. Papíron persze pont ilyen figura Coxman, de amíg Stellan Skarsgårdnak el lehet hinni, hogy életében nem emelt még kezet senkire, addig Liam Neesonon már túl szűk ez a kabát. Nem illik hozzá ez a szerep, és nem illik hozzá ez a humor. Az önirónia nem az ő műfaja. 

Húsz éve még friss, izgalmas és formabontó lett volna a Dermesztő hajsza. Most csak lelketlen utánérzés, de annak legalább profi. Aki nem látta az eredetit, az a poénok és a fordulatok jelentős százalékán még szórakozni is fog (a szinkronos verzióban az egyik eszkimós geg túlzás nélkül zseniális), de jobban járnánk, ha az akciókarrierjét elvileg mostantól lezáró Neeson legközelebb egy önéletrajzi ihletésű pszichológiai drámával jelentkezne egy fiatal ír srácról, aki éjszakánként felfegyverkezve, vérben forgó szemekkel járja Belfast utcáit.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!