Love, Death + Robots - A végtelenbe... és tovább

Egy szellemvadász fia összebarátkozik egy alakváltó lénnyel. Farmerek mechákban védelmezik családjukat egy idegen szörnyinváziótól. Három robot posztapokaliptikus városnézésre megy az emberiség kihalása után. Egy rejtélyes múltú művész az értelmet keresi a galaxisban. Egy öntudatára ébredt joghurt békésen átveszi a hatalmat a világon. A Netflix új animiációs sci-fi antológiája nem szűkölködik a furcsa, frappáns, merész és elgondolkodtató (valamint erőszakban és szexualitásban tobzódó) ötletekben – ahogy ezek vizuálisan izgalmas, vad, látványos kivitelezésében sem. A 18 teljesen önálló kisfilmet, melyek játékideje hattól tizenhét percig terjed, más-más csapat készítette a világ minden tájáról Tim Miller (Deadpool) és David Fincher produceri bábáskodásával (Miller maga is rendezett egy epizódot, Fincher sajnos nem) – hitvallásuk szerint a projekt célja az animációban rejlő végtelen stilisztikai lehetőségek demonstrálása egy „nerdöknek szóló szerelmeslevél” formájában. 

Vagyis: Metal Hurlant/Heavy Metal a XXI. századnak. Az eredmény összességében lenyűgöző, még ha egyes részleteiben (az antológiaformátum örök átka az elkerülhetetlen színvonal-ingadozás) lapos, frusztráló vagy elkapkodott is. 

Az alkotók nyilatkozatai kapásból egyértelművé teszik, hogy a stílust előbbre valónak tartották a tartalomnál, de azért utóbbi esetében is biztosra mentek: majd mindegyik kisfilm olyan elismert zsánerszerzők novelláiból készült, mint John Scalzi, Ken Liu, Alastair Reynolds, Joe Lansdale, Marko Kloos, Peter F. Hamilton vagy Michael Swanwick. Az epizódok ennek megfelelően műfajukat, történetüket, stílusukat, cselekményük helyét és idejét tekintve is változatosak – éppúgy van hely a Beyond the Aquila Rift felfoghatatlan galaktikus messzeségben játszódó űrhorrorának, mint a Hitler egyre bizarrabb haláleseteit és azok egyre bizarrabb történelmi következményeit sorra vevő Alternate Histories harsány komédiájának. 

Míg azonban az animációt a producerek más-más csapatokra és stúdiókra bízták (köztük a magyar Digic Picturesre, lásd The Secret War, Ice Age), a novellákat szinte kivétel nélkül Philip Gelatt (Az Európa-rejtély írója) dolgozta át forgatókönyvvé. Ami nem biztos, hogy jó ötlet volt, ugyanis míg egyes sztorik érezhetően nagyon kézre álltak neki, mások érezhetően kevésbé – Scalzi pimasz szeméttelepes sci-fi komédiájával (The Dump) például egyáltalán nem tudott mit kezdeni, Lansdale szellemhalas tripjét (Fish Nigh) viszont szépen és érzékenyen ültette át (jelentős változtatásokkal) mozgóképre. Máskor az adaptációja végtelenül egyszerű és szolgai, és érezhetően csak azért működik, mert az eredeti novellát bitang jól megírták (ld. a Good Huntingot Ken Liu magyarul is hozzáférhető, Jó vadászatot! című darabjából, amely mind remek karaktereit, mind szenzációs világábrázolását tekintve egy sokkal ambiciózusabb és sokkal hosszabb megvalósítást is könnyedén elbírna). 

Ami a képi világot illeti, a különböző országok csapatai és stúdiói elképesztő munkát végeztek: a hagyományosabb 2D-animációtól az Irány a Pókverzum! stílusára rímelő kreatív finomságon (The Witness) és az élőszereplős felvételekkel való vegyítésen át (utóbbi Miller Ice Age-e Topher Grace-szel és Mary Elizabeth Winsteaddel) a 3D-s számítógépes grafikáig, a szörnyostrom alatt álló fagyos Szibéria gyönyörű valószerűségétől a  hétköznapi világ gyerekrajzfilmes ábrázolásáig bőven van min legeltetni a szemet.  Mindebbe a vizuális változatosságba csak az rondít bele kicsit, hogy a 18 kisfilmből 7 fotorealisztikus CGI-jal készült, ami több esetben is indokolatlan, de legalábbis érthetetlen. 

Ha egyszer bármilyen animációs stílust választhatsz, a fotorealisztikus CGI kreatív szempontból egyszerűen végtelenül lusta megoldás – ráadásul olykor látványszempontból is problémás az emberi szereplők miatt. És most nem a uncanny valley-n akarok lovagolni (bár teljes joggal megtehetném), hanem a sokkolóan személytelen karakterdesignon. A Beyond the Aquila Rift ennek tökéletes állatorvosi lova. A szereplői amolyan szuperideális külsejű emberek, ahogy azt egy algoritmus elképzeli: a férfi széles vállú, nagy állkapcsú, mintha 100 Men’s Health címlapfotó összeolvasztása lett volna a 3D-modellje alapja, a nő ugyanez, csak nagy mellel, bomba testtel és 100 Playboy címlapfotóval. Egy pillanatig sem hihető egyikük sem mint valódi ember, amikor meg dugni kezdenek, te jó ég… Uncanny valley? Cringe valley!

Pedig a Beyond the Aquila Rift egyébként az antológia egyik csúcspontja, és részben pont az (egyéb, nem emberi alakok) animációja miatt – a finálé revelációjának totális horrorát olyan hátborzongató kreativitással keltik életre, hogy a fotorealisztikus ábrázolás itt durvább és rémálomszerűbb, mint amilyen bármiféle vad, torz, pszichedelikus stilisztikai bravúr lehetne. Egyszerű és kiszámítható cselekménye dacára ez egyben az antológia egyik legszaftosabb darabja is: rámutat, mennyire foglyai vagyunk primitív félelmeinknek, és hogy a prekoncepcióink még azonnali fenyegetettség híján is inkább löknek az őrület, mintsem az elfogadás felé. Tartalmilag a másik csúcspont a szintén Alaistair Reynolds novellájából készült Zima Blue az élet igazságának, értelmének kereséséről, illetve annak hiábavalóságáról. Színtiszta, csúcs science fiction mindkettő. 

A Marko Kloos novelláiból adaptált háborús sci-fiket, a farkasemberes Shape-Shifterst és a csapatszállító-pilótás Lucky 13-at már kevésbé szolgálja jól a fotorealisztikus CGI: ezek sematikus történetek érdekes, de kibontatlan ötletcsírákkal, jót tett volna nekik egy erősen stilizált ábrázolásmód – ahogy a farmer-mechás Suits is a kellemes hangulatú animációja miatt élvezetes, standard CGI-jal és jellegtelen szuperemberekkel sokkal unalmasabb lett volna. Nem is beszélve az animeszerű Sucker of Soulsról (archeológusok vs Dracula) és Blindspotról (a Mad Max találkozása Halálos iramban-nal) vagy az egyenesen Miyazakit idéző Good Huntingról. Mindenképpen jár viszont a pacsi a szintén fotorealisztikus stílussal dolgozó magyar csapatnak a The Secret Warért: egyrészt a történelmi fikció sokkal jobban indokolja ezt a vizualitást, mint bármi más (vagyis itt egymásra talál a stílus és a tartalom), másrészt ennek karakterei abszolút hihető, markáns vonásokkal és testalkattal felruházott emberek. 

A Love, Death + Robots egy izgalmas, kreatív és kiszámíthatatlan stíluskavalkád. Nem elhanyagolható fegyverténye, hogy ha valamelyik kisfilm sztorija vagy vizualitása nem tetszik, legfeljebb pár percig kell elviselned, utána rögtön kapsz valami egészen mást. Ennek az antológiának minden szempontból ez a formai és tartalmi változatossága az éltető eleme, ebben tobzódik és burjánzik.  Épp ezért ajánlható szinte bárkinek, és épp ezért készülhet belőle sok-sok további évad. Remélhetőleg fog is. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!