Dan Simmons: Dermesztő nyár - A zseniknek sem jöhet össze mindig minden

- spoilerek jelezve-

A párhuzamos univerzumok néha közelebb vannak egymáshoz, mint gondolnánk. Stephen King (Dan Simmons) egy álmos amerikai kisvárosban, Portlandban (Peoriában) született 1947–ben (1948-ban), így aztán abban az évtizedben gyerekeskedett, melyben az atomháborús fenyegetettség dacára (vagy épp azért) csúcsra járt a fogyasztás, és – legalábbis a Dixie-vonaltól északra – többé-kevésbé szeplőtelen volt az amerikai álom (Pleasantville, valaki?). Stephen (Dan) manapság a zsánerirodalom élő klasszikusának számít, s mint a zsenik általában, sosem hagyta magát egyetlen műfaj keretei közé szorítani, sci-fiben, krimiben, horrorban, illetve ezek különböző arányú keverékében is jó néhány remekművet alkotott.  Középkorú férfivá érve aztán ő sem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy visszatekintsen abba a korba, amikor még minden annyira más volt, s 1986-ban (1992-ben) megszületett az AZ (Dermesztő nyár). 

A történet 1957-ben (1960-ban) játszódik egy Stephen (Dan) szülőhelyének közelébe helyezett képzeletbeli kisvárosban, a főhősei pedig 10-12 éves gyerekek, még éppen innen ártatlanságuk elvesztésén. A Vesztesek Klubja (Bringás járőrök) kis csapatában többek között megtaláljuk az intelligens kövér srácot, a majdani írót és a diszfunkcionális családja által megnyomorított személyiségű lányt, akiknek addig legfeljebb a város fiatalkorú pszichopatájával gyűlt meg a bajuk, a regény kezdetén azonban egy társuk eltűnése jelzi, hogy valami elképzelhetetlenül gonosz lappang a kisvárosban - és a gonosz elleni küzdelemben nem számíthatnak a felnőttekre, csak saját magukra.

A hasonlóság első ránézésére roppant meggyőző, és nem is lenne vele semmi gond, ha a két szöveg ugyanabban a ligában játszana – ahogy egyébként a szerzők tehetsége alapján arra számítani lehetne –, ám sajnos nem így van. Lehetséges persze, hogy a különbség Stephen és Dan eltérő kokainfogyasztási szokásaiban keresendő, de a Dermesztő nyár részleteiben és egészében is úgy viszonyul az AZ-hoz, mint a Titkok könyvtára–széria Indiana Jones kalandjaihoz, mint Lin Carter Conan-sztorijai Howard Conan-sztorijaihoz vagy mint az éttermi húsleves nagyanyád lakodalmas csodájához: ha nincs viszonyítási alapod, el lehet ütni vele az időt, de ha van, nem fogsz tudni szívből lelkesedni.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy mondatban írom le Simmons nevét és a csalódás szót: végül is ez az ember úgy írt ezerplusz oldalnyi fantázia-orgiát a Canterbury mesék által inspirálva, hogy nem győztem elég gyorsan lapozni, mielőbb tudni akartam, mi lesz történik a fejezetben; ő volt az is, aki lenyűgöző arányérzékkel tudott Homéroszt, Shakespeare-t és Proustot keverni robotokkal, féregjáratokkal és tudatátvitellel – s akkor még nem is beszéltünk arról a – szó szerint – dermesztő horrorról, amelynek egyszerre volt erőssége a cselekményszövés és a jellemábrázolás, pedig a történelmi tények jócskán megkötötték a szerző kezét.  Tévedés ne essék, King sem hiba nélkül való, sőt – ott az Álomcsapda például, vagy az a történet, amelyben valami perverz álommanók kavarják a szart, és már a címe sem jut eszembe –, de Simmons mindig magasan átugrotta a lécet. Eddig legalábbis.

Kénytelen leszek még egy kicsit Kingre hivatkozni, hogy érthetőbb legyen a frusztrációm (érted haragszok, elvtárs, nem ellened). Ha az AZ-ból kivennénk Pennywise mesterkedéseit, és nem maradna más, csak a Vesztesek felnőtté válásának története, még mindig torokszorítóan izgalmas lenne, ha másért nem, hát mert valamelyik szereplő szorongásai és félelmei nagy valószínűséggel visszaköszönnének a saját, vagy valaki hozzánk közel álló személy életéből (ennél az összehasonlításnál persze nem szempont, de King megmutatja azt is, hogyan hatnak ki ezek az emlékek az adott karakter felnőtt énjére). A részletes és hiteles jellemábrázolás pedig létrehozza az olvasóban azt a kötődést, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a szörnyűségeknek súlyuk legyen, s hogy a horror igazán megérintsen: lehet amúgy bármilyen plasztikus és érzékletes a tortúra, ha ennek a kapcsolatnak híja van, legfeljebb vállat vonsz, és tovább lapozol. Márpedig a Vesztesek Klubjához képest a Dermesztő nyár szereplői kétdimenziós papírmaséfigurák: míg pl. (a sokat olvasó és könyvtárba járó) Ben Hanscom kövérsége az AZ-ban egész gyermeki létére és jellemére kiható trauma, Simmons (sokat olvasó és könyvtárba járó) kövér srácának kövérsége megmarad a fizikai tulajdonság szintjén. Nem árulom el, történik-e vele valami a cselekmény során, de azt igen, hogy ha történik, nem fog különösebben meghatni. De említhetnénk a kötelező helyi huligán alakját is, akinek teljes pszichopata eszköztára kimerül a halálos fenyegetőzésben. 

Sajnos a karakterépítésben megmutatkozó slamposság még a kisebbik probléma, a karakterek itt-ott még két dimenziójukban is hiteltelenek, nagyon sok helyen felnőttek hangján szólnak vagy – lásd a fenti kövér srácot, aki írói ambíciókat dédelget – írnak. Bármekkora paradoxon is, ebben a regényben a „félretett hitetlenség” nem a természetfeletti, hanem a nagyon is hétköznapi részletekben szenved csorbát. Helyenként persze így is megmutatkozik Simmons zsenije: a mindössze pár oldalnyi múltbeli lincselés zsigeri kegyetlenségét pirulás nélkül oda lehetne tenni az Akiért a harang szól azon részéhez, ahol a köztársaságiak egymás után végzik ki a falu hatalmasságait - hitelesebb és egyben félelmetesebb egyszerre, mint bármi más, amivel dolgunk lesz a szövegben.

A következetlenség egyébként nem csak a jellemábrázolás, hanem a cselekményszövés terén is felbukkan. A Dermesztő nyarat talán megmenthetné a horrort biztosító elemek ötletessége, ha Simmons nem csapongana a felhasználásukban. Rögtön a sztori elején fontos szerepet kap a kisvárosi iskola gondnoka (illetve temetőőre) és annak Dögszállító nevű furgonja,  mely majdnem az egyik gyerek halálát okozza: ám ennek az incidensnek, melyet kivételesen a felnőttek, sőt a helyi rendőrség is komolyan vesz, az égegyadta világon semmi következménye nem lesz, a Dögszállító és félelmetes sofőrje eltűnik, hogy majd csak - regénybeli idővel mérve – hetekkel (száz oldalakkal) később, a végjátékban bukkanjon fel újra (spoiler: de utalhatnék a fentebb már kipécézett huligánra is, akit nagyjából középtájon látunk utoljára, hogy az író a végén egy „eltűnt és többet senki se látta” félmondattal küldje a süllyesztőbe). 

Nagyjából ugyanez az esetlegesség mondható el a Gonosz többi manifesztációjáról is: például annak, akinek a képében az utolsó oldalakon megjelenik, mindaddig legfeljebb két sornyi szövege van (holott a cselekmény fontos részét képezi, hogy a hősök kémkedni kezdenek a gyanús felnőttek után). A Simmonsnál jól megszokott, és általában mesterien kezelt állandó nézőpontváltogatás itt csak a zűrzavart fokozza – főleg, hogy a trehány tördelésnek hála az amúgy elkülönülő részek sokszor egymásba csúsznak, és csak a nevek felbukkanásánál jövünk rá, hogy már egy másik szereplőről olvasunk.

A regénybéli Gonosz - spoiler:  köze van az ősi Egyiptomhoz és a Borgiákhoz is, és természetesen körökkel lemarad az AZ-hoz képest, még hitelességében is, pedig ez utóbbiban egy kozmikus teknős osztogat tanácsokat egy interdimenzionális félelemvámpír elleni küzdelemben – ha nem is nagy durranás, de a szereplőkkel való konfrontációi fantáziadúsra és  pörgősre sikeredtek. Ezek a jelenetek a regény legerősebb részei, a hatást azonban három körülmény is jócskán lerontja. Az első, hogy a motivációja megmarad az önmagáért való gonoszság szintjén – két helyen nyilatkozik meg ez ügyben, mindkétszer a legócskább horror-egysorossal operál („ezt a ti emberi elmétek úgysem értheti”). A második, hogy míg pl. Pennywise és áldozatainak félelmei között nagyon is szoros kapcsolat van, a Dermesztő nyárban randomgenerátor dolgozik:  Simmons mindent bedob, hogy ne legyen két egyforma rémálom, de hiába briliáns a koreográfia, ha nincs mögötte kapocs, mely valóban átélésre kényszerítené a befogadót. A harmadik, egyben az utolsó szög a koporsóban a gyerekek visszavágása: a valódi horrorban hagyományosan nagy súlya van a jófiúk eszköztelenségének, amihez képest a regény utolsó harmada maga a republikánus kéjmámor. spoiler: Bizony, a Dermesztő nyár tizenkét évesei lőfegyvert ragadnak és Molotov-koktélokat gyártanak, hogy aztán nyílt színen rambóskodják végig a városuk közepét. Ezt most így hogy a picsába, Dan? Most kénytelen leszek újra felütni a Káli dalát vagy a Terrort, hogy megbizonyosodjak róla, ez az egész csak egy rossz álom.

Eredeti cím: Summer of Night, fordította: Babits Péter
Alexandra, 2018, 720 oldal

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!