Miután Lynne Ramsay, a Sosem voltál itt rendezője egyszerű, nyílegyenes ponyvaként jellemezte a remekműve alapjául szolgáló kisregényt, nem különösebben számítottam rá, hogy a könyv bármiféle meglepetéssel szolgál majd. És bár Ramsay nem mondott hülyeséget, azért a film megrázó-felemelő karakterdrámájának magja már Ames soraiban is ott van – kevés olyan kortárs popkulturális kifejezés létezik, amit jobban gyűlölök az „elevated horrornál”, ennél a „bocsánat, hogy tetszik egy véres film”-féle töketlen fogalmatlanságnál, viszont ha műfaj elé hülyeség is kitenni az „elevated” jelzőt, bizonyos típusú történetmesélési formulák előtt lehet létjogosultsága. Konkrétan a ponyvára gondolok. A Sosem voltál itt afféle „elevated pulp”.
Elvégre a ponyva (ellentétben a horrorral, már ha van bármi szembeállítani ezt a kettőt, főleg, hogy a közös halmazuk sem kicsi) nem igazán szokott lélekrajzzal bíbelődni: ha egy jelenet egy emberrel és egy kalapáccsal kezdődik, onnan jó eséllyel nem az okok és a belső motivációk, hanem a következmények, vagyis a betört koponyák és a fröcsögő vér, a kisebb ellenállás, az azonnali hatáskeltés útján halad. A Sosem voltál itt, amelyben a középkorú exkatona, Joe egy politikus elrabolt lányát keresi az alvilágban, nem fordítja annyira visszájára ezt a panelt, mint az adaptáció, de a legjobb ponyvákhoz méltón pőre, nyers és szuperhatékony prózájával meg minimalista dialógusaival mégiscsak megpiszkálja annyira, hogy a kétségkívül hangsúlyos (és erőszakos) thrillerelemek alól fel-felüsse a fejét a vágyott haláláig az időt csupán muszájból kitöltő, morális nihilben élő, traumáitól összeragaszthatatlanul szanaszét tört ember fájdalmas és félelmetes karakterdrámája.
Ezzel Ames ugyan nem lép túl sem a műfaj, sem a ponyva keretein, viszont belevisz valami olyan pluszt, amivel e kategóriák határain belül viszonylag ritkán találkozunk.
A Sosem voltál itt legérdekesebb eleme (az adaptációhoz képest) az, hogy az antihős és a megmentendő kislány között egy nagyon kurta és szinte kommunikációmentes jelenetet leszámítva semmiféle kapcsolat nincs, a legszokatlanabb pedig (önmagához képest is) az, hogy jóval azelőtt véget ér (az adaptáció történetének nagyjából félútján), amit hagyományosan finálénak neveznénk. Ames csupán addig a pontig vezeti a cselekményt, ahol az addig robotpilótán előrenyomuló és öldöklő főhős új elhatározásra jut, és immár személyes indíttatásból, semmint rutinból nyomul tovább az öldöklés útján.
Ames egy ültedben végigolvasható kisregénye (160 oldal, de feleannyin is kényelmesen elférne: a sorközszakadékokon és a lóbetűkön szinte érezni a tördelő izzadságát, ahogy megpróbálja gerincnyi vastagságúra dagasztani a szöveget) így egyszerűbb és elemibb, ugyanakkor sivárabb is, mint az adaptációja – hiányzik belőle utóbbi torokszorító megváltástörténete, a totális, sűrű, lélekzabáló sötétség és az alagút végén pislákoló halvány, mégis csodálatos fény kontrasztja. Helyette marad a tocsogás az alvilág és a politika kijózanító összefonódásának vériszamos üledékében, a minket körülvevő hétköznapi valóság mérhetetlen, a maga módján minden társadalmi rétegre kiterjedő romlottságában. A befejezés sajátos befejezetlensége is ezeken a nihilista vizeken evez: sok évtizednyi ponyvával és a megállíthatatlan, brutális, pragmatikus főhős ismeretével a hátunk mögött pontosan tudjuk, hogyan végződik a történet a könyv becsukása után, viszont felmerül a kérdés, hogy számít-e ez egyáltalán valamit a nagy dolgok rendjében.
Szeretnénk hinni, hogy igen (ahogy Lynne Ramsay is). De a valóság más kérdés.
Eredeti cím: You Were Never Really Here, fordította:
Gazdag Diana
21. Század Kiadó, 2019, 160 oldal
