Orgyilkos osztály - Így neveld a jakuzád (meg a kartellkatonád, a maffiózód és a redneck nácid)

Ha nem olvassuk, hanem csak nézzük az Orgyilkos osztályt (Rick Remender és Wes Craig képregényéből sorozat is készült; lásd: lejjebb), akkor nem nagyon fogunk rájönni, hogy egy mélyen személyes történethez van szerencsénk, sőt, még az sem derül ki, hogy miért is tartották jó ötletnek ezt a sztorit elmesélni. Mármint azon túl, hogy az orgyilkosjelölt fiataloknak létrehozott iskola ötlete menő koncepciónak tűnik.

Remender és Wes Craig képregényeredetije ennél azért izgalmasabb és okosabb. Az utószóban az író elmeséli, hogy milyen ingergazdag gyerekkora volt: állandóan költöztek, mindig újabb és újabb közösségekbe kellett (volna) beilleszkednie, és mindenhol a kívülállókhoz, a punkokhoz, a deszkásokhoz és a gótokhoz csapódott. És nem mellesleg tanúja volt bandaháborúknak, késeléseknek, túladagolásoknak. Hiába nem realista képregény az Orgyilkos osztály (sőt), ezek a félelmek és szorongások ott vannak benne, ettől valóságos és ettől átélhető.

Remender vonzódik a szélsőségekhez, és pofátlan élvezettel tobzódik bennük. Nem elég, hogy a főszereplő-narrátor árva, a történet elején még hajléktalan is, és az ambíciói sem hétköznapiak: Reagan meggyilkolásáról álmodozik (ja, igen, a 80-as években járunk), ugyanis a cowboy elnök megszorító intézkedéseiből vezeti le a szülei halálát (egy szabadon engedett skizofrén az öngyilkossága közben velük is végez.) Az árvaház porig égetése és az utcán eltöltött hónapok után Marcust meginvitálják egy szigorúan titkos intézménybe, a Haláltanok Királyi Iskolájába, ahol a bér- és orgyilkolás tudományát sajátíthatja el hasonszőrű diákok társaságában. Remender itt sem spórol az ismerős műfaji panelekkel: az igazgató nyilván ázsiai, egy Szecska mesterbe oltott szadista Miyagi, a diákok közt pedig vannak jakuzajelöltek, mexikói kartellkölykök, Los Angeles-i bandatagok, szalon- és egészen náci redneckek, maffiapalánták Jersey-ből, de még Sztálin bérgyilkosának fia is itt tanulja a méregkeverést, a közelharcot és (többek közt) a bérgyilkolás pszichológiai hátterét.

Ha az intézmény unortodox jellegét zárójelbe tesszük, vagy azt, hogy itt néha az emberölést adják fel házifeladatnak, akkor ez a világ annyira nem is különbözik a tini- és a börtönfilmek kasztrendszerétől, csak az osztályharcot errefelé szó szerint kell érteni – mintha a Harry Potterből és az OZ-ból csináltak volna közös rebootot a Skins és a Banshee alkotói.

Ebben a történetben is a freakek és a geekek azok, akik látványosan különbözni akarnak, és lázadnak a rendszer ellen (Marcus is nyilván hozzájuk csapódik), miközben a többiek a falkavezér szerepéért vetélkednek, látszólag önszorgalomból, de valójában mindenki csak a szülői elvárásoknak akar megfelelni – ami az átlagosnál kicsit nyomasztóbb, ha történetesen maffiacsaládból származol. Ha pedig csak megjátszod a faszagyereket, és nem tudod meghúzni a ravaszt a döntő pillanatban, akkor oda a reputációd, és ugyanúgy kiközösítenek, mint egy átlagos iskolában, ha nincs új iPhone-od.

Bármennyire szellemes az alapötlet, gyorsan ki is fulladhatna, ha Remender megelégedne az iskolai „intrikák” bemutatásával, de nem teszi. Egyrészt a sok egyenrangúnak tűnő karakter mozgatása ellenére végig Marcus sajátosan elborult nézőpontjából követhetjük az eseményeket, másrészt izgalmas, más-más műfajú mellékszálak épülnek fel a háttérben. Ügyes dramaturgiai húzás, hogy a főhős vérére nem egy, hanem rögtön két pszichopata is szomjazik: a Soto Vatos banda vezére klasszikus szerelemféltésből, az egykori, intézetis szobatárs, a NAGYON állatbarát Fuckface bosszúból akarja meggyilkolni Marcust. Az első, magyarul megjelent kötetbe, amely Reagan-nemzedék cím alatt fogja össze az első hat füzetet, viszonylag sok történést sikerült belezsúfolni, mégsem tűnik felszínesnek vagy csapongónak a képregény. Jut idő bőven a karakterek megismerésére, van, hogy két szereplő oldalakon át dumál, sőt a vegasi „osztálykirándulás” során még egy LSD-trip l’art pour l’art illusztrálását is megcsodálhatjuk.

Ezzel el is jutottunk az Orgyilkos osztály másik, egyenrangú szerzőjéhez: Wes Craig rajzolóhoz. Nyugodtan megkockáztatható, hogy nélküle – high concept-sztori ide vagy oda – nem nagyon lenne értelme ennyi karaktert pazarolni a képregényre. Craig panelezése, főleg az akciójeleneteknél, egészen zseniális, annyira dinamikusak a kompozíciói, hogy szinte megmozdulnak, és néha egészen szokatlan (például a teret 180 fokban kiterítő) perspektívát használ. Merészen váltogatja a hideg és a meleg színeket, amitől akár zavaró is lehetne az összkép, de a stilizált látványvilág tökéletesen passzol a különféle hangulatokat és műfajokat vegyítő sztorihoz. Az Orgyilkos osztályt akkor is élmény lenne végiglapozni, ha a szövegből egy szót sem értenénk.

A SOROZATRÓL

A SyFy megrendelésére készített (nálunk az HBO GO-n elérhető) sorozat társ-kreátora maga Remender volt, úgyhogy azzal biztos nem vádolható, hogy nem érti az alapanyagot. A Marcust alakító Benjamin Wadsworth-ben az elvárhatónál talán kevesebb a karizma, de amúgy a castingra sem lehet panasz. (Ha japán lennék, akkor azért lehet, hogy zavarna, hogy az egyik japán szereplőt hongkongi, a másikat vietnami származású színész alakítja.) A történet nagyjából hűen követi a képregényét (a 11. füzet végéig jutunk el), csak az időrendet variálja meg helyenként, de amit pluszban hozzátesz, az fájdalmasan középszerű. A képregényben sikerül a műfajok határán egyensúlyozni, itt viszont a thriller, a heist és akció helyett túl sokszor billen a melodráma felé a mérleg.

Ez részben a nyilván nem túl magas költségvetésnek tudható be – ha a látványra kevesebb a pénz, akkor jobb híján beszéltetni kell a szereplőket a meglévő díszletek közt. Ott bukik el ez az ötlet, hogy Remender megpróbál a Sin City-film kottájából játszani, vagyis a dialógokat és Marcus narrációját szinte változtatás nélkül emeli át, csak ami a képregény stilizált közegében működik, az egy profánabb, élőszereplős sorozatban már nem feltétlenül. A pénz mellett az idő is hiányzik: a 45 perces epizódokban nem lehet rendesen elmélyíteni a karaktereket, és a nagy rohanásban a szereplők pálfordulásai is csak annyira hatnak megalapozottnak, mint a napi szappanoperák menetrendszerűen érkező fordulatai.

Az Orgyilkos osztály mint sorozat korrekt iparosmunka (az animált flashbackek és az 5. epizód vegasi kiruccanása felfelé lóg ki), de a képregénnyel csak akkor lehetne egy lapon emlegetni, ha a történet elborultságához a vizualitás és a dramaturgia is passzolna. A sorozatnak sajnos nincs egy saját Wes Craigje, de ha a második évad kreátorának esetleg leigazolnák Noah Hawley-t (Fargo, Légió), még akár izgalmassá is válhatna a projekt.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!