A Tíz kicsi néger alaphelyzetének - egymásnak ismeretlen, látszólag semmilyen közös kapcsolódási ponttal nem rendelkező embereket összezárni, aztán legyilkolni egykülvilágtól hermetikusan elzárt helyen – számos feldolgozása született a regény 1939-es megjelenése óta, de egy másik ász kellett hozzá, hogy a külsőségek megváltoztatásán túl is csavarjon rajta egyet. spoiler: „Mindnyájan ugyanazt a szörnyű álmot álmodjuk” – mondja egy helyütt az egyik szereplő, s egy tanulmány szerint talán ez lehetett az egyik inspirációs forrása Philip K. Dick 1969-es A halál útvesztőjének, amely Dick legparanoidabb történetei közé tartozik. A klasszikus szüzsét aztán a filmvásznon is többször újragondolták: elég ha csak a liftben garázdálkodó természetfelettire (Ördög, 2010, forgatókönyvíró: M.Night Shyamalan) vagy éppen egy emberi test felett viaskodó személyiségekre (Azonosság, 2001) gondolunk. spoiler vége Ennyiféle variáció után joggal feltételezhetnénk, hogy a recepthez nem nagyon van mit hozzáadni, ám Mur Laffertynek szerencsére sikerült.
Igaz, az apró plusz, mely a Hat ébredést kiemeli a szimpla utánérzések tengeréből, ezúttal nem a gyilkossal lefolytatott macska-egér játékban, és nem is a minden történést a feje tetejére állító csattanóban, hanem a rejtély megfejtésére rákényszerített karakterekben keresendő. A regény ott kezdődik, ahol (nem számítva az utolsó fejezetet) a Tíz kicsi néger végződik. A Dormire nevű űrhajó telepeseket szállít egy lakhatónak tűnő bolygó felé, akik hibernált állapotban töltik az utat, míg zavartalan álmukat a hajó mesterséges intelligenciája mellett hatfős, klónokból álló legénység felügyeli. Ők a szó szoros értelmében feláldozhatóak: ha bármelyikükkel történik valami végzetes, ideértve a természetes elöregedésből való elhalálozást, megfiatalított testben, s a folyamatosan frissített úgynevezett elmetérképeknek köszönhetően valamennyi addigi emlékük birtokában élednek újra. Ami elbaszódhat, az a mélyűrben - a műfaj hagyományainak megfelelően - sokszorosan fog elbaszódni, és erre a sztori nyitóképe sem cáfol rá. A legénység soron következő generációja vészriasztásra ébred: a Dormire letért a pályájáról, a mesterséges gravitációnak kaputt, az MI vak és süket, s ha ez még nem lenne elég, előző személyiségeik holttestei lebegnek körülöttük. Az már csak a hab a tortán, hogy az addigi útjuk - s ezzel értelemszerűen a mészárlás – vonatkozó valamennyi emléke hiányzik. A hat szereplő csak két dologban lehet biztos: a) a gyilkos valamelyikük előző énje volt, b) semmi garancia nincs rá, hogy nem fog újra lesújtani, ha a körülmények úgy alakulnak.
A sci-finek a klasszikus whodunitokra gyakorolt potenciális megtermékenyítő hatásáról már írtunk Tom Schweterlitsch és a Letűnt világok kapcsán - ott az időutazás, itt pedig a klónozás jövőbeli „törvényszerűségeit” kell figyelembe vennünk a szálak felfejtésénél. A könnyebb belerázódás érdekében rögtön az első oldalon kézhez kapjuk azokat az alapvető szabályokat, melyek 2493-ban (a legénység ébredésének ideje) már majd kétszáz éve meghatározzák a klónok létezését (a legfontosabb szabály, hogy egy személyről egy időben egynél több klónt létrehozni törvényellenes, a „teremtés” pedig óhatatlanul együtt jár a korábbi test megsemmisítésével). A gyakorlatban persze minden szabály annyit ér, amennyit be lehet tartatni belőle, s - ahogyan annak idején Isaac Asimov is jó néhány történetben meglelte a módját, hogy újabb és újabb anomáliákat találjon három nem különösebben komplex, első ránézésre semmi kibúvót nem engedő összetett mondatból - Lafferty is ügyesen világít rá, hány sebből vérezhet egy mégoly körültekintően megalkotott rendszer.
Igaz, nem volt különösebben nehéz dolga: bármilyen keretek között is valósul meg majd a nagyipari jellegű klónozás, az már most borítékolható, hogy mind az erkölcsfilozófusok, mind a büntetőjogászok vért fognak izzadni. Pusztán a regény univerzumát alapul véve: a gyilkosságok súlya értelemszerűen relativizálódik, ha a szív megállása nem több átmeneti zökkenőnél, de az elmetérképekkel folytatható machinációk alapvetően befolyásolhatják az ártatlanság/bűnösség fogalmát is. Mi van például akkor, ha Gyilkos No. 1. a tette elkövetése után nem frissíti az elmetérképét, majd öngyilkosságot követ el, a helyébe lépő Gyilkos No. 2. pedig folt nélküli lelkiismerettel lép színre, vagy éppen akkor, ha egy harmadik személy babrálja meg az ember személyiségét?
Innen pedig már tényleg csak egy lépésre vannak a filozófia nagy kérdései - a lélek mibenlétéről, meg arról, hogy csakugyan többek vagyunk-e emlékeink összességénél - de ezt a lépést Lafferty sajnos/szerencsére nem teszi meg. A Hat ébredés talán legnagyobb erénye, hogy nem akar többnek látszani annál, ami: sci-fibe ojtott klasszikus kirakós krimi, amelynek elsődleges célja a szórakoztatás. Jó néhány morális/filozófiai dilemma bukkan fel ugyan a történetben, melynél a figyelmes olvasó egy pillanatra megállhat, hogy elgondolkozzék, de ezek – Lafferty nem bonyolódik terjengős eszmefuttatásokba - legtöbbször megmaradnak a kérdés szintjén, a cselekmény lendülete pedig nem engedi, hogy sokáig ott időzzünk.
Hasonló mértéktartás mutatkozik meg a világépítésben is: a szövegben előrehaladva szép lassan megkapunk mindent, amire az egyes karakterek mozgatórugóinak megértéséhez és a rejtély megfejtéséhez szükség van, de egy betűvel sem többet. A fantasztikum szinte kizárólag a génmanipuláció/klónozás megvalósításának kapcsán bomlik ki részletesebben, és annak is csak a társadalomtudományi vonatkozásaiban. A cselekményben fontos szerepet kapnak például az elmetérképek manipulálására szakosodott hackerek, akik mindenre és mindennek az ellenkezőjére is képesek (akárcsak filmbeli kuzinjaik bármely szabadon választott klaviatúrán való villámgyors zongorázással) a technikai részletekbe való bonyolódás nélkül, de az űrutazás részletei is végig megmaradnak a legegyszerűbb sablonok szintjén (gravitációs meghajtó mint szériatartozék, a kaját meg nyomtatják, és pont). Ez egyben azt is jelenti, hogy a hard SF keményvonalas rajongói nem biztos, hogy elégedett szájízzel kelnek fel az asztaltól, de annak biztosan nem lesz hiányérzete, aki – hozzám hasonló szakbarbárként – beéri annyival, hogy a kapcsolót felkattintva világosabb lesz, és nem érdekli az elektromosság rejtelmes működési elve.
Szerkezetét tekintve végig két síkon mozgunk: javarészt a hat „túlélőt” követjük a jelenben, akik megpróbálják megfejteni a rejtélyt, és megelőzni azt, hogy a szörnyűségek újra megtörténjenek, időről-időre pedig – attól függően, hogy éppen melyik karakter válla felett kukucskálunk – egy-egy fejezet erejéig visszakerülünk az illető múltjába. Az előbbi vonalon inkább cselekmény, az utóbbin pedig a szereplők személyiségének építgetése dominál, hogy aztán a végkifejletben összeérjenek a szálak. Lafferty már az a generáció, amelyet legalább annyira inspiráltak a zsánerben készült filmek/sorozatok és azok dramaturgiai sajátosságai, mint a nagy elődök írásai: erős nyitánnyal kezd, és közel tökéletes ritmusban bontja epizódokra a cselekményt, ideértve a cliffhangerek adagolását és a narratív fókusz váltogatását is. Könnyű kézzel, csapongás és üresjáratok nélkül, izgalmasan ír, és az iram könnyedén feledteti a cselekmény tagadhatatlanul, de nem zavaróan felmerülő sutaságait és következetlenségeit is. Az út izgalmai miatt könnyen megbocsátható az is, hogy a legütősebb wtf-pillanatot még a végkifejlet előtt megkapjuk, az egyik fontos kérdésre pedig – ti. miért kerültek éppen ezek az emberek a Dormire fedélzetére – meglehetősen lapos (kevésbé megbocsátólag: blőd) választ kapunk.
Mindent összevetve, a Hat ébredésnek egyetlen összetevője sincs, amellyel korábban ne találkozhattunk volna (csak az elmúlt pár év terméséből lehetne mondjuk a Valós halált vagy a Pandorumot említeni), összegyúrva mégis kiválóan működik. Erősen csodálkoznék rajta, ha rövid időn belül nem látnánk viszont minisorozatként, illetve remélem, hogy Lafferty sem fog „arccal a gázsi felé” jelleggel elveszni a Star Wars-franchise-ban (ő jegyzi a Solo-film könyvadaptációját), és hamarosan újra hallunk felőle.
Eredeti cím: Six wakes, fordította: F. Nagy Piroska
Agave könyvek 2018, 368 oldal
