A geekkultúra kívülről - Felhőre kiabáló vénemberek


Ezt a cikket még év elején akartam megírni, amikor Bill Maher amerikai komikus és műsorvezető szíveskedett megosztani a világgal a képregényekről és azok olvasóiról alkotott kevéssé hízelgő véleményét Stan Lee halála kapcsán. De végül nem lett belőle semmi, mert kis gondolkodás után úgy döntöttem, nincs értelme akár csak félig komolyan foglalkozni egy ilyen minden erőfeszítést nélkülöző trollkodással.

Ám a téma velem maradt – már csak azért is, mert sokkal régebb óta foglalkoztat Maher provokatív blogposztjánál. Mindig eszembe jut, valahányszor egy kommentelő olyasmit ír mondjuk egy szuperhősfilmről szóló cikk alá, hogy „már megint egy négyéveseknek való szar”. Ugyanez a nevetséges közléskényszer és szomorú kitűnési vágy szüli az „Én még egy részt sem láttam ebből a sorozatból, de nem is érdekel”, valamint – egy hírességről szóló írás kapcsán – az „Ez meg ki? Ismernem kéne?” jellegű elmés megjegyzéseket. Nem arról van szó, hogy baj, ha valaki nem látott egyetlen részt sem a Trónok harcából, vagy ha utálja a Marvel-filmeket. Dehogy baj. De abban nagyon nehéz értelmet találni, amikor valaki egy bizonyos téma nem ismeretének és/vagy (mert a kettő az ilyenek fejében valami furcsa oknál fogva nem mindig zárja ki egymást) utálatának bizonygatásával próbálja kulturálisan és intellektuálisan mások fölé helyezni magát.

Engem például teljesen hidegen hagy a foci, de még sosem éreztem rá késztetést, hogy focis blogokon fröcsögjek, vagy főleg, hogy több ezer karakteres okoskodó véleménycikket írjak arról, milyen nevetséges, amikor felnőtt emberek arra izgulnak, hogy (mérsékelten) felnőtt emberek labdát kergetnek és rugdalnak a gyepen. (Vagy hogy miközben szarrá megy körülöttük az ország, felnőtt emberek tömegével vonulnak eksztázisban az utcára, mert az évtizedek óta vállalhatatlan átlagteljesítményt nyújtó nemzeti válogatottat kivételesen nem alázták porrá egy EB-mérkőzésen.)

Ha égető szükségét érzed, hogy az interneten azzal bizonygasd vadidegeneknek a vélt felsőbbrendűségedet, hogy nem szeretsz egy rendkívül népszerű dolgot, valamit elrontottál az életedben.

Maher képregények elleni kirohanása azoknak szólt, akik igazából semmit sem tudnak a képregényekről, de bármikor szívesen kiröhögik, mert attól valamiért többnek érzik magukat. Ez még nem érne meg egy cikket, de a hónap elején Tamás Gáspár Miklós filozófus is beszállt a ringbe, és ahogy Maher, ő is arra a következtetésre jutott, hogy a képregények, illetve ez esetben a sorozatok, a díjnyertes filmek, a mémek és társaik (biztos vagyok benne, hogy a képregények, mint a videójátékok, csak véletlenül maradtak ki) nem egyszerűen butaságok, hanem a társadalom erkölcsi válságának kiváltó okai, vagy legalábbis elmélyítői. Aztán múlt héten Herczeg Márk, szeretett mostohaapánk, a 444 egyik szerzője a Trónok harca kapcsán ment neki a geekségnek és a „kardozós-szörnyes” dolgok kultuszának, sorait TGM végkövetkeztetésének bemásolásával zárva.

Márk cikke a legkevesebb: nyilvánvaló trollkodás, kattintásmágnes, rage-bait. Ami provokatív gondolatot hozzátesz az aktuálisan szupernépszerű sorozat kutyázásához, az egy az egyben TGM-től származik (akire még visszatérünk). Maher hetvenkedése sem vehető teljesen komolyan: nekimegy a szuperhősöknek (illetve a képregényeknek, mert nála a kettő egy és ugyanaz – ne menjünk bele, alacsonyan van a retorikai léc), de csak nekik. Egy árva szót nem szól más irdatlanul felkapott popkulturális „csacskaságokról”, például a Star Warsról, a Trónok harcáról, a videójátékokról, és hogy miért nem? Azért, mert nem George Lucas vagy George R.R. Martin halt meg, hanem Stan Lee, és nyilván azzal lehet nagy vihart kavarni a gyászoló rajongók körében, ha az ő munkásságát tapossa meg. Egészen megmosolyogtató volt, amikor utólag ártatlanul széttárta a karját, mondván, nem is sejtette, hogy ilyen heves reakciókat fog kiváltani a posztja – jaj, dehogynem, pontosan tudta. És pontosan ezért írta meg. Szóval komolytalan az egész, viszont ezen a szinten bejön egy nagyon fontos tényező: a generációs különbség.

Maher egyszerűen nem érti a mai fiatalságot, és ezért még csak nem is feltétlenül tudom hibáztatni. A világ elképesztő mértékben változott meg az utóbbi harminc évben – az én generációm (’81-es vagyok) tinédzser évei alatt analógról digitálisra váltott, a kulturális, társadalmi és főleg technológiai trendek úgy jönnek-mennek, hogy ha egyet pislogsz, lemaradsz kettőről. Az idősebb generációk aligha vannak ehhez hozzászokva, sokan egyszerűen képtelenek tartani az iramot. Jól emlékszem még arra, amikor évekkel ezelőtt el kellett magyaráznom édesapámnak, hogy az e-mailes postafiókja nem konkrétan a laptopján van, bármilyen másik gépről elérheti. De tudod mit? Kérdezett, érdeklődött, tanult, és ma már egész jól elboldogul az interneten. A nyitottság és a tanulási hajlandóság nem elhanyagolható kvalitások.

Ha már édesapám szóba került: egy időben ő is némi lenézéssel viszonyult a képregényekhez, de elég volt pár spontán beszélgetés a témában, elég volt csak néhány kötetbe belelapoznia, hogy felismerje az értékeit, és elfogadja legitim művészetnek. Nem, nem lett rajongó,sőt, azt hiszem, a mai napig nem olvasott el egyetlen darab képregényt sem, de hát ez soha nem is arról szólt, hogy mindenkinek szeretnie kell a Pókembert vagy a Kázmér és Hubát vagy a Maust – vagy akár a képregényt úgy általában. A lényeg, hogy édesapám, aki egyébként tizennégy évvel idősebb Mahernél, kis utánajárással revideálta az álláspontját (pár hónapja például csak úgy felhívott, hogy hallott a rádióban egy műsort, amelyben magyar képregényesek beszéltek a munkájukról és a hazai piacról, és nagyon érdekesnek találta). Pedig tőle ezt nem várja el senki, neki ez nem feladata, a családtagjain és a barátain kívül a kutyát nem érdekli, miről mit gondol, hiszen nem vezet több milliós nézettségű tévéműsort. 

Maher viszont igen, vagyis neki igenis felelőssége, kötelessége lett volna, hogy tájékozódjon a témában, melyről először blogposztot, majd pedig tévés szkeccset írt. De nyilvánvalóan nem tájékozódott, hisz képtelen különválasztani a szuperhősöket és a képregényeket, és szintén képtelen felfogni, hogy a képregények már rég nem csak gyerekeknek szólnak (tény, hogy az ’50-es években még csak nekik szóltak – de annak már bő 60 éve, Bill). Ebből a pozícióból levezetni azt, hogy Trump a képregényes idiotizmusnak köszönhetően lett elnök, pont olyasféle sültbaromság, amilyen Trump szájából szokott elhangzani.

Most, hogy apukám fél kézzel leverte Bill Mahert, térjünk rá A válságról az ifjúságnak című írásra, illetve úgy általában az ahhoz hasonlatos hozzáállásra. Bár TGM nem tesz nyíltan olyan bombasztikus kijelentéseket, hogy az ország a tévé előtt zombuló fiatalok miatt tart ott, ahol, azért a kapcsolat így is egyértelmű (még ha kissé meglepő hirtelenséggel, egyfajta utógondolatként jön is elő a cikk utolsó hosszabb bekezdésében). Ezen a cikken Herczeg Márk és Bill Maher kirohanásával ellentétben nem érződik semmiféle trollkodás, TGM láthatóan teljesen komolyan gondolja a sorait.

Van nekem ezzel némi problémám.

Két lelkes, cosplayes Trónok harca-rajongó a hamburgi premieren, 2019. április 15-én.

Természetesen nem csak TGM-ről van szó – ha az ember az átlagnál lelkesebben áll hozzá bizonyos popkulturális művekhez, viszonylag rendszeresen találja szembe magát jobb esetben csak értetlen, rosszabb esetben lesajnáló tekintetekkel (és bárki bármit mond, egy percig se hidd, hogy csak felnőttkorban) - főleg az idősebb korosztályok képviselőitől. Nem csak tőlük persze (ld. a cikk elején írtakat), de esetükben legalább valahol érthető ez a reakció. Az ő szempontjukból a geekkultúra eszement ámokfutást végez a világban: a rajongók világító műanyag kardokkal hadonásznak, röhejes ruhákba öltöznek be, Lego-szettekkel meg akciófigurákkal babrálnak, hétvégéket lőnek el egy kardozós-baszós sorozatévad ledarálására, bábukkal lépkednek egy asztalra kiterített táblán, sztreccsgatyás szuperhősök világmentős kalandjaira izgulnak, virtuális világokban ölik egymás avatárjait, és már egy filmelőzetes láttán is képesek orgazmusközeli állapotba kerülni. A mai idősebb korosztályok ifjabb korában (ahogy mondani szokták: “a mi időnkben”) a felnőttek efféle viselkedése inkább csak a társadalom perifériáján fordult elő, most meg hirtelen mindenhol ott van.

De nem lehet, hogy minderre az lenne ezeknek az idősebb, vagyis elvileg érettebb és bölcsebb generációknak a helyes reakciója, ha megpróbálnák megérteni? Nem pedig az, hogy csuklóból elutasítják, és gúnyt űznek belőle? Nehéz, tudom, mert nagy a szakadék. 50 éve biztos könnyebb volt a nagyapának közös pontot találnia a 14 éves unokájával, hiszen nagyjából ugyanazt csinálta, amit ő abban a korban: szenet lapátolt. (Apropó: ha esetleg megkérdeznéd tőlem, hogy mi a normálisabb és természetesebb, az, ha egy tinédzser bányában dolgozik, vagy az, ha egy harmincon túli felnőtt Supermant olvas, csőre van töltve a válaszom. Mi több: szégyelld magad, ha a te válaszod nem ugyanaz.)

Nem győzöm hangsúlyozni, milyen fontos a megértés – mint mindig, mindenben. Ha nem értesz meg valamit, az ismeretlen marad számodra, és az ember már csak olyan primitív állat, hogy fél az ismeretlentől. A mi konkrét esetünkben ez a modern popkultúrától való félelmet jelenti, és innen nézve már sokkal érthetőbbek az ellene intézett kirohanások. Legalábbis annyira, amennyire érthetőek a migránsok elleni kirohanások – tudom, durva hasonlat, de valójában mindkét félelem mögött bizonyos társadalmi folyamatok és embercsoportok meg nem értése (illetve a megértés igényének hiánya), valamint a meg nem értésből fakadó frusztráció mutáns édesgyermekei állnak: a komplex kérdésekre adott nagyon, mondhatni, gyanúsan könnyű válaszok: Azért nincs munkám, mert elveszik a bevándorlók. Azért tart itt az ország (a világ), mert a fiatalok videójátékokon csüngenek. Ez nem csak hülyeség (vagy adott esetben egyenesen uszítás), de ráadásul eltereli a figyelmet a valós problémákról.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy az ilyen felvetésekben valahogy mindig megszűnnek létezni az árnyalatok, és odalesz az elfogadás nemes eszméje is. Ha Marvel-filmeket (Trónok harcát/Star Warst/stb.) nézel, annyit is érsz: a nagy bölcsek szemében csak egy nyomorúságos, aggszűz nerd vagy, aki erkölcsi hullaként vegetál anyja pincéjének sötétjében. Hogy egyébként mi mással csillapítod még kulturális éhségedet, mivel foglalkozol, mit gondolsz a világról, esetleg milyen a családi és a szerelmi életed, a baráti köröd, ilyenkor már fel sem merül. Pedig egyikünk sem egyenlő azzal a felkapott popkulturális termékkel, amely iránt éppen lelkesedik, és nagy kár, hogy ezt egyáltalán magyarázni kell, mert magától értetődőnek kellene lennie.

Én a közelmúltban fogyasztottam Pókembert, Stephen Kinget, William Faulknert, valamint elolvastam a Moby Dicket (eredeti nyelven). Megnéztem másodszor a Bosszúállók: Végtelen háborút, és negyedszer Kurosawától az Ikirut. Jártam a La Ramblán és a Csontváry Múzeumban. Ami a szakmámat illeti, fordítottam Assassin’s Creed-regényt és Németországban született muszlim újságírónő ISIS-ról írt könyvét. (És nem vagyok ám ebben különleges, rengetegen vannak, akik hasonlóan széles vagy még szélesebb merítéssel gázolnak a kultúrában.) A kérdésem a következő: van még remény számomra, vagy az egyes kategóriák elsőként említett példái miatt már készítik nekem az üstöt a kulturális selejteknek fenntartott pokolbugyorban? Futaki Attila képregényrajzoló egy időben képregényes adaptációt tervezett a Fuharosok című művéből annak írója, Esterházy Péter közreműködésével. Maradhat azért Esterházy a magyar irodalom nagy alakja, vagy most már ki kell tennünk a nevét a szégyenfalra? (Bár mivel a projekt – elvileg kiadói problémák miatt – meghiúsult, Esterházy végül szerencsésen megmenekült a rögtönítélő bíróság elől.)

De térjünk rá az említett valós problémákra. Még január végén, Maher ripacskodására válaszul született ez a Twitter-thread Catherynne Valente regényíró tollából.


Mondandójának lényege, hogy a generációnk talán azért nem akar „felnőni” (értsd: még mindig képregényeket olvas, videójátékokkal játszik stb.), mert a jelenkori társadalom sokunk számára elérhetetlenné tette a felnőttlét örömeit: a családalapítást, az otthont, az utazást, az efféléket. Évtizedeken át végzünk lélekölő munkát a minket rendszerszerűen kizsigerelő vállalatoknak, miközben rég nem bízhatunk sem a gazdaságban, sem a politikában, de még abban sem, hogy a bolygó egyáltalán élhető hely lesz ötven év múlva.  Az előző generációk bölcsessége, hogy tudniillik „dolgozz keményen, és biztosan meglesz az eredménye”, nem érvényes többé.

És ha már bizonyos generációk hibáztatásánál tartunk, hadd gondoljam ezt tovább egy kicsit. Merthogy kinek a hibája is mindez valójában? Nem sokban lehetek biztos ebben a zavaros világban, de abban meglehetősen igen, hogy nem a miénk (persze ha nem változtatunk rajta, a miénk is lesz, és a következő generációk majd ugyanezt ráolvassák a mi fejünkre is – ezt én is észben tartom, tartsátok észben ti is, többek közt a következő két bekezdés során is). Ez megint csak bőven túlmutat TGM-en, Maheren és társaikon, meg úgy általában a popkultúrával kapcsolatos témákon is, és inkább az oly sok mindent magába foglaló „ezek a mai fiatalok” sóhajtozásnak szól, amelyre a jelek szerint előbb-utóbb mindenki ráfanyalodik (rég megfogadtam, hogy én nem fogok – ha egyszer mégis így tennék, valaki nyomtassa rá e szavakat egy baseballütőre, és kínálja meg vele a homlokomat). 

Az úgynevezett fiatalság nem egy légüres térbe születik bele, egyetlen generáció sem saját maga alakítja ki a közegét – azt már készen kapja az előző generációktól (aztán persze jönnek a határsértések és a lázadások), akiknek az a dolguk, hogy az utánuk jövőket neveljék, terelgessék. Megörököltük a vadkapitalizmust, a bankrendszert, a gazdagok és szegények közti szakadékot, a tönkrevágott környezetet, a nemek és fajok közti egyenlőtlenséget, a történelmi bűnöket, a korrupt politikát - erre most azt kapjuk a pofánkba, hogy azért ilyen nyomorult körülöttünk a világ, mert képregényeket olvasunk és sorozatokat nézünk? 

Nekem ez elég otromba sarkításnak, káros egyszerűsítésnek és arcátlan felelősséghárításnak hangzik. Lássuk, el tudok-e követni hasonlót "visszakézből" (csak aztán nehogy az enyémben több igazság legyen): 

Ha ön egy idősebb generációhoz tartozik, és úgy véli, a mai fiatalság tehetetlen, méla, ostoba, műveletlen és életképtelen (ld. még Clint Eastwood: „pussy generation”, Breat Easton Ellis: "a milleniálok nem olvasnak könyveket") – akkor nem kéne esetleg elgondolkodnia rajta, hogy valamit orbitálisan elbaszott? Nem önöknek kellett volna jobb világot hagyni ránk? Nem önöknek kellett volna jobban utat mutatni nekünk benne?  Nem önöknek kellett volna olyan oktatási rendszert kialakítani, amely felelősségteljes és körültekintően informálódó szavazópolgárokat nevel a gyerekekből? Nem önöknek kellett volna olyan gazdasági rendszert felépíteni, amelyben nem a következő világválságtól tartanánk éppen, pár évvel azt követően, hogy nagyjából túléltük az előzőt? És amelyben a bankban lévő megtakarított pénzünk (már ha van egyáltalán) nem csak egy fokkal érződne valóságosabbnak Superman hőlátásánál és Daenerys sárkányainál? Nem önöknek kellett volna egy érettebb társadalmat teremteni, amely nem fantommigránsoktól rettegve okádja hatalomra az autokráciát? Ha már itt tartunk, köszönjük, hogy a gyermekeink talán még viszonylag nyugodtan leélhetnek egy fél életet, mielőtt a Föld elkezd a Mad Max-filmek világára hasonlítani.

De képregényt, azt ne olvassak! Meg sorozatot, azt ne nézzek!

TGM-nél legalább érzem a jó szándékot – hogy nem lehordani akarja a fiatalságot, hanem jobb útra terelni (mert nyilván lehetne jobb úton járni, egy percig sem vitatom). Hogy látja, hová tartunk, és nagyon szívesen venne egy éles kanyart (nincs ezzel egyedül), és nem annyira fröcsög, mint inkább támpontokat igyekszik adni. Csak hát borzasztóan csinálja. Nem tudom, hány szülő (akár szó szerinti, akár képletes) ért valaha célt azzal, hogy megpróbálta lebeszélni a gyerekét a kedvenc szórakozásáról, és áttéríteni Tolsztojra (aki amúgy a legmaibb csirke TGM listáján – úgy tűnik, az értékelhető kultúra a XIX. századdal együtt kiszenvedett), de gyanítom, számuk a nullához konvergál.

Hagyjuk már békén a popkultúrát. Nem azt mondom, hogy szeretni kell, mert nyilván nem, de ne is tegyük meg bűnbaknak olyan állapotokért, amelyek kialakulásához semmi köze. Én tényleg azt hittem, már túl vagyunk „a videójátékok bűnözőt csinálnak a gyerekből” mentalitáson. Egyébként is, kedves hölgyeim és uraim: fordítva tetszenek ülni a lovon, és még csak nem is az önöké az a ló. A fiatalság dolga, hogy lázadjon az előző generációk rendje ellen, nem pedig fordítva.

PS: Mindez persze nem azt jelenti, hogy a popkulturális közeg, a “geektársadalom” hibáltan és csodálatos, és egyértelműen sokkal jobb hely tőle a világ - bár így lenne, de sajnos bőven nem így van. És érdemes (sőt szükséges) beszélni arról, hogy miért nem, viszont ez majd egy másik cikk témája lesz.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!