A lengyelekkel kapcsolatos kulturális referenciáink értékét – mint sok mást – alaposan megtépázták a szocializmus évei. A háború utáni szegénység, a Magyarországon lengyel piacként ismert gagyizás, a zakopanei buszos sítáborok, a szuvenírshopokban tett sáskajárás nem szolgálta a lengyel kultúra megismerését. Pedig elévülhetetlen érdemeik minden fronton léteztek, elég csak Andrzej Wajda filmjeit, Sienkiewicz romantikus és Lem sci-fi irodalmát, Walesa Szolidaritás mozgalmát említenem. A magyar társadalmi percepció mégsem adott kellő teret ezeknek az értékeknek. A popkultúra szintjére egészen a közelmúltig nem sikerült leszivárognia a lengyel coolfaktornak. Aztán jött a Project Red Witcher sorozata, mely ironikus módon már eleve egy divatos zsáner adaptációja volt, hiszen a fantasykönyvet egy akció-RPG játékban álmodtak meg a készítők. Ríviai Geralt világraszóló sikere újra ráirányította a figyelmet nemcsak a szláv mítoszkincsre, hanem a lengyel kortárs irodalomra is.
Főhősünk Konstantin Willemann (a továbbiakban: Kosztya) többszörös identitászavarban szenved. Már a születésekor a történelem viharfolyosójának közepén találja magát. Szilézia a szegény ember Elzász-Lotharingiája: kevesebb jólét, több kiontott vér, hasonlóan mélyen húzódó gyökerek. Maga az író is büszke sziléziai identitására, és ezt a főhősére is átörökítette. Kosztya részt vesz a ’39-es szeptemberi háborúban egy ulánus lovashadosztály tagjaként, hogy aztán kénytelen legyen letenni a fegyvert a Wehrmacht túlerejével szemben. Varsóban lófrál a megszállás első heteiben, és nem tudja, mihez kezdjen magával. Várja otthon a felesége a kis Jurekkel, de ő csak a nők, az ital és a morfium után szédeleg a meggyalázott városban. Közhelyes gondolat, de mindenképpen igaz, hogy az erkölcsi határhelyzetekben mutatkozik meg egy ember igazi személyisége. Kosztya gyenge jellemét sokszor próbára teszi a háború, és mindannyiszor elbukik. Két dologhoz fűzi elszakíthatatlan kötelék: a morfiumhoz és a nőkhöz. Az előbbit még háború idején is könnyebb megszerezni, mint az utóbbit békében.
A történet során az író egy szerelmi háromszöget négyszögesít, majd azt rögtön pentagonná változtatja. Twardoch hiába beszél hozzánk a hosszú 20. századon át, a modern férfi problémái nem változtak sokat a szűk 100 év alatt. A háborús hős fiatal felesége, Hela egy rendes, önfeláldozó polgárlány, aki Walt Disney ceruzájára is méltó lenne, nyilvánvalóan nem elégíti ki Konstantin zaklatott, erőszakos vágyaktól fűtött fantáziáját. Salome, a szeretője a pontos ellentéte ennek a kormányplakátra illő képnek. A rezes fejű nőcskének ugyanolyan szemtelen és buja pofája van, mint egy elkényeztetett perzsa macskának, hogy az egyéb bundáiról ne is beszéljünk. Disney helyett Konstantin rajzol róla érzéki aktokat szerelemcsinálás előtt és után. Ebben a kapcsolatban szeretet és elfogadás nem, de vágy és bűnös élvezet gazdagon terem. Az sem csoda, hogy Kosztya időről-időre feltámadó morfiuméhségét is Sala segít enyhíteni.
Aztán ott a felebarát asszonyának évezredes toposza, nem is kell magyarázni, miért olyan izgató. A férfi kórházi orvosként dolgozik, és kétségbeesetten keresi a feleségét, Igát, akit a megszállás zűrzavarában elhurcoltak a megszállók. Kosztya vállalkozik a feladatra, hogy segít neki felkutatni, hiszen német anyanyelvűként feltűnés nélkül mozog az ellenség soraiban. Eközben feldereng előttünk a Kosztya és Hela közötti régi szerelmi kapcsolat, a féltékenység, a birtoklás, a hatalmi játszmák szerelmi kiforgatásai, és hősünket újra megkísértik természete rossz erői.
A harmadik fontos nőalak a regényben Dzidzia, a lengyel nemesi származék, akit a lengyel ellenállás fedett küldetése révén ismert meg Kosztya. Rideg, elutasító, pökhendi és vakmerő, alkalmas arra, hogy halálosan beleszeressen az ember. Gyengébb pillanataiban egy Kassáról elszármazott budapesti íróról mesél (esélyesen Márai Sándorról van szó), aki összetörte a szívét azzal, hogy nem talpig úriemberként viselkedett. Végül az utolsó nőalak az anya. Sziléziai német nőként a férje iránti szerelemből és kötelességtudatból lengyellé vált. A görcsös asszimilációban felnőtt Kosztya megdöbbenve látja, hogy az anyja a németek bevonulásával újra visszatér a német hitéhez. Az apját már régen elhagyta, a Nőstény Sas kiírta az öreg Willemant a férfiak köréből, amikor arról egy háborús sebesülés után kiderült, hogy nem képes teljesíteni házastársi kötelességét. Végignézve ezeken a némbereken nem csoda, hogy barátunk lelke megtépázva kerül ki a velük folytatott csatározásokból.
Az elbeszélésmód érdekessége, hogy az író folyamatosan váltogatja a nézőpontjait Kosztya és egy harmadik, ismeretlen entitás között. Nevezhetjük őt lelkiismeretnek, angyalnak vagy ördögnek, a világszellemnek. Nehezen eldönthető, hogy valójában ki is szól hozzánk, de mindent tud, szemtanúja minden kezdetnek és végnek. Sokszor kívülről, szánakozva szemléli a főhőst, sokszor eggyé válik vele, sokszor részvétlen és vádló hangon pocskondiázza. Twardoch-nál a későbbi köteteiben is feltűnik ez a spirituális forrás, mely elemeli a földtől az aprólékosan kidolgozott történeti elbeszélést, hogy a véres utcaköveknél mélyebb igazságokat mutasson meg nekünk. A történet során Kosztya a földalatti ellenállás közönyös tagjaként Budapestre is eljut. A magyar olvasóknak külön öröm a fővárosról írt hízelgő sorokat olvasni.
A könyv a címe ellenére nem a morfiumról szól, sokkal inkább az emberi függésekről és az érzelmi függőjátszmákban élő emberek keszekusza viszonyairól. Az író a háború szélsőséges helyzeteit felhasználva mutat rá az emberi lélek jó szándékú és gyarló oldalára egyaránt. Ezeket az oldalainkat nem mutatjuk meg a feleségünknek az Aldi parkolójában vagy a babakocsi tologatása közben. Mégis ott szunnyadnak bennünk, és ezek az igazán zsigeri, izgalmas dolgaink. A regény konklúziója Mouse aranyköpése is lehetne a Mátrixból: ha lemondunk a vágyainkról, éppen azt tagadjuk meg, ami emberré tesz minket.
A színpadi jelenetek a katowicei Sziléziai Színház (Teatr Slaski) adaptációjából valók. A szerző díszvendége lesz az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak.