Minden idők egyik lenyomasztóbb filmjét annak köszönhetjük, hogy David Lynch-nek gyereke született. Az élményt a Radírfejben dolgozta fel sajátos módon, az apasággal kapcsolatos félelmei egy mutáns hüllőbabában manifesztálódtak. A kortárs amerikai képregény rezidens szupersztárját, Brian K. Vaughant is megihlette, hogy apává vált, de ő a pelenkázás horrorját szürreális agymenés helyett egy scifi-fantasy képregényben dolgozta fel. Ami, jobban belegondolva, majdnem ugyanolyan elborult mindfuck lett.
Vaughan neve annak is mondhat valamit, aki csak magyarul olvas képregényeket, az Y: Az utolsó férfi első ciklusa kilenc éve nálunk is megjelent. (És a Kingpin most újra elkezdi kiadni.) Karrierje első felében a Marvelnek és a DC-nek is bedolgozott különféle szuperhősszériákban az X-Mentől a Zöld Lámpáson át a Batmanig, majd elkezdett önálló sorozatokat írni a saját karaktereire alapozva. Ami a történeteiben közös, az a high concept, legyen szó férfiak nélküli poszt-apokaliptikus világról (Y), szupergonoszok gyerekeiről (Runaways), New York szuperhős polgármesteréről (Ex Machina), bagdadi oroszlánokról (Pride of Baghdad) vagy időutazó tinilányokról (Paper Girls), de tévés íróként (Lost) és showrunnerként (A búra alatt) is ezt a vonalat vitte.
A Saga ehhez képest „csak” a tiltott szerelem koncepcióját turbósítja fel a Rómeó és Júlia után szabadon. Erkélyjelenet helyett rögtön egy naturalisztikus, köldökzsinórátharapós-trágárkodós szüléssel nyitunk, Hazel, a képregény narrátora jön világra egy koszos raktárban, miközben az ajtón szárnyas katonák dörömbölnek, készen rá, hogy agyonlőjék az ifjú párt a csecsemővel együtt. Alana, az újdonsült anyuka a Csillagpart nevű bolygóról származik, Markó, az apa, a bolygó holdjáról, a Koszorúról. Nincs átjárás a két faj közt (onnan lehet felismerni őket, hogy a bolygósoknak szárnyuk, a holdasoknak szarvuk van), őszintén, zsigerből gyűlölik egymást, és csak azért nem pusztították még el a másik bolygóját, mert azzal a sajátjuk is megsemmisülne. Helyette kiszervezik a háborút mindenhová máshova, pokollá téve ezzel a galaxis többi lakójának életét (is). Markó katonaként, otthonától távol esik fogságba (pontosabban feladja magát mint szolgálatmegtagadó), így találkozik a börtönőr Alanával. Lassan egymásba szeretnek, majd hirtelen felindulásból megszöknek. Románcuk a sajátjaik szemében nettó fajtalankodásnak és egyben hazaárulásnak minősül, nem csoda, hogy mind a bolygósok, mind a holdasok presztízskérdést csinálnak a kiiktatásukból. Előbbiek IV. Robotherceget, a tévéfejű (!) trónörököst bízzák meg a feladattal, utóbbiak Az Erély névre hallgató szabadúszó bérgyilkost és Az Űzést, a nyolcszemű női mutánsdémont bérelik fel.
Egy tisztességes akció-fantasy alaphelyzetének már ennyi is elég lenne, de a Sagában nem csak az az érdekes, hogy a szereplők miként vágják ki magukat a megoldhatatlannak tűnő helyzetekből, hanem hogy mit kezdenek közben egymással. Alana és Markó egyrészt nem a felelősségteljes szülők mintapéldányai, nem készültek a szerepre, apránként kell megtanulniuk, hogyan lehet életben tartani egy újszülöttet, másrészt a másikat is csak most kezdik igazán megismerni. Habitusukat illetően egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, a nő vagány, szókimondó, impulzív személyiség, a férfi józanabb, introvertáltabb figura, úgyhogy a kapcsolatuk a súrlódásoktól sem mentes.
Innen nézve a Saga valójában egy űrszappanopera átlagnál jobban kidolgozott főszereplőkkel, és az átlagnál SOKKAL elborultabb kuliszákkal és epizodistákkal. Szokás a szériát a Star Wars és Trónok harca, illetve a Gyűrűk ura és Rómeó és Júlia metszéspontjaiba pozícionálni, de a Saga egyedül a Jodorowsky-Moebius-féle Incallal említhető egy lapon. A két sztoriban is akadnak párhuzamok (a chilei mesternél is több bérgyilkos üldözi az összes nagyhatalmat magára haragító főhőst, egyikük, a Metabáró ráadásul még külsőleg is hasonlít Az Erélyre), de az egy oldalra jutó őrült ötletek számában is jelentős a korreláció. Jodorowskyhoz hasonlóan Vaughan is imád szürreális helyszíneket és még bizarrabb lényeket teremteni, csak az első két kötetben találkozhatunk egy kislány lógó belű szellemével (aki Hazel őrangyala lesz), beszélő igazságmacskával, fejnélküli testőrökkel, vagy telepatikus képességű, szexrabszolgának használt hatéves kislánnyal, akit Az Erély ment ki a Sextillion nevű szexbolygóról, és akkor az organikus faűrhajóra vagy az élő tojásbolygóra még ki sem tértünk.
Nagyon könnyen fárasztóvá is válhatna ez a cirkuszi gegparádé, pláne, hogy Vaughan óriási sebességgel pörgeti a cselekményt és váltogatja a helyszíneket, de közben a műfajok mellett a komolyt és a komolytalant is tökéletes arányban keveri. Az alapszituáció pont annyira reflektál a jelen politikai viszonyokra (lásd: szélsőséges szektaszemlélet, a Másik gyűlöletének hazafias kötelességgé emelése), amennyire kell, miközben a fajsúlyos témát a bizarr szituációk mellett a nagyon mai, szabadszájú dialógok is oldják. Ez a kettősség Fiona Staples rajzaiban is megvan, a szereplői (legalábbis az emberszabásúak) anatómiailag precízek, a mimikájuk jól kidolgozott, de a hátterek közben elnagyoltak és mangába illően harsány színezésűek. Ez Staples sajátos technikájának is köszönhető: a figurákat tollal és ceruzával skicceli fel, majd a digitalizálás után Photoshopban festi meg a háttereket. A karaktereket, a bolygókat és a járműveket is mind ő dizájnolja, nem véletlen, hogy Vaughan egyenrangú alkotótársnak tekinti.
A Saga a 2010-es évek talán legkülönlegesebb, reprodukálhatatlan remekműve. Utóbbit nyugodtan lehet szó szerint érteni, Vaughanék ugyanis kikötötték, hogy nem készülhet belőle film vagy sorozat, mert egy másik médiumba átültetve, korhatárosítva, kiherélve pont a lényege veszne el. Az eredetiben már a 9. kötetnél és az 54. fejezetnél tartó Saga a gátlások nélküli fantázia önfeledt ünneplése, és remélhetőleg az is marad még sokáig.