Az elmúlt 20 év képregényfilmes boomjának hála sikerült alaposan túlpörgetni az eredettörténeteket. Nyilván nem érdemes máshonnan indítani egy új hősfigura bevezetését, mint az origótól, de mivel a moziba járó közönségnek minden karakter új volt – leszámítva Batmant és Supermant –, másféle történettípussal egy jó ideig nem is találkozhattunk a hollywoodi szuperhősfilmekben.
Innen nézve tehát annyira nem hangzik izgalmasan, hogy a Jeph Loeb-Tim Sale szerzőpáros a 2001-ben megjelent Fenegyerek: Sárgában újra elmesélik, hogyan lett a vak Matt Murdockból jelmezes igazságosztó, és közben nem is módosítanak szinte semmit a kánonon. Matt apja itt is egy közepesen ismert bokszoló, akit a maffia megölet, miután a megállapodásuk ellenére nem hajlandó az egyik meccsét megbundázni. Ügyvédnek készülő fia ekkor dönt úgy, hogy miután bosszút áll apja gyilkosain, az életét nem csak a tárgyalóteremben, de azon kívül is az igazságszolgáltatásnak szenteli.
Loeb történetéből egy „apróság” azonban kimarad: nem látjuk, hogyan veszíti el Matt a látását, és miként tesz szert a különleges képességeire. És nem is hiányzik ez az aspektus, mert a Fenegyerek: Sárga fő sugallata, hogy szuperhőssé nem a szupererő tesz, hanem a trauma, és az, hogy milyen válaszokat adunk rá. Loeb nem időrendben mesél, hogy a prológusban lezavart kötelező eredettörténet után egyből belekezdhessen a felnőtt, már önazonos Fenegyerek egyik kalandjába, hanem utólag idézteti fel Murdock életének két legnagyobb tragédiáját. Matt fiktív levelek formájában szólítja meg titkárnőjét / szerelmét, Karent, aki ekkor már halott, miközben apja gyilkosai után nyomozva elmereng a még régebbi múlton is. A két trauma tehát összekapcsolódik, és ez határozza meg a képregény melankolikus alaphangulatát. Matt és Karen első találkozását, a kölcsönös vonzalom kialakulását úgy követhetjük végig, hogy Mattnak, a narrátornak hála tudjuk: a nő sorsa meg van pecsételve, és amit látunk, az csak egy tünékeny idill.
A hat részből álló miniszériát nem tölti ki teljesen Fenegyerek bosszúhadjárata, beköszön még (szó szerint) a Fantasztikus Négyes és a későbbi klasszikus ellenségek közül is néhány, úgy mint a Bagoly, Elektro vagy a Bíborember. Tim Sale parádésan panelezi az akciójeleneteket – specialitásai az egész oldalas, teátrális beállítások és azok a kompozíciók, ahol több mozgásfázis látható egyszerre –, de a Sárgában nem ez a fő attrakció. Épp ellenkezőleg: a banálisnak tűnő hétköznapi pillanatok, az ügyvédi iroda beindítása, a munka utáni biliárdozások vannak fókuszban, a látványos csörték az egymást váltó szupergonoszokkal csak a szuperhőslét illusztrációjaként funkcionálnak. Nincs is különösebb tétjük, még akkor sem emelkedik meg a pulzusunk, amikor a kötelező műfaji klisét bedobva az aktuális gonoszember elrabolja Karent – hiszen pontosan tudjuk, mi lesz a történet vége.
Loeb ugyanabból a kottából dolgozik, mint a Sale-lel közös színes sztorijaiban. A Pókember: Kékben is csak kulissza a csetepaté, miközben Peter Parker a halott szerelmének emlékét idézi fel; az Amerika Kapitány: Fehér is egy személyes kapcsolatra (Rogers és Bucky barátságára) fókuszál, és a Hulk: Szürke is a visszaemlékezős dramaturgiai megoldást használja. Ebből következik, hogy a többi szín-sztorihoz hasonlóan, a Sárgát is azok értékelhetik a legjobban, akik már eleve kedvelik Fenegyerek karakterét – vagy a klasszikus képregényekből, vagy akár a Netflix sorozatából –, és a szuperhős helyett inkább az emberre kíváncsiak a maszk mögött.
