Céltalan
Történet: Pádár Ádám és Szebeni Péter
Rajz: Szebeni Péter
Frike Comics
A Céltalan a fumettiket a magyar képregénypiacra újra bevezető Frike Comics pályázatára készült, és majd négy éves munka eredménye. A szerzőpáros már letelt pár dolgot az asztalra, mire belevágtak ebbe a projektbe: Pádár Ádám, a 5Panels egyik alapító tagja, több képregény forgatókönyvét is jegyzi (Busók, Agarak, Below, A munka gyümölcse), Szebeni Péter pedig számos szerzői képregényt publikált már (Strigoi, Isten ostora, Testvérek). A több mint százoldalas kötetben igazán kitettek magukért: formalakkozott borító, ragasztott gerinc, vendégrajzolók galériája, Vad Frutti dalszövegidézetekkel megtűzdelt fejezetek. A meglehetősen ambiciózus célkitűzés szerint a nyolcvanas évek bosszúfilmjeit idéző, zsigerbe markoló, sem a véres és erőszakos jelenetektől, sem a meztelenségtől nem ódzkodó horrorképregényt akartak az olvasóközönség elé tárni, ez azonban csak részben sikerült.
A felütés érdekes, főleg, hogy a történet Budapesten játszódik: a halál fogalma megszűnt az egész világon, a halottak nem hajlandóak meghalni, hanem a saját testükbe zárva járják ugyanazokat a köröket, melyeket korábbi életükben. Nincsen zombijárvány, nem támadnak senkire, és nem szaporítják a soraikat, a társadalom azonban mégis képtelen kezelni az újonnan kialakult helyzetet. A főhős, Mort (elég ügyetlenül beszédes név) éppen ezért eléggé meglepődik, amikor telefonálnak neki, hogy el kell mennie a Szent Márton Kórházba, a halott barátnője azonosítására. A lány szelleme szó szerint magán kívül van, és bosszúra szomjazik: Mort pedig felhúzza a halotti maszkját és az ujjatlan bőrkesztyűjét, majd sarlót ragad, hogy leszámoljon a kedvese gyilkosaival. Persze a helyzet nem ilyen egyszerű, ugyanis a volt társairól van szó, akik történelmi távlatokba nyúló természetfeletti képességekkel rendelkeznek, most, hogy ő is újra felvállalta a maszkjával járó hatalmat.
Az amúgy remek koncepciót sajnos igencsak hátráltatja, hogy a se nem élő, se nem holt emberek alig-alig tűnnek fel, és a történet e helyzet következményeit sem aknázza ki. Ez félig-meddig érthető a sztori feloldását tekintve, de az már kevéssé védhető, hogy a négy fő karakternek semmiféle személyisége sincs, sem maszkkal, sem anélkül. Ami a vizualitást illeti, bár a színezés igazán egyedi atmoszférát kölcsönöz a képregénynek, az élő modelleket használó rajzstílusnak elsősorban a hátrányai domborodnak ki: nagyon sok a statikus és steril panel, ahol pedig éppenséggel nagyon is dinamikus jeleneteknek kellene zajlania. Az ötlet és a kezdeményezés dicséretes, és a belefektetett munka is meglátszik az eredményen, de azért még van csiszolni való mind a történetmesélésen, mind a rajzokon. (Nagy Krisztián)
A kisfiú és a szellembohóc
Történet és rajz: László Márk
SZIF Képregények
László Márk a hazai képregényes szcéna egyik legizgalmasabb képi világú rajzolója, és ebből még az a tény sem von le fikarcnyit sem, hogy munkássága rendkívül emlékeztet a Hellboyról elhíresült Mike Mignola stílusára, akinek egyébként bevallottan nagy rajongója. Szabadúszó illusztrátorként nyugodtan gyeplőre engedheti a fantáziáját, és a saját kis zsebuniverzuma telis-tele van bizarrabbnál bizarrabb szörnyekkel, kísértetekkel, démonokkal és cthulhoid rettenetekkel: itt egy zine-ban (Direkt Fanzine) tűnik fel, amott egy sci-fi magazin borítóján (Infinite Worlds Magazine), vagy éppen egy Kickstarteren elindított társasjáték illusztrátoraként (Relicblade). Ugyan már láthattunk tőle képregényoldalakat is a hírhedt Nyugat + Zombik hosszú pokoljárásának végső állomásán, de most először jelenik meg egy teljes, több mint harminc oldalas képregénye, melyet eredetileg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció mesterszakának diplomamunkájaként készített el.
A kötetet a Szépirodalmi Figyelő karolta fel, és kisméretű, vékonyka, ragasztott gerincű füzetként adta ki a 15. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál alkalmából. A forgatókönyvet is Márk jegyzi, de a narráció és a dialógusok ritkasága egyértelműen jelzi, hogy elsősorban a vizuális történetmesélés az erőssége. Mind a témaválasztás, mind a panelezés, mind az atmoszférateremtés nagyon erősen magán viseli a keze nyomát: olvasás közben egy rémálomszerű, szürreális világban merítkezünk meg, ha akarjuk, hanem: erős, határozott kézzel nyomja a fejünket a víz alá. A magányos, együgyű kisfiú és legjobb barátja, Happy, a szomorú bohóc története olyan, mint egy keserédes melódia, ahol elsősorban nem a dal értelmére, hanem a hangulatára, a dobogó szívére kell figyelni. Itt is tetten érhető a mignolai hatás, de semmiképp nem a szolgai utánzás formájában: az árnyékok és a részletekre való ráfókuszálás, a panelek elhelyezése jól láthatóan tudatos választás, remek technikai fogások tökéletes elsajátítása. Ez így önmagában is remek stílusbravúr, de egy igazán jó forgatókönyvíróval még ennél is emlékezetesebb képregényeket tehetne le az asztalra. Talán külföldön, talán itthon, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb sikerülni fog. (Nagy Krisztián)
Másnap – A felejtés országa
Történet és rajz: Lénárd László
Pesti Könyv
Kezdő forgatókönyvírók szokták feladatul kapni, hogy próbáljanak meg egy történetet szavak nélkül elmesélni. A gyakorlat azt hivatott demonstrálni, hogy egy koherens sztorihoz nem feltétlenül van szükség dialógusokra. Lénárd László képregénye egész biztosan nem ebből a célból készült, sőt, a szavak hiánya itt nem csökkenti, hanem megszorozza az értelmezési lehetőségek számát.
A zsebkönyvméretű (A6-os) füzetben a szó hagyományos értelmében nem „történik” semmi. Egy (vagy két?) középkorú férfi eseménytelen napi rutinját követhetjük végig a reggeli ébredéstől a munkába villamosozáson és a nyolcórás monitorbámuláson át a lefekvés előtti maszturbálásig. Két értelmezési lehetőség kínálkozik: vagy akad a sokszor alig észrevehető különbségekkel ismétlődő panelek közt valamilyen kulcs (vannak erre mutató jelek is bőven), vagy Lénárd legutóbbi képregényéhez, a nem kevésbé kísérleti Semmihez hasonlóan itt is a nem történés az igazi történés. Ez esetben a Másnap egy hangulat (magány, fásultság, depresszió?) meglehetősen nyomasztó lenyomata.
Lénárd minimalista képnovellájának „kiolvasásához” 5 perc is elég, de körbe záruló, megfejthetetlen enigmaként garantáltan az olvasóval marad órákig, vagy akár napokig is. (Baski Sándor)
Zorro #1
Történet: Tálosi András
Rajz: Vári Tamás, Vadas Máté
GooBo
Fiatal kora ellenére Tálosi András már veterán tagja a hazai képregényes életnek, és nem mondhatni, hogy ne támadna állandóan újabb és merészebb képregénykiadási ötlete, pedig nem áll mögötte egy tőkeerős, komoly tartalékokkal rendelkező kiadó: szerelemmunka ez a javából, és bár rendre talál társakat a terveihez, azért mindig ő marad mögötte az örökké lelkes hajtóerő. Tapasztalatot pedig bőven szerzett minden poszton, volt rajzoló, forgatókönyvíró és író-rajzoló egyszerre, pályázatszervező, és kiadó. Mindez nagyon gazdag és változatos műveket eredményezett: kifejezetten gyerekeknek szóló képregényt (Charax, Bóni és Tim), hazai szerzők munkáit felvonultató, rendszeresen megjelenő képregénymagazint (EpicLine, a 5Panels tagjainak hathatós segítségével), egy rövid életű ponyvamagazint ugyancsak magyar szerzőktől (Fantorzió) vagy az olasz fumettik javából összeállított képregényválogatást, melynek sorozatai a mai napig futnak (Dragonero, Maximum Bonelli) - legutóbb pedig az amerikai szuperhősképregények nálunk kevéssé ismert univerzumában játszódó címek kiadásába vágott bele (X-O Manowar, Bloodshot, Harbinger).
A számunkra legfontosabb dobása azonban egy régóta dédelgetett tervének (erről a vele 2011-ben készített interjúnk is tanúskodik) megvalósítása, ráadásul nem is akármilyen módon. Bár a maszkos igazságosztó archetípusát már az EpicLine oldalain is megidézte a magyar gyökerű Fekete Hollóval, az ábrándot csak a Zorro Productions Inc.-kel aláírt szerződése teljesítette be igazán. Ezzel szinte teljesen szabad kezet kapott Zorro karakterének felhasználására, és saját történetek írására hazai alkotók bevonásával. A magyar Zorro tehát nem egy már létező képregénysorozat fordítása, hanem 100%-ig hazai produkció.
A formátum nagyjából illeszkedik az amerikai képregényfüzetekhez, bár egy picit kisebb (a Kingpin füzeteivel megegyező méret), de 24 oldalas történettel, és a kulisszák mögötti munkákról szóló extrákkal megspékelve. Tálosi András forgatókönyvírói tehetsége már nem ismeretlen számunkra, sem a korábban írt képregényei, sem a Képtelen történetek, másvilági mesékben megjelent remek novellája alapján, itt azonban egy olyan legendát kellett feltámasztania a hazai olvasóknak, melyről már évek, mi több, évtizedek óta nem hallottak - bár az álarcos igazságosztó archetípusa univerzális, talán Tarzanon és Fantomon kívül viszonylag kevés ponyvahős volt igazán népszerű nálunk. Ugyanakkor ez talán ez nem is baj, hiszen András tudatosan próbált némi távolságot tartani a hajdani, nálunk is bemutatott Disney-féle tévésorozattól. Ami a vizualitást illeti, Vári Tamás van olyan tapasztalt rajzoló, hogy a jogtulajdonos is rábólintott a próbaoldalakra, és azt a szintet is megüti, ami a (nem is titkolt) külföldi megjelenéshez szükséges, azonban néhol így is becsúszik egy-két fura testtartás vagy arckifejezés. A színezés hozza azt a sárgás-barnás atmoszférát, mely a filmek jellegzetes helyszíneit idézi, helyenként mégis valahogy túl egyszerűnek tűnik, különösen ott, ahol az üres háttereket kellene feledtetnie. Minden hibája ellenére összességében derekas munka, és valóban rendkívül egyedi kezdeményezés - igaz, egy tizenkét részesre tervezett sorozatnak jobbat tenne, ha gyakrabban jelenne meg: bár egyértelmű, hogy egy főmunka után, szerelemből (is) készített képregénynél a három hónap a reális célkitűzés füzetenként, de rövid fejszámolás után így is minimum három évet kell várni a teljes történetre. (Nagy Krisztián)
YKX – Yorn Kayrah Xemovrah #1 és #2
Történet és rajz: Pilcz Roland
OneWay
Ha a szótárban odalapozunk a „monomániás” szóhoz, bejegyzés helyett csak egy fotót fogunk találni Pilcz Rolandról. A szegedi illetőségű író-rajzoló 11 évesen találta ki Kalyber Joe figuráját, és azóta kitartott a(z időközben jócskán átalakított) karakter és a kalandműfaj mellett. 2005 óta 7 füzetet és 2 újrakiadást jelentetett meg, de tavaly, ahelyett, hogy lezárta volna Kalyber történetét, különösebb hírverés nélkül útjára indított egy prequel spin offot. Az új sorozat a régi előtt hét évvel játszódik, főhőse Kalyber kimondhatatlan nevű barátja és sidekickje, Yorn Kayrah Xemovrah, akinek itt még 50%-kal több szeme van, és amúgy is teljesen máshogy néz ki.
Pilcz rajzolói evolúcióját az egymást követő Kalyber-füzeteken eddig is nyomon lehetett követni, de a legutóbbi megjelenése óta eltelt 7 évben komolyan szintet lépett, nem függetlenül attól, hogy teljesen áttért a digitális technikára, illetve, hogy külföldre (is) dolgozó profi színező lett. Amíg a Kalyber-füzetek az eltúlzott, nagy szemű, stilizált figurákkal ránézésre kiskamaszokat megcélzó matinéknak tűntek, addig az YKX-ban letisztult hátterek előtt anatómiailag és mimikában is realistábban kidogozott szereplők mozognak. A színezés nyilván vérprofi, de a fény-árnyék játékok is élményszámba mennek.
A panelezés ugyanakkor szándékosan konzervatív, ahogy a sztori sem rugaszkodik el a műfaj kötelező sablonjaitól. Az Indiana Jones-behatások mellett a James Bond-filmek is megidéződnek (az akciójeleneteken túl főleg a főgonosz figurájának köszönhetően), és ennél komolyabb ambíciója nincs is a képregénynek. Ha azt a néhány önreflektív kiszólást nem számítjuk, akkor az YKX akár 20 vagy 30 éve is készülhetett volna – döntse el mindenki, hogy ez dicséretes vagy sajnálatos körülmény. Pilcz mindenesetre vállaltan retroponyvában utazik, és jól is áll neki – csak azt sajnálhatjuk, hogy az újabb füzetek, jelen állás szerint, az ideális kéthavi helyett évi rendszerességgel érkeznek. (Baski Sándor)
