Ha van valami előnye annak, hogy a hazai képregényes élet legalább ötvenéves elmaradásban van, és leginkább egy szűk, aranyhalakkal és moszattal teli dísztóra emlékeztet az amerikai, frankofón, spanyol, netán japán képregénypiac élettől nyüzsgő, húsevő növényekkel, ragadozókkal és egzotikus virágokkal teli sűrű dzsungeléhez képest, az az, hogy az alkotók, kiadók, és vásárlók lényegében kéz- vagy uszonynyújtásnyira élnek egymástól. Így hát amikor Szűcs Gyula fejéből kipattant garázskiadója következő kiadványának ötlete, nem is volt olyan nehéz összeszedni hozzá a szerzőket. Amikor garázskiadóról beszélek, az a legkevésbé sem lekicsinylés: egyrészt Gyula a családi autóra szánt összegből adta ki a Világvégi meséket, másrészt a legnagyobb sikertörténetek is egy garázsból indultak annak idején.
Most, amikor a képregénykiadás reneszánszát éli
Magyarországon, és híresebbnél-híresebb (mondhatni jelentősebbnél-jelentősebb)
külföldi kötetek jelennek meg presztízskiadásokban magyarul (legyen bár szó a
frankofón piac olyan hőseiről, mint Blacksad vagy John Difool, vagy az
amerikai képregények nagyágyúiról, mint a Hellboy, a Saga vagy Conan, a magyar szerzői kiadványok kissé háttérbe szorultak. Ez
messze nem jelenti azt, hogy rosszabb lenne a helyzet, mint mondjuk öt-tíz éve,
hiszen a Képtelen történetek mellett van például egy új Kittenberger kötetünk,
és Az utolsó előtti huszár is belovagolt a rémek benépesítette éjszakába.
Mondjuk inkább úgy, hogy egy új szerzői cím bejelentése nem durran akkorát a
magyar kiadású külföldi képregények dömpingjének mennydörgő ricsajban.
Pedig a Képtelen történetek, másvilági mesék igazán remek
ötletből született: magyar szerzői képregényesek ezúttal kép nélkül, mindössze
szavakba öntve tálalják nekünk a történeteiket, amelyeket eddig nem volt alkalmuk
elmesélni más formátumban. Apró csavarként a novellák füzérét egy
képregényformátumban előadott kerettörténet fogja össze: egy Budapesten landoló
földönkívüli parazita egy kartondoboznyi horrorfilmes videokazettát és
ponyvaregényt szintetizálva veszi fel egy novelláskötet alakját, hogy aztán
az olvasóiból szipolyozza ki a tápláló életenergiát.
Maguk a novellák változó terjedelműek, és a témájuk is eltérő, de mind egy
olyan, a mi világunk szövedéke alatt (vagy mögött) rejtőző realitáson alapul, amelyből a természetfeletti időnként áttüremkedik a hétköznapi
emberek életébe.
A Lencsilányt, a Dobozvárost, a Mesék az ágy alólt, és
az Emma és Tesla-sorozatot jegyző Lakatost Istvánt talán a Geekzen már nem kell
bemutatni senkinek (mint ahogy Szűcs Gyulát sem), az ő rövid novellájában (Buta
kis kövér kutya) egy kövérkés, lángelmének legkevésbé sem mondható, bumfordi
kóbor kutya száll szembe egy dimenzión túli fenyegetéssel, amely a csatornarendszerből
próbál feljutni az emberek (és állatok) világába. Szomorkás-fanyar mese ez,
mely sok elemet felvillant vagy átemel István korábbi munkáiból: kissé
önreflektáló, de szelíd elmélkedés arról, hogy vajon az emberiség megérdemli-e
egyáltalán azt, hogy megmentsék. Ezt követi a Stroboscopával és a Bábel
vermével a hazai képregényes körökben ismertté vált Varga Péter története (Az
Elefántember legendája), melyben a mai London sötét utcáin merülünk alá a
démonok és istenek egy olyan legendáriumába, ahol a sokat látott, John Constantine-nal
is vetekedő okkult tudású Ben Garner és társa száll szembe egy mítoszok ködéből előmerülő entitással. A kötet egyik legjobb
darabja, ezzel a felütéssel még további remek sztorik sorát lehetne megalapozni,
bővítve azt a mitológiát, melynek függönye mögé ezúttal épp csak egy pillantást
vethettünk.
Töredelmesen be kell vallanom, hogy az annak idején a
Roham magazin oldalain debütáló, Oroszlány Balázs ötletéből született, a
Kittenbergert jegyző Tebeli Szabolcs rajzolta Bürokraták teljesen kimaradt
az életemből, éppen ezért ért meglepetésként az ugyanebben az univerzumban
játszódó A bürokrata című novella. Az eredeti képregény szóbuborékjait kitöltő
Németh Áron rendkívül szellemesen, néhol egyenesen zseniális szófordulatokkal mesél nekünk az éjszakai buszon utazó címszereplő bürokratáról, aki meglehetősen
sztoikusan és gyakorlatiasan fogadja, amikor két démon kéri számon rajta egy
Pokolból megszökött lélek rejtegetését. Na persze a Bürokrata számára egyszerű csuklógyakorlat csupán két buszmegálló között
logikus érvekkel és jéghideg logikával térdre kényszeríteni a zöldfülű lélekorzókat: mind a stílus, mind a
párbeszédek az antológia kiemelkedő darabjává teszik ezt a történetet.
A pofon című novellából kiderül, hogy
Wajzer Csaba (aki egy időben rendszeresen edukálta az olvasókat japán jakuzafilmek és B-kategóriás horrorfilmek témájában a Geekz égisze alatt, Chavez néven) prózája legalább
olyan erős, mint panelekbe rendezett forgatókönyvei (ld. Világvégi mesék). A sorsdöntő pofon (bár
talán agyba-főbe verésnek nevezhetnénk inkább) egy széteső, sehová sem tartó
életet ránt össze újra: talán ez az egyetlen történet, amelyben a cselekmény a természetfeletti
elem elhagyásával (vagy másképp értelmezésével) is tökéletesen működik, és
ugyanolyan hatást ér el.
A vérvörös szilveszter valójában egy rendkívül ígéretes,
de még el nem készült számítógépes játék előzménye, amely az Alfabéta-díjra
jelölt, majd aztán soha be nem fejezett A hegy, és a frissen bejelentett Az utolsó
előtti huszár írója, Varga Bálint Bánk tollából származik. A
Csirkekopók egy noir kalandjáték (a Blacksad nyomdokain), amelyben Clawville
lakosai, megannyi antropomorf állat gázolnak csüdig a szennyben, a mocsokban és
a bűnözésben a város neonfényű utcáin. Ennek a világnak a főszereplője, Sonny,
a kakasdetektív egy igazán elborzasztó mészárlás közepébe csöppen
(természetesen egy femme fatale tigrisnőnek köszönhetően), és ez a rémálom
azzal fenyeget, hogy magába szippantja a családját is. Érdekes kihívás lehetett
egy angol nyelvű játék szkriptjét fejleszteni, majd ezt „lefordítani” magyar
nyelvre (bár az is elképzelhető, hogy ez fordítva történt), és bizony lehet,
hogy a néhány furán hangzó, kissé erőltetett leírás és szófordulat jobban hangzik angolul, mint magyarul. Összességében furán félbemaradtnak
érződik az írás, de prológus voltát tekintve (itt születik meg az ominózus
Csirkekopók osztagnév) ez talán megbocsátható.
A kötet harmadik igazán kiemelkedő, és egyúttal
legízesebb darabja a tizenkilencedik századi magyar vidék mágikus-realista tanyavilágát
megidéző történet, A pokol a tanyán. Tálosi András ugyancsak a hazai
képregényes körök ismert alakja, az ő vezetésével indult el az Epicline
képregénymagazin, majd pedig a ponyvatörténeteket új életre keltő Fantorzio,
amelyben megalapozta a misztikus Magyarország okkult nyomozója,
Sándor Kristóf karakterét. A volt polgári ruhás detektív, a
megmagyarázhatatlan esetek szakértője, ezúttal egy ördögűzés akaratlan
résztvevője lesz, amikor is egy kisgyermekbe bújt gonosz lélekkel veszi fel a harcot. A történelmi díszletek, a karakterek, a párbeszédek mind
nagyszerűek, a szöveg gördülékeny és természetes, a természetfeletti és a korábbi veszélyes kalandokra utaló megjegyzések éppen megfelelő mértékben adagoltak.
Abszolút nem bánnám, ha külön kötetben jelennének meg Sándor Kristóf és
kompániájának kalandjai.
A sort Szűcs Gyula novellája (Sarló, kalapács, boszorkányság) zárja, és a szerző ezúttal sem hazudtolja meg önmagát: annyi retró utalást helyez el a posztapokaliptikus Budapest romjai között játszódó öngyilkos küldetésben (a Vár könyvtárából kell megszerezni a Necronomicont), amennyit nem szégyell (márpedig nem szégyelli), és a szöveg néhol szinte nyögve roskad meg az időnként tényleg öncélú reklámnevek, könyvcímek és megannyi nosztalgikus kikacsintás alatt. Nekem abban a szerencsében van részem, hogy pontosan azt a cél- és korcsoportot képviselem, amely szinte valamennyi célzást és utalást érti, de nem vagyok benne biztos, hogy akinél nem esik le ez a számolatlan tantusz, az mennyire tudja élvezni a nosztalgiatripet egy sosemvolt jövőben.
Gyulát ismerve az lehetett a cél, hogy papírra vesse a fejében élő, fővárosunkban forgatott B-kategóriás VICO-filmet, ledesztillálva a nyolcvanas évek alacsony költségvetésű olasz posztapokaliptikus sci-fijeinek minden báját és bizarr szórakoztatófaktorát. Vinyak kalandjai sokkal emészthetőbbek és élvezhetőbbek lennének, ha kevésbé emlékeztetnének egy megállíthatatlan lelkesedéssel felpörgetett, nosztalgiától csutakos akciófilmre, és megpróbálna a felszín alá is bejutni mind karakterek, mind történet terén. Én ugyan bármikor újra megnézem a Hell Comes to Frogtownt, de nem biztos, hogy mindenki kibírja, ha hangsebességet átlépve rakétázzák bele a magyarországi geek popkultúra tömény esszenciájába.
A kötet végén, kitartásunk jutalmául kapunk egy bona fide
képregényt is a Random Virtuális Képregénymagazin rendszeres ikerszerzőinek
egyik felétől (a másik fele a novellákat összekötő paneleket készítette).
Összességében jókora meglepetés volt a Képtelen történetek, mert ugyan bitangul
tetszett az alapötlet, ilyen magas színvonalú
novellákra azért nem számítottam. Erősen kapacitálnám a projekt
szülőatyját arra, hogy további hasonló antológiákba vágja a fejszéjét, mert
azért rejlik itt még aranyrög máshol is, és ehhez nem kell nagyon mélyre ásni a
posztapokaliptikus Budapest radioaktív macskakövei alá.