Képtelen történetek, másvilági mesék - A hazai képregényszerzők kilépnek a panelek közül

Ha van valami előnye annak, hogy a hazai képregényes élet legalább ötvenéves elmaradásban van, és leginkább egy szűk, aranyhalakkal és moszattal teli dísztóra emlékeztet az amerikai, frankofón, spanyol, netán japán képregénypiac élettől nyüzsgő, húsevő növényekkel, ragadozókkal és egzotikus virágokkal teli sűrű dzsungeléhez képest, az az, hogy az alkotók, kiadók, és vásárlók lényegében kéz- vagy uszonynyújtásnyira élnek egymástól. Így hát amikor Szűcs Gyula fejéből kipattant garázskiadója következő kiadványának ötlete, nem is volt olyan nehéz összeszedni hozzá a szerzőket. Amikor garázskiadóról beszélek, az a legkevésbé sem lekicsinylés: egyrészt Gyula a családi autóra szánt összegből adta ki a Világvégi meséket, másrészt a legnagyobb sikertörténetek is egy garázsból indultak annak idején.

Most, amikor a képregénykiadás reneszánszát éli Magyarországon, és híresebbnél-híresebb (mondhatni jelentősebbnél-jelentősebb) külföldi kötetek jelennek meg presztízskiadásokban magyarul (legyen bár szó a frankofón piac olyan hőseiről, mint Blacksad vagy John Difool, vagy az amerikai képregények nagyágyúiról, mint a Hellboy, a Saga vagy Conan, a magyar szerzői kiadványok kissé háttérbe szorultak. Ez messze nem jelenti azt, hogy rosszabb lenne a helyzet, mint mondjuk öt-tíz éve, hiszen a Képtelen történetek mellett van például egy új Kittenberger kötetünk, és Az utolsó előtti huszár is belovagolt a rémek benépesítette éjszakába. Mondjuk inkább úgy, hogy egy új szerzői cím bejelentése nem durran akkorát a magyar kiadású külföldi képregények dömpingjének mennydörgő ricsajban.

Pedig a Képtelen történetek, másvilági mesék igazán remek ötletből született: magyar szerzői képregényesek ezúttal kép nélkül, mindössze szavakba öntve tálalják nekünk a történeteiket, amelyeket eddig nem volt alkalmuk elmesélni más formátumban. Apró csavarként a novellák füzérét egy képregényformátumban előadott kerettörténet fogja össze: egy Budapesten landoló földönkívüli parazita egy kartondoboznyi horrorfilmes videokazettát és ponyvaregényt szintetizálva veszi fel egy novelláskötet alakját, hogy aztán az olvasóiból szipolyozza ki a tápláló életenergiát. Maguk a novellák változó terjedelműek, és a témájuk is eltérő, de mind egy olyan, a mi világunk szövedéke alatt (vagy mögött) rejtőző realitáson alapul, amelyből a természetfeletti időnként áttüremkedik a hétköznapi emberek életébe.

A Lencsilányt, a Dobozvárost, a Mesék az ágy alólt, és az Emma és Tesla-sorozatot jegyző Lakatost Istvánt talán a Geekzen már nem kell bemutatni senkinek (mint ahogy Szűcs Gyulát sem), az ő rövid novellájában (Buta kis kövér kutya) egy kövérkés, lángelmének legkevésbé sem mondható, bumfordi kóbor kutya száll szembe egy dimenzión túli fenyegetéssel, amely a csatornarendszerből próbál feljutni az emberek (és állatok) világába. Szomorkás-fanyar mese ez, mely sok elemet felvillant vagy átemel István korábbi munkáiból: kissé önreflektáló, de szelíd elmélkedés arról, hogy vajon az emberiség megérdemli-e egyáltalán azt, hogy megmentsék. Ezt követi a Stroboscopával és a Bábel vermével a hazai képregényes körökben ismertté vált Varga Péter története (Az Elefántember legendája), melyben a mai London sötét utcáin merülünk alá a démonok és istenek egy olyan legendáriumába, ahol a sokat látott, John Constantine-nal is vetekedő okkult tudású Ben Garner és társa száll szembe egy mítoszok ködéből előmerülő entitással. A kötet egyik legjobb darabja, ezzel a felütéssel még további remek sztorik sorát lehetne megalapozni, bővítve azt a mitológiát, melynek függönye mögé ezúttal épp csak egy pillantást vethettünk.

Töredelmesen be kell vallanom, hogy az annak idején a Roham magazin oldalain debütáló, Oroszlány Balázs ötletéből született, a Kittenbergert jegyző Tebeli Szabolcs rajzolta Bürokraták teljesen kimaradt az életemből, éppen ezért ért meglepetésként az ugyanebben az univerzumban játszódó A bürokrata című novella. Az eredeti képregény szóbuborékjait kitöltő Németh Áron rendkívül szellemesen, néhol egyenesen zseniális szófordulatokkal mesél nekünk az éjszakai buszon utazó címszereplő bürokratáról, aki meglehetősen sztoikusan és gyakorlatiasan fogadja, amikor két démon kéri számon rajta egy Pokolból megszökött lélek rejtegetését. Na persze a Bürokrata számára egyszerű csuklógyakorlat csupán két buszmegálló között logikus érvekkel és jéghideg logikával térdre kényszeríteni a zöldfülű lélekorzókat: mind a stílus, mind a párbeszédek az antológia kiemelkedő darabjává teszik ezt a történetet.

A pofon című novellából kiderül, hogy Wajzer Csaba (aki egy időben rendszeresen edukálta az olvasókat japán jakuzafilmek és B-kategóriás horrorfilmek témájában a Geekz égisze alatt, Chavez néven) prózája legalább olyan erős, mint panelekbe rendezett forgatókönyvei (ld. Világvégi mesék). A sorsdöntő pofon (bár talán agyba-főbe verésnek nevezhetnénk inkább) egy széteső, sehová sem tartó életet ránt össze újra: talán ez az egyetlen történet, amelyben a cselekmény a természetfeletti elem elhagyásával (vagy másképp értelmezésével) is tökéletesen működik, és ugyanolyan hatást ér el.

A vérvörös szilveszter valójában egy rendkívül ígéretes, de még el nem készült számítógépes játék előzménye, amely az Alfabéta-díjra jelölt, majd aztán soha be nem fejezett A hegy, és a frissen bejelentett Az utolsó előtti huszár írója, Varga Bálint Bánk tollából származik. A Csirkekopók egy noir kalandjáték (a Blacksad nyomdokain), amelyben Clawville lakosai, megannyi antropomorf állat gázolnak csüdig a szennyben, a mocsokban és a bűnözésben a város neonfényű utcáin. Ennek a világnak a főszereplője, Sonny, a kakasdetektív egy igazán elborzasztó mészárlás közepébe csöppen (természetesen egy femme fatale tigrisnőnek köszönhetően), és ez a rémálom azzal fenyeget, hogy magába szippantja a családját is. Érdekes kihívás lehetett egy angol nyelvű játék szkriptjét fejleszteni, majd ezt „lefordítani” magyar nyelvre (bár az is elképzelhető, hogy ez fordítva történt), és bizony lehet, hogy a néhány furán hangzó, kissé erőltetett leírás és szófordulat jobban hangzik angolul, mint magyarul. Összességében furán félbemaradtnak érződik az írás, de prológus voltát tekintve (itt születik meg az ominózus Csirkekopók osztagnév) ez talán megbocsátható.

A kötet harmadik igazán kiemelkedő, és egyúttal legízesebb darabja a tizenkilencedik századi magyar vidék mágikus-realista tanyavilágát megidéző történet, A pokol a tanyán. Tálosi András ugyancsak a hazai képregényes körök ismert alakja, az ő vezetésével indult el az Epicline képregénymagazin, majd pedig a ponyvatörténeteket új életre keltő Fantorzio, amelyben megalapozta a misztikus Magyarország okkult nyomozója, Sándor Kristóf karakterét. A volt polgári ruhás detektív, a megmagyarázhatatlan esetek szakértője, ezúttal egy ördögűzés akaratlan résztvevője lesz, amikor is egy kisgyermekbe bújt gonosz lélekkel veszi fel a harcot. A történelmi díszletek, a karakterek, a párbeszédek mind nagyszerűek, a szöveg gördülékeny és természetes, a természetfeletti és a korábbi veszélyes kalandokra utaló megjegyzések éppen megfelelő mértékben adagoltak. Abszolút nem bánnám, ha külön kötetben jelennének meg Sándor Kristóf és kompániájának kalandjai.

A sort Szűcs Gyula novellája (Sarló, kalapács, boszorkányság) zárja, és a szerző ezúttal sem hazudtolja meg önmagát: annyi retró utalást helyez el a posztapokaliptikus Budapest romjai között játszódó öngyilkos küldetésben (a Vár könyvtárából kell megszerezni a Necronomicont), amennyit nem szégyell (márpedig nem szégyelli), és a szöveg néhol szinte nyögve roskad meg az időnként tényleg öncélú reklámnevek, könyvcímek és megannyi nosztalgikus kikacsintás alatt. Nekem abban a szerencsében van részem, hogy pontosan azt a cél- és korcsoportot képviselem, amely szinte valamennyi célzást és utalást érti, de nem vagyok benne biztos, hogy akinél nem esik le ez a számolatlan tantusz, az mennyire tudja élvezni a nosztalgiatripet egy sosemvolt jövőben. 

Gyulát ismerve az lehetett a cél, hogy papírra vesse a fejében élő, fővárosunkban forgatott B-kategóriás VICO-filmet, ledesztillálva a nyolcvanas évek alacsony költségvetésű olasz posztapokaliptikus sci-fijeinek minden báját és bizarr szórakoztatófaktorát. Vinyak kalandjai sokkal emészthetőbbek és élvezhetőbbek lennének, ha kevésbé emlékeztetnének egy megállíthatatlan lelkesedéssel felpörgetett, nosztalgiától csutakos akciófilmre, és megpróbálna a felszín alá is bejutni mind karakterek, mind történet terén. Én ugyan bármikor újra megnézem a Hell Comes to Frogtownt, de nem biztos, hogy mindenki kibírja, ha hangsebességet átlépve rakétázzák bele a magyarországi geek popkultúra tömény esszenciájába.

A kötet végén, kitartásunk jutalmául kapunk egy bona fide képregényt is a Random Virtuális Képregénymagazin rendszeres ikerszerzőinek egyik felétől (a másik fele a novellákat összekötő paneleket készítette). Összességében jókora meglepetés volt a Képtelen történetek, mert ugyan bitangul tetszett az alapötlet, ilyen magas színvonalú novellákra azért nem számítottam. Erősen kapacitálnám a projekt szülőatyját arra, hogy további hasonló antológiákba vágja a fejszéjét, mert azért rejlik itt még aranyrög máshol is, és ehhez nem kell nagyon mélyre ásni a posztapokaliptikus Budapest radioaktív macskakövei alá.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!