Az egész filmnek Tomas Milian a motorja. Ez persze nem meglepő, tekintve, hogy a korszak egyik legkarizmatikusabb műfajfilmes színészéről beszélünk, aki még az olasz divathullám-lovaglás eggyel korábbi fázisában, a spagettiwesternekben szerzett hírnevet magának. De nem csak erről van szó: az Emergency Squadban (Squadra volante, 1974) egy kőkemény zsarut alakít, egy olyan típusfigurát, amelyet akkoriban sorozatban másoltak Clint Eastwood Piszkos Harryjéről – valójában azonban ez a szerep sokkal ravaszabb és mélyebb, mint első pillantásra gondolnánk. Időbe telik, hogy átlássunk a lazaságon, a hidegvérű szivarrágáson, a közömbös tekinteten, és felfedezzük a felszín alatt morajló végtelen szomorúságot és keserűséget.
A hírhedt gengszter, Marsigliese (Gastone Moschin, a Milano Calibro 9 Ugója) és bandája kirabol egy rendőri kísérettel ellátott pénzszállító kocsit – az incidens egy zsaru halálával végződik, ami nem jó hír az elkövetők számára. Bár óriási zsákmányra tettek szert, tudják, hogy innentől kezdve veszett kutyákként fognak loholni a nyomukban a rendőrök. Azt viszont nem tudják, hogy Ravelli, az Interpol nyomozója rájön, babakocsit tologató feleségét öt évvel ezelőtt ugyanazzal a gépfegyverrel lőtték le véletlenül a menekülő gengszterek, amelyből most a rendőrt is megkínálták. Vagyis szerelme gyilkosai visszatértek. És Ravellit onnantól kezdve csak a bosszú hajtja.
Az Emergency Squad egészen a végéig egy tisztességesen elkészített, de tizenkettő egy tucat poliziesco benyomását kelti. Két szálon – bujkáló bűnözők és üldöző detektívek – futó, nyílegyenes cselekmény, rejtélyek és fordulatok nélküli, nem különösebben izgalmas vagy találékony nyomozási folyamattal, alapszintű karakterekkel. Egy ideig az exploitationbe hajló elemek viszik a hátukon a filmet, az elsősorban horrorairól ismert Dardano Sacchetti ugyanis szorgalmasan zsúfol bele a forgatókönyvbe minden szaftosabb elemet, ami csak eszébe jut, a rivális bandával való konfliktustól a (nemi) erőszakkal fenyegető túszszituáción (tinilányos cicivillantással) át a helikopteres-autós üldözésig és a banda fokozatos széteséséig (Marsigliese ugyanis magának és barátnőjének akarja az egész zsákmányt, és nem válogat az eszközökben).
Aztán lassan derengeni kezd a nézőnek, hogy Milian hallgatagsága és rezzenéstelen arca nem keménycsávós pózt, hanem mélységes fájdalmat és érzelmi kiüresedettséget tükröz. Sosem nevet vagy dühöng, szinte semmire sem képes emberi reakciót adni, mintha lélekben már nem is élne. Fiát lényegében hajdani feleségének nővére neveli, aki láthatóan gyengéd érzelmeket táplál iránta, a férfi azonban már nem érzékeli a való világot maga körül. Egyetlen cél előtte, és semmi más nem számít. Megszállottsága egykor látványosan forronghatott, öt év után azonban csendes és fáradt, de állhatatos előrenyomulássá tompult. Mind a forgatókönyv, mind Milian komoly dicséretet érdemel ezért a (különösen a zsánerhez képest) visszafogott és kifinomult karakterábrázolásért, amelyet Stelvio Cipriani melankolikus, már-már szentimentális zenéje is gyönyörűen aláhúz.
A finálé pedig szerencsére nem hazudtolja meg a filmnek ezt a bátor és (talán nem túlzás) egyedi irányát. Nincsen nagy, dörgő fegyverekkel, véres hullákkal és csikorgó gumikkal teli leszámolás, csak egy objektíve rövid, érzetre mégis kényelmetlenül hosszú, szomorú és provokatív szembenállás. Provokatív, mert feltesz egy olyan kérdést, amellyel a bosszúszomjas és/vagy a radikális bűnözési hullám miatt felháborodott, habzó szájú, önbíráskodó zsarukat szerepeltető poliziescók jellemzően nem foglalkoznak: Mennyire jogos Ravelli bosszúja? Milyen végletekig mehet el benne? Bármilyen körülmények közt végrehajthatja? Megfoszthat másvalakit a szerettétől? Visszaélhet rendőri hatalmával? Agyonlőhet egy védtelen embert?
Stelvio Massi rendező évekkel ezelőtt elmondta egy interjúban, hogy a római premieren szörnyű szégyenérzet szállta meg, amikor a nézőközönség megtapsolta egy rendőrautó (és a benne ülő két zsaru) szétlövését és felrobbantását. Érdekes volna tudni, hogyan fogadták ezek a nézők a dicstelen zárójelenetet, tekintve, hogy a poliziesco legalább annyira nőtt ki a bűnözési hullámok miatti társadalmi frusztrációjából, mint a Piszkos Harry sikeréből. Az akkori divat szerint a tökös zsaru (például Franco Nero híres Bellije) a törvény betűjét semmibe véve, következmények nélkül kaszálhatta le az arra maximálisan rászolgáló féreg-gengsztereket. Az Emergency Squad azonban kijózanítóan behúzza a vészféket az elszabadult „cél szentesíti az eszközt”-vonaton, és ahelyett, hogy azt üzenné, mi több, egyenesen a fejedbe verné, hogy fogadd el az erőszakkal az erőszak ellen elvét, ha másért nem, az exploitation kínálta bűnös élvezet kedvéért, önálló morális állásfoglalásra késztet. És ezzel nő végül ki magabiztosan a poliziescók átlagából.