A poliziesco tele van az igazságot makacsul, veszettül, a
törvény megszegése árán is űző zsarukarakterekkel, úgyhogy nem könnyű
kiválasztani közülük a legemlékezetesebbeket, de az biztos, hogy Franco Nero buldogként
nyomuló, megszállott Bellije köztük van. Ez nem is csoda, ha belegondolunk, hogy
egy extrém módszereiről hírhedt, valódi miláni kopóról, Luigi Calabresiről
mintázták, aki olyan vehemensen ostorozta az alvilágot, hogy ellenségei 1972-ben,
munkába menet agyonlőtték.
Bellinek persze megvannak a popkulturális előképei is, hiszen a poliziesco 70-es évekbeli, sok száz filmes hullámát az olyan tengerentúli sikerek indították be, mint a Piszkos Harry és a Francia kapcsolat, amelyekben durva zsaruk durva módszerekkel mentek neki a rosszfiúknak – az olasz nagyvárosokban durván elharapódzó bűnözéstől frusztrált közönség pedig örömmel nézte, ahogy ezek a no-bullshit rendőrök szétverik-szétlövik-szétrobbantják a gazembereket. Nem véletlen, hogy a poliziesco három ága közül, úgymint maffiás (Fernando Di Leo Milieu trilógiája, itt, itt és itt) politikai-korrupciós (A rendőrség megköszöni), és kemény zsarus, ez utóbbi volt a legnépszerűbb.
A High Crime-ot (La polizia incrimina la legge assolve, 1973, de ismert The Marseilles Connection címen is, merthogy mutat némi marketingben felhasználható hasonlóságot Friedkin említett klasszikusával) a legendás Enzo G. Castellari rendezte, aki olyan vagány, kultikus darabokat adott a világnak, mint az eredeti Inglorius Bastards, a Keoma, a The Big Racket – vagy ez. (Jelenleg egyébként, közel nyolcvan évesen, egy új Keoma-filmen dolgozik.) Úgyhogy nyilván egy intenzív, gyors iramú, hullákat menetrend szerint halmozó, kőkemény akciókrimivel van dolgunk – rögtön egy hosszú autósüldözéssel startol, és naná, hogy egy totális zsaruk-a-gengszterek-ellen tűzharcba torkollik. És közben sincs időnk unatkozni.
Belli főnöke, Scavini felügyelő összeállított egy vaskos-szaftos aktát a maffia ügyeiről, tagjairól, kapcsolathálójáról, de csak akkor akarja az ügyész elé vinni, ha kellő mennyiségű bizonyítéka lesz, hogy egyetlen kardcsapással, cakk-pakk lefejezhesse az egész alvilágot. Belli közben egy új bandaháború kirobbanásával és négy rendőr meg egy libanoni drogkereskedő felrobbanásával van elfoglalva, és egyre idegesebb az utcán uralkodó állapotok meg a főnöke várakozó álláspontja miatt. Végül ráveszi Scavinit, hogy tegye meg a szükséges lépéseket, de persze komplikációk lépnek fel, és ólomviharok csapnak le.
A High Crime tökéletes mintapéldája a legjobb és legvadabb poliziescóknak: tényleg olyan, mint a Piszkos Harry és egyéb amerikai társai, amelyek inspirálták, épp csak be van lőve kokainnal, és fel van pumpálva szteroiddal. Vagyis sokkal-sokkal erőszakosabb és kegyetlenebb – nem csak az olyan finomságokról van szó, mint a pöcsön lövés (lassítva) vagy a húskampós mészárlás, hanem arról az alapelvről is, hogy ami a jenkiknél tabu, az itt business as usual. Például ha a főhősnek van egy édes-aranyos kisgyereke, akivel a gengszterverések szüneteiben vidám perceket tölt el idilli zenés montázsokban, akkor biztos lehetsz vele, hogy a kölyöknek nem sok van hátra – és nem a film elején fogják kinyírni, hogy ezzel indítsák be a cselekményt, hanem a vége felé, hogy tényleg érezd a gyomrost, és nem, ne is várd el a kamerától, hogy illedelmesen-szégyenlősen félrenézzen, amikor megtörténik.
Nero fantasztikus, ő a film lüktető, féktelen energiája. Kis túlzással végigordítja-kalimpálja-kurvaanyázza az egész játékidőt, csupa erő, düh és elszántság, iszonyatos igazságosztói szenvedéllyel, fékezhetetlen buldózerként megy előre, nem akarsz az útjában állni. Van azonban a High Crime-nak egy olyan aspektusa is, ami viszonylag ritkán jelenik meg a poliziescókban, ugyanis számol a tomboló brutalitás következményeivel. Belli a film végére, miután társakat és szeretteket veszített el, miután tucatnyi rosszarcút csinált ki, miután végignézte, ahogy a város csaknem széttépi magát, a megtébolyodás határán egyensúlyoz. Nem, nem kell félreérteni, Castellari azért nem faragott mélyre nyúló karakterdrámát a dologból, ez nem az a film. De egy-két hangsúlyosabb jelenetben, beállításban és Nero arcán azért nagyon is ott van, aminek emberileg ott kell lennie egy ilyen urbánus pokoljárás végén.
A High Crime sikerére egyébként jellemző, hogy Maurizio Merli egy komplett karriert tudott felépíteni a poliziesco-hullámban arra, hogy hasonlít Neróra (nem csak arcvonásaiban, hanem szőke hajával és kék szemével is). Ha nincs Castellari filmje, ha nincs Nero és Belli, akkor nincsenek Merli olyan híres Betti- és Tanzi-filmjei sem, mint a Violent Naples vagy a Rome Armed to the Teeth. Mennyivel szegényebb lenne nélkülük a világ!