Victor Lavalle kiválóan ért ahhoz, hogy ötvözze a természetfölöttibe ágyazott, fantázia táplálta szörnyűségeket a lehető legtriviálisabb félelmekkel, vagy másképpen szólva az elképzelhetetlen horrort azzal, amit a legfantáziátlanabb elme is könnyen át tud érezni. A magyarul 2016-ban megjelent Fekete Tom balladájának keretét a klasszikus weird tradíciók előtti tisztelgés képezte – virtuóz módon, jó adag ambivalenciától és némi szarkazmustól sem mentesen fordította ki a talán legellentmondásosabb megítélésű Lovecraft-elbeszélést, a Red Hookot – s a „mágiával” telített epizódokkal egyenértékű szerepet kapott benne a főhős nagyon is e világi vesszőfutásának abszurditása. Egy biztos: a kisregényt olvasva az is megtalálta a számítását, aki csak egy könnyű kézzel vezetett Lovecraft-pastiche-t várt, meg az is, aki egy nagyon is modern bűndrámát keresett.
Ez a kettősség megmaradt az eredetileg 2017-ben (magyarul idén tavasszal) megjelent Bölcsőrablókban is, melyben a természetfeletti vonal ugyan kevésbé hangsúlyos, egyben haloványabb, mint a kispályás harlemi gitáros és svindler hányattatásaiban, a történet hétköznapi szála azonban csavarosságában és mélységében is bőven kárpótol mindenért. Akárcsak a kisregényben, a Bölcsőrablók főhősének is egy haláleset miatt omlik össze az élete: az apja elvesztését feldolgozni teljesen sosem képes, de egy szerető (?) asszony mellett mégiscsak révbe ért Apollo Chakwa csecsemő fiát brutálisan meggyilkolja a felesége, akinek azután nyoma vész. A gyászban majd eszét vesztő, a túlélők bűntudatába és a saját – vélt vagy valós - felelősségének súlyába majd belerokkanó férfi életének egyetlen értelme marad, hogy valahogy racionális indokát lelje egy tökéletesen irracionális tettnek - míg egyszer csak felvillan egy csalóka, de annál idegőrlőbb reménysugár. A gyilkos utáni hajszában ketten is társául szegődnek – egyikük régi barátja és harcostársa az Apollo által űzött antikvárkönyv-bizniszben, míg a másik egy nő által megtiport apa, aki szemlátomást éppen ugyanabban a cipőben jár, mint ő. Az persze már más kérdés, hogy Apollónak ki(k)ben szabad és érdemes megbíznia…
„És mégis mindezeknél mesterségesebb feladat egy közönséges emberi gondolatot egyszerű szavakkal úgy írni le, hogy abból, aki azt elolvassa, ugyanazt értse meg, amit az írója gondolt” – írta valamikor a mi legnagyobb mesélőnk, aki ha élne, valószínűleg elismerőleg csettintene LaValle mesterségbeli tudását látva. LaValle szövegeiben nem csak az ragadja meg az embert, amiről, de legalább annyira az is, ahogyan mesél. Lehet persze, hogy csak megcsömörlöttem kissé, de manapság - amikor a mozgóképre komponált, mindent a nézői figyelem megtartásának alárendelő történetmesélés legalább annyira hat a zsánerirodalom kortárs szerzőire, mint fordítva - színtiszta felüdülésnek hat egy olyan történet, amely nincs telezsúfolva nézőpontok és idővonalak variálásával, cliffhangerekre kihegyezett és folyamatos késleltetésekkel operáló cselekményépítéssel, hanem egyszerűen csak elmesél egy történetet, kezdve a legelején, úgy, ahogy azt a tábortűz mellett ülő dús fantáziájú hazugok is csinálták még az ősidőkben.
A Bölcsőrablók letisztult egyszerűséggel, sallangoktól mentesen gördül előre. LaValle nem tekinti ugyan ördögtől valónak a jelzők használatát, de nem is hagyja őket (ahogyan a leíró részeket sem) túlburjánzani – ez utóbbi horrorszerzőknél különösen könnyen megfertőző betegség, holott tudjuk, hogy egy igazán végfagyasztó sztorihoz olykor hat szó („For sale. Baby shoes. Never worn.”, ugye) elég. A cselekmény a lehető legrégimódibb, XIX. századi módon a főhős szüleinek egymásra találásával kezdődik, hogy aztán néhány rövid fejezettel később a gyerekgyilkosságra fusson ki, innentől kezdve pedig Apollóval együtt az olvasó is megmártózhat a tehetetlen gyászban – egyben a leghideglelősebb horrorban. A Bölcsőrablók érezhetően sokkal személyesebb szöveg, mint a Fekete Tom balladája volt, lerí róla, hogy gyakorló családapa írta, aki ha úgy tetszik, helyettünk is alábocsátkozott az ember által átélhető legrémisztőbb pszichózis sötét bugyraiba. Mert bizony mondom néktek, vámpírokról, kísértetekről, urambocsá’ magukról a Mérhetetlen Vénekról szóló történeteket olvasni egy kényelmes karosszékben hátradőlve, az otthon biztonságában, kellemesen megborzongathatja ugyan a nagyérdemű közönség idegeit, végső soron mégsem több az egész egyfajta intellektuális erőpróbánál - de legalábbis sokkal könnyebb feldolgozni őket, mint azokat a rémálmokat, melyek szó szerint Veled Is Megtörténhetnek. És mi lehetne ijesztőbb ezen a téren, mint egy gyermek halála - főleg, ha az a lehető legirracionálisabb és legfelfoghatatlanabb módon éppen annak a kezétől esik áldozatul akinek húsából vétetett?
No persze mégiscsak csak fikcióról van szó – így eshet meg, hogy bár Apollót egészen messzire kísérjük a tagadástól az elfogadásig vezető úton, a végén mégis kap még egy esélyt (hogy valós, vagy csalóka, azt derítse ki mindenki maga). A váltás épp időben érkezik, mielőtt még emészthetetlenül depresszívvé válna a szöveg, s az addig a lélekrajzra fókuszáló cselekmény hirtelen magasabb sebességbe kapcsol. Mivel végig a protagonista vállán üldögélünk, s a lineáris cselekményívből fakadóan egy mákszemnyivel sem áll rendelkezésünkre több információ, mint neki, rákényszerülünk arra, hogy a gyásza után a paranoiájából is kivegyük a részünket. A Bölcsőrablók második fele horrorelemekkel tűzdelt – nyomokban (és utóbb kiderül majd, hogy csak látszólag) visszaköszönni látszik például a Rosemary gyermeke és A vesszőből font ember is - , klasszikus thriller, melyben senki sem az, akinek látszik, és amelyben szép lassan megkérdőjelezünk mindent, majd mindennek az ellenkezőjét is.
A Terror kapcsán írtam, hogy a történet súlyából semmit sem venne el, ha a természetfelettit teljesen kivennénk belőle – ennyi dicséret után nem lenne fair elhallgatni, hogy ez a Bölcsőrablókra is igaz. A legdermesztőbb részekben – talán egyetlen kivétellel, figyeld a temetős részt! – egy grammnyi fantasztikum sincs - igaz, a párját ritkító lélektani horror mellett eleve hendikeppel indulna bármilyen ágy alatt bujkáló, láthatatlan szörny.
(spoiler)
A hatást tovább gyengíti, hogy ez a bizonyos mumus csak a történet legvégén bukkan fel, és bár a regény fundamentumát képező mítosz különböző variációkban rengeteg nép folklórjában előfordul (a miénkben is), a végső összecsapás egészen sutának hat az azt megelőző izgalmakhoz képest. Igaz, önmagában ez még a kisebbik baj: a nagyobbik az, hogy LaValle – ki tudja, talán a fentebb emlegetett személyesség miatt – nem merte oda kifuttatni a cselekményt, ahová az elejétől kezdve tartott. Képzeljük el, milyen lenne mondjuk az Állattemető, ha King is beadta volna a derekát a hepiendnek - az út ugyanaz, a cél mégis valami egészen más
(spoiler vége)
A Bölcsőrablók a fentiektől függetlenül zseniális regény, s elsősorban egy apa regénye, abból a nemzedékből (lásd még: Tyler Durden és az Ő Nagy Manifesztuma), akit nők neveltek fel, és akit ez a körülmény sokszoros elszántsággal kondicionált arra, hogy ő maga ne hibázzon a saját apja által elbukott legnagyobb próbán – és akinek aztán az egész világa belerendül, amikor ez mégis megtörténik. A legplasztikusabban – s a legdermesztőbben – az a rövid fejezet mutatja be ezt, ahol Apollót a véletlen a még „azelőttről” ismert játszótéri apukák közé sodorja, akiknek az életében semmi sem változott, s akik férfias esetlenséggel megpróbálják ugyan együttérzésüket is kifejezni, testbeszédük viszont elárulja, hogy Apolló már nem tartozik közéjük, sőt, a veszteségét tudat alatt stigmaként, őt magát pedig potenciális veszélyforrásként érzékelik. „Mi csak próbálunk jó apák lenni” – mondja szabadkozva egyikük, és ebben az egyetlen mondatban minden benne van.
Eredeti cím: The Changeling, fordította: Acsai Roland
Fumax, 2019, 440 oldal
