Simon Stålenhag jól bevált receptet követ harmadik, narratív szövegekkel kiegészített concept art albumával. (A kifejezés határozott elképzelés köré épült, a fikciós világ jellegét és hangulatát illusztráló, gyakran komolyabb projektek előkészítésére szolgáló grafikai munkát jelent, és nem összekeverendő a hazai "konceptuális művészet" elnevezéssel). A Tales from the Loop és a Things from the Flood köteteket követő Elektronikus állam (The Electric State) elődjeihez hasonlóan egy alternatív múltat jelenít meg, méghozzá hétköznapi szituációkban és gyakran statikus, feszültségtől és akciótól mentes életképekkel. Az emberi civilizáció idillje azonban ezúttal is erősen foszladozik - a technológia biztosította fölényünk pusztulóban van.
A svédországi vidék helyett az USA délnyugati, sivatagos tájain járunk. Az ipari környezet szokásos lepusztultsága még a szokásosnál is kevésbé otthonos. Az USA autós életmódjának ikonikus, már-már otthonosan kikönyökölt helyszínein - országutak, benzinkutak, hotelek - ezúttal komoran hallgatnak a gépek és az emberek. Eleinte alig sejtjük, miről van szó, és úgy érezzük, még nem tört ki az igazi, végső pánik és világvége-hangulat, pedig… lehetne? Kellene? Minden képben fenyegető sugallatok rejtőznek, akárcsak fiatal hősünk múltjában és indítékaiban, ahogy kamaszos dühvel narrál, és felnőttes elszántsággal útnak indul az óceán felé.
Az Elektronikus állam minden porcikáját áthatja az elhagyás és a szétszakítottság érzete. Az emberek elszakadtak rokonaiktól, párjaiktól, sőt elhagyták régi technológiáikat, divatos járműveiket, elhanyagolták kertjeiket, egyszóval a kivagyiság minden valamirevaló eszközét. Jelenlegi modern életünk műviségére és természet(es)től való eltávolodottságára ironikusan főként az világít rá e komor alternatív múltban, hogy a digitális festmények már lerobbant, nem pedig még valamit zakatolva, pöfögve termelő, hajtó, gyártó, felhasználó gépeket ábrázolnak.
No de megszűnhetett a 90-es évek USA-jának dübörgő vadkapitalizmusában egy csapásra a fogyasztási mánia? Felválthatta valami más a tárgykultusz és a növekvő virtualitás diadalmenetében az identitásfabrikálás és eszképizmus e jól bevált módszereit…? Dehogy! Csak épp ebben a valóságban a hadiipar-szülte, drónvezérlésre fejlesztett virtuális valóság-sisak nyeli el a lelkeket, porhüvelyeiket hátrahagyva, nem pedig az okostelefonok, okosórák. Az a szar ugyanez a szar, csak szélsőségesebben lefestve, magyarázza a könyv minden finomkodás nélkül. A máshol-lét folyamatosan kielégített, a hosszúkás VR sisaktól madárszerű fejformát kapó zombijai ugyanúgy nem beszélgetnek vagy kúrnak már egymással az ágyban esténként a könyvben, mint ahogy ma is a mobiljukat nyomkodják esténként az ágyban az emberek. A párhuzam félreérthetetlen.
Ez a sarkítottság - a változatosság, örömből vagy haragból egymásnak borulás, összedörgölőzés iránti emberi vágy ezen teljes hiánya - az, ami miatt végül mégis halott marad a cselekmény. Szatírának nem elég vicces és túlrajzolt, komolyan vehetőnek nem elég kidolgozott és emberszerű, kamasz kultsztorinak nincs benne egy kellően átérezhető, lángoló vágy valamire (habár még ez utóbbinak működik a legjobban). Hiába részben elfogadható kritikája (életformánk tagadhatatlanul magányosodó jellege), ha annak hordozója nem talál el a szívünkig, ráadásul még nem is túl eredeti.
A könyv fő érdekessége így a narratív album formája marad: prózája és grafikái között ugyanis nincsen egyértelmű alá- és fölérendeltségi viszony. Amikor működik a dolog, akkor a főhős és robot-haverjának lazán összefüggő epizódokból álló utazása jól együttműködik az alaposan megkomponált, gondolatébresztő szimbolikájú képekkel. Azonban sajnos sokszor a (nem túl izgalmas) szöveg dominál, a kép csak kevés újdonságot hozó, sematikus illusztrációként szolgál (pedig hát elvileg ez adná el az albumot...), vagy éppen a próza nem tud kapcsolódni az (erős) képhez. Ilyenkor jobb esetben teljesen elszakad tőle, és kihasználja a lehetőséget egy háttérsztori-színező flashbackre, rossz esetben kissé erőltetetten, de azért is belefűzi az ábrázoltakat a srác gondolatban megfogalmazott kommentárjai közé. Talán egyszerre, párhuzamosan születtek meg a komponensek - de egy jobb képregény felvillanyozó szimbiózisa mindenesetre teljes mértékben hiányzik.
Stålenhag csendes világvégéjének lehangoló-fojtogató hangulatát csak a kamaszkor és úgy általában a kispolgári lét langyos, kellemes nosztalgiájának gyakran abszurdba hajló ütköztetése töri meg a pusztulás és a robotok-drónok nem emberléptékű, mégis ismerősnek ható idegenségével. A történet feszültségét pedig, egyéb fogódzkodó vagy szimpátia híján (hiába a menekülő hősös road movie-k toposzainak felvonultatása, valahogy nincs húzása az útnak), leginkább a főszereplő motivációjának kérdése adja: vajon miért és hova…?
De ez a válasz csak egyszer csattan, és akkor sem túl nagyot - inkább csak rohadtul lehangolót.
Végezetül az olvasón múlik, hogy milyen könnyen borzong bele egy olyan történet meglehetősen szájbarágós és szélsőséges, kütyü- és hálózatfóbiás jóslatába, melynek alkotója néhány kötettel korábban, ironikusan az internet segítségével, közönségi finanszírozással jelentette meg és vitte sikerre digitális rajztáblán megfestett albumát. De hát minden csak árucikk, a félelmünk is. Végül is jól esik néha megfürödni egy fiktív (végre nem valós!) parákkal teli pesszimista valóságban, hogy aztán visszamenekülhessünk valamely közösségi háló ember-odújának megnyugtató nyüzsgésébe, és megosszuk egymással frissen szerzett élményeinket.
Eredeti cím: The Electric State, fordította: Molnár Berta Eleonóra
Agave Könyvek, 2019, 144 oldal, keménytáblás
