Egyedül vagyunk? A kérdés, mely a kezdetektől nem hagyja nyugodni a science fictiont, legbensőnkből fakad: az ember társas lény. És a társat nem csak közvetlen környezetében keresi, hanem „odakint”, a csillagok között is. Az egyedüllét hosszútávon elviselhetetlen, elme- és lélekpusztító, és ha túltekintünk a baráti, családi, szerelmi, embertársi kapcsolatokon, és fajként gondolkodunk (ami a globalizáció korában már minden ellentétünk és konfliktusunk ellenére nem csak lehetséges, hanem elkerülhetetlen is), annak lehetősége sem sokkal szívderítőbb, hogy ebben a felfoghatatlan, roppant végtelenségben, hidegségben és feketeségben nincs más értelem: csak mi.
Az Ad Astra a magánynak ezt a két aspektusát, a személyeset (vagyis az emberi drámát) és a grandiózusat (vagyis az emberiség-eposzt) gyúrja össze egy látványos és kalandos elemekkel is megtűzdelt, de alapvetően szuggesztív és intim sci-fivé.
A cselekmény A sötétség mélyén/Apokalipszis most alapjaira rímel: Roy McBride asztronauta (Brad Pitt) rég eltűnt és mindeddig halottnak hitt legendás apját, Cliffordot (Tommy Lee Jones) keresi, aki évtizedekkel korábban egy Neptunusz felé tartó expedíciót vezetett az értelmes földönkívüli élet meglelése céljából. Az űrügynökség szerint Clifford megőrült, végzett a legénységével, és most olyan kísérleteket folytat a Naprendszer peremén, amelyek az egész emberi civilizációt veszélyeztetik. Roy elindul a Földről, nem tudván, hogy az apja, vagy Kurtz ezredes várja viszontagságos útja végén.
Az Ad Astra egy ideig kalanddramaturgiát követ, a főhős küldetését a történet lényegéhez látszólag egyáltalán nem kapcsolódó epizódok szakítják meg (itt egy holdjárós üldözés, ott egy horrorisztikus kitérő egy szellemhajóra). Valójában ezek az utazás veszélyességét és a sötétségbe való fokozatos alámerülést húzzák alá, valamint tágabb kontextusba helyezik az egyszerre apakereső és világmentő küldetést – hiszen kiderül belőlük, hogy a végtelen felé kacsingató emberiség még messze nem oldotta meg saját régi problémáit sem. A háborúzás, a kapzsiság, a kontrollálhatatlan kapitalizmus és az ámokfutó tudomány tovább mérgezi a kék bölcsőt, és az ember ezt mind magával viszi, akárhová megy.
A felfedezés, az ismeretlen meghódítása, a kirajzás izgatottsága, optimizmusa és romantikája helyett a jól ismert rögvalósággal szembesülünk (mert "soha nem is volt jobb világ, és soha nem is lesz jobb. Csak gazdagabb lesz vagy szegényebb, szomorúbb, de bölcsebb nem, egészen a legutolsó napig."). Nem csak a társadalomban és a külsőségekben: a főhős személyében is. Az Ad Astra leszámol a világ jobbításáért önzetlenül dolgozó asztronauta archetípusával, és a heroikus sallangok helyett valami sokkal igazibbal, átélhetőbbel, tetszik vagy sem, emberibbel tölti fel (mindkét) McBride figuráját: azért megy az űrbe, hogy amit belül érez, harmóniába kerüljön azzal, ami odakint van. Megtört emberként, felesége elüldözőjeként, tehetetlen magányában a semmiben rejtőzik el önmaga elől. Amikor hírt kap róla, hogy apja, aki gyerekkorában magára hagyta, és ezzel kiforratlan alig-létezésre kárhoztatta, talán mégis életben van, esélyt kap, hogy megtalálja nem csak őt – saját magát is.
Ahogy Roy közeledik a céljához, úgy apadnak el a tipikus(abb) kalandelemek, és úgy zuhanunk bele mindinkább egy egzisztenciális rettenetbe – Royéba és az emberiségébe. Brad Pitt olyan precíz visszafogottsággal játszik, amilyenhez foghatót még aligha láttunk tőle. Ledobja magáról minden manírját, sztárságát, és pőrén, csendesen, elfojtott érzelmek megdermedt maszkjában regél a sehová sem tartozás fájdalmáról. Mint Natalie Portman a Jackie-ben vagy Scarlett Johansson A felszín alatt-ban vagy Ryan Gosling az Első emberben – és egyik párhuzam sem csak a színészi alakítások miatt releváns: az Ad Astra hangvétele leginkább ezekével rokonítható (plusz: Solaris), utóbbinak pedig (mint űrdráma, középpontban egy ember elveszettségével) akár a testvérfilmje is lehetne. Nagyszerű képi világa is ezekéhez hasonló eszközökből épül fel: lenyűgöző világűr-totálok, már-már kényelmetlenül bensőséges közelik, fókuszon kívüli képek, katarzissal és nyugtalansággal egyaránt kacérkodó fény-, szín- és árnyjátékok.
A Naprendszer peremén, ahol ember még nem járt, ahonnan a tudomány a legjobban rálát a mindenségre, és ahol elvileg bármi lehetséges, ahol számtalan csoda várhat ránk, talán az a legrémisztőbb, ha mindennek ellenére: mégsem találunk semmit. Ha csak mi vagyunk, a magányunkkal és az őrületünkkel. De az Ad Astra célja nem az, hogy a kozmosz nagy kérdéseit válaszolja meg – hanem az hogy utat mutasson már meglévő otthonunkba, konkrét és spirituális értelemben is. A film mindkét földre zuhanós jelenetében homályos emberi kezek segítik fel az egekből kitaszított asztronautát: itt otthon vagy, itt biztonságban vagy, itt velünk vagy, mondják (lásd még: Gravitáció vagy Kim Stanley Robinson Aurórája).
James Gray régóta megbízható, többé-kevésbé egyedi hang az amerikai író-rendezők között, bár mindegyik eddigi filmjéből hiányzott valami plusz, ami a nagyok közé emelhette volna – ehhez a nagysághoz mindeddig a Z, az elveszett várossal járt a legközelebb. Az Ad Astra, bár szintén nem tökéletes, az eddigi legambiciózusabb és talán legjobb filmje. Roppant tudatosan, gondosan felépített, szép és melankolikus sci-fi, döbbenetesen más, mint az átlag tömegtermék, amelyet Hollywood manapság kisajtol magából – szinte érthetetlen, hogyan bólintott egyáltalán rá a Fox. Félő is, hogy el fog sikkadni: aki Brad Pitt és a grandiózus koncepció miatt ül be rá, az lassúsága, meditatív hangvétele miatt csalódhat, aki pedig egy komolyabb, mélyebb szerzői filmet vár, azt az alkalmankénti szentimentalizmus és a főhős olykor rendkívül direkt narrációja billentheti ki (noha mindkettő indokolt, de legalábbis érthető/megbocsátható). Csak remélni tudom, hogy megtalálja a közönségét. Egyedül lenni nem jó. Ne hagyjátok egyedül ezt a filmet, jobbat érdemel.