A nyitányban a bérbohócként dolgozó Arthur Fleck a száját kétségbeesett agresszivitással szétfeszítve erőltet mosolyt súlyosan örömtelen arcára. Ebben az előzetesekben is lelkesen mutogatott jelenetben oly sok minden lehetne benne a karakter bizarr tragédiájából – ha megelőzné valami, merthogy ez a kényszerített vicsorgás egy drámai eseménysor vagy egy hosszan romló lelkiállapot keserű csúcspontjaként működne a legjobban. Ehelyett rögtön ezzel indítunk, és ebben rejlik a film egyik legalapvetőbb problémája: Fleck, a majdani Joker ugyanaz a nyomorult, mentálisan beteg, sors által vert karakter a cselekmény elején, mint a végén. A kettő között elpattan benne valami, és öldökölni kezd, de ez nyugodtan megtörténhetne már akár a tizedik percben is. Egy úgynevezett eredettörténethez képest a karaktert az elmeállapotától az életkörülményeiig eleve készen kapjuk (lásd: Solo; ez valami új, ostoba trend Hollywoodban?), nincs szó változásról, fejlődésről/hanyatlásról, csak ugyanaz a „poén” (sorscsapás sorscsapás után) ismétlődik, amíg Todd Phillips író-rendező úgy dönt, elég eltelt már a játékidőből ahhoz, hogy végre elszabadulhasson az erőszak.
Néhány suhanc összeveri Flecket a saját melójához használt reklámtáblájával, a munkatársai gúnyt űznek belőle, a szomszéd jócsaj gyanakvó tartózkodással fogadja félszeg kommunikációs próbálkozásait, a nyolcvanas évek elejének mocskában és apátiájában fuldokló Gotham megszorításainak köszönhetően pedig még a kezelésére és a gyógyszereire sem számíthat többé. Csak dagonyázunk és dagonyázunk Fleck sivár nyomorában, amíg ki nem fakad – szavakkal és tettekkel –, hogy hát akkor bassza meg a világ.
Itt jön a képbe a film másik nagy alapvető problémája: a gonosztevővel, az őrült gyilkossal való szimpatizálás, az embert rútul megtagadó világon vett véres bosszú jogosságának sugallata.
Rengeteg cikkben és kritikában utalnak Jokerre antihősként, ami elképesztő nagy hülyeség (a jobbik eset még az, ha csupán az „antihős” szót értik félre…) – nem csak a karakter általános mitológiájának, hanem e konkrét filmnek a kontextusában is (Phillips szándékosan és tudatosan távolította el a filmet az általános DC-mitológiától, de erre még visszatérünk). Joker sosem volt antihős, és most sem az. Igaz viszont, hogy a film annak próbálja beállítani, ami igencsak kellemetlen és bajos húzás. Miután Fleck agyonlő a metróban három részegen kötözködő gazdag (bankár) seggfejt, az utca embere hősként tekint rá, és egyfajta mozgalom nő ki az incidensből, melynek jelmondata „kill the rich”. Minimális józan gondolkodással is megállapítható, hogy három gazdag seggfej random megölése se nem igazságszolgáltatás, se nem hiteles kiindulási pontja egy totális „népforradalomnak”. Phillips provokatívnak szánt társadalomrajza valójában nevetségesen felszínes: két részre osztja az emberiséget, az említett gazdag seggfejekre, akiket elveszejtene, és a lázadó, dühös szegényekre, akik egy elmebeteg gyilkos mögött sorakoznak fel. Előbbiek (mint Robert De Niro komikusa és Brett Cullen Thomas Wayne-je) egydimenziós, törtető tahók, utóbbiak arctalan masszába olvadó birkák. Ez nem mély és érett, hanem ostoba hozzáállás: egy komplex világ kamaszos hevületű leegyszerűsítése.
A Joker kicsit olyan, mintha összegyúrnánk A komédia királyát és az Összeomlást, és megfejelnénk egy nagy adag erőszakkal á la Taxisofőr. Pupkin és D-Fens (meg Bickle) azonban egyrészt fokozatosan csúsztak egyre mélyebbre, másrészt a lecsúszásuk folyamatával párhuzamosan váltak egyre kínosabbá, azonosulhatatlanná a néző szemében. Ehhez képest Phillips még az utolsó jelenetekben, ámokfutása után is felemelő pózokban, angyali fényárban, heroikus beállításokban ábrázolja „főhősét” – és mielőtt valaki azt hinné, hogy ez egyfajta szándékos túlzás a szatíra szolgálatában, nem: a Joker a legutolsó rezdüléséig olyan halálosan komoly, akár egy szívroham. Az egyébként szenzációs kivitelezés (az operatőri munka és a zene kettőse olykor már-már operaszerűvé teszi a filmet) így egy finoman szólva is problémás üzenet szolgálatába áll: ha nem találod a helyed ebben a mocskos világban, kezdj öldökölni, és te leszel a nép hőse! (Még egyszer: szatíraként ez remekül működhetne, de a Joker egyáltalán nem szatíra.)
Van egy olyan sanda gyanúm, hogy Todd Phillips kissé szociopata. Ez először akkor fogalmazódott meg bennem komolyabban, amikor a sajnálatunkra és legalább bizonyos mértékig a szimpátiánkra is számot tartó Fleck megöl egy ugyanolyan embert, mint ő, vagyis egy mentálisan beteg szerencsétlent, akit egész életében csak tapostak és félredobtak. Másodszor pedig akkor, amikor az utolsó képsorok úgy idézik meg a Texasi láncfűrészes mészárlás záró macabre-táncát, hogy betegességét katartikusan-hősszerűen éteri zenével és slapstickkel helyettesítik. Mintha a Henry – Egy sorozatgyilkos naplója nem viszolygást, hanem bár vonakodó és óvatos, de azért mégis: elfogadást próbálna kiváltani nézőjéből a főszereplő iránt. A Joker körül az utóbbi hetekben kialakult hisztériát (hogy ti. Flecknek majd követői akadnak a való világban) ezzel együtt is túlzónak tartom (ahogy a fikciós erőszak hibáztatását a valódi erőszakért úgy általában), de az is biztos, hogy sosem láttam még filmet, amit ennél jogosabban lehetne vádolni az értelmetlen, pszichotikus erőszak dicsőítésével, vagy legalábbis igazolásával.
És mindezt még azzal sem lehet mentegetni, hogy á, hiszen a Joker csak egy szórakoztató képregényfilm, ne vegyük ilyen komolyan, elvégre az egész stáb majd’ beleszakad a komolyság sulykolásába. Többek közt Joaquin Phoenix is, aki pedig sokszor demonstrálta már, hogy korosztálya egyik legnagyobb színésze: és persze most is nagyon jó, de Phillips olyasféle ripacskodás-közeli visító-grimaszoló-röhögőmaratonra készteti, amit a közelmúltból leginkább csak DiCaprio A visszatérőben nyújtott alakításához tudok hasonlítani (és nem lepődnék meg, ha végül ez is Oscart érne...). Phillips többször is büszkén nyilatkozta, hogy meghackelte a hollywoodi stúdiórendszert, mert egy szuperhősös témához kért pénzt, és aztán egy „igazi” filmet csinált belőle. Ez a (bármilyen) szórakoztatóipari mű iránti arrogancia és lenézés eleve bicskanyitogató kissé a Másnaposok-trilógia meg a Terhes társaság alkotójától, de ez még a kisebbik disszonancia.
A sokkal nagyobbik disszonancia az, hogy bármit hadovál is Phillips, a Joker valójában pont csak a Bosszúállók, Az Igazság Ligája és társaik kontextusában értékelhető: azért kíséri ilyen elismerés (és egyáltalán: figyelem), mert a tipikusan megalomán szuperhős-adaptációkhoz képest valóságszagúbb, drámaibb és komolyabban vehető akar lenni, úgymond a realitás talaján áll. Ugyanakkor majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy ha ezt a filmet nem Jokernek hívnák, és még csak érintőlegesen sem lenne semmi köze a DC-univerzumhoz, vagyis teljesen önálló, független karakterdrámaként, őrületábrázolásként és társadalomkritikaként kellene helytállnia, percek alatt eltűnne a süllyesztőben. Mert – legyen bármilyen vérprofi a kivitelezése – a forgatókönyv egyszerűen se nem elég eredeti, se nem elég okos, se nem elég gondolatébresztő.
A Joker nagyjából arra jó, hogy legyen valami, amire a sokakat már fárasztó szuperhősdömping közepén kidüllesztett mellkassal mutogathatnak a műfaj frusztráltabb rajongói: „na UGYE, hogy lehet a szuperhőszsáneren belül is komoly művészetet csinálni!” A magam részéről sosem kételkedtem benne, hogy lehet. De a Joker nem ennek példája.