A társadalom aktuális kérdései mindig is a filmkészítők érdeklődésének homlokterében álltak a Modern időktől a hetvenes évek paranoiafilmes zsánerén át a Spotlightig. A horror különösen alkalmas a társadalomkritika nemisannyira bújtatott kimondására, gondoljunk akár a Félelmetes társaság reagani yuppie-őrületére, akár a Tűnj el! szegregációs thrillerére. De nem könnyű történetmesélésben és vizuálisan olyan újdonságot nyújtani, ami önálló egységként is megállja a helyét. Az El Hoyónak (The Platform - „Szintek”?) sikerült.
Nem harsány, a lét egészét vizsgáló, filozofikus igényű monumentum, nem is csak olyan vizuális reveláció, mint a Fűrész vagy a Kocka volt annak idején, hanem mindezek sajátos ízű, intelligens kevercse.
A történet egyszerű: egy „El Hoyo” („A gödör”?) nevű szürke, szintekre osztott függőleges falanszterben vagyunk, amelyről ennyi az összes információnk. Goreng (a visszafogottan kiváló Iván Massugué) önként jelentkezik, hogy féléves bentlakás után megkaphassa a diplomáját. Minden szinten két ember ébred fel, és egy hónapig azon az adott szinten kell élnie. Mindennap egy csurig megrakott tálcát helyeznek a legfelső szintre, onnan halad lefelé, szintről szintre. Ha mindenki csak a neki szükséges részét fogyasztja el a feltálalt ételből, akkor mindenki másnak is jut belőle… vagy mégsem? Ez a „Gödör” nem titkoltan a teljes társadalom allegóriája, egyben a történetmesélés eszköze is. A fullasztó közeg komor hangulatát találó dialógok oldják (a „Nyilván!” az egyik running gag - kedvenc szavam lett).
A katalán David Desola és a baszk Pedro Rivero kiváló forgatókönyvéből a baszk reklámfilmes Galder Gaztelu-Urrutia rendezte meg a modern európai társadalom koncentrált allegóriáját, amely nem finomkodik, és a társadalmi mobilitás lehetetlenségén túl felvillantja a modern társadalom gasztrokultúra iránti mélységes imádatát is. Valamint azt, hogy az állandóan önző embernek mennyire nehéz a rendszert megjavítania, hogy hogyan vakít el a mindenáron való
túlélés ösztöne… és még hány, de hány kérdést! Ott vannak még a nüanszok is: a különböző szinteken élő emberek láthatják egymást, de senki sem beszél a másikhoz, mert mindenki fenn akarja tartani a pozícióját. Minél jobban belemegyünk, annál több apró részlet nyeri el az értelmét. Még a filmvégi megváltástörténet is olyan kellően misztikus, hogy nem akarom a betűk póriasságával megfosztani az erejétől.
Nyilván (!) hatással volt az El Hoyóra a nemrég Budapesten forgatott Denis Villeneuve legutóbbi kisfilmje (A következő emelet): hogy miként nézik le a társadalmunkban "fölöttünk lévők" azokat, akik az alsó szinteken élnek – olyannyira, hogy még a haláluk sem érdekli őket. Ronda, brutális, őszinte tabló ez egy olyan ember szemszögén keresztül, aki a saját szintjén (!) próbálja legyőzni a korlátoltságot és az ostobaságot – és ez a rendszer számára már veszélyes.
Ez, és az éppen a magyar mozikban futó Élősködők a 2010-es évek két legjobb filmje, melyek hibátlanul mutatják be a társadalmi bebetonozottságot, a kapitalizmus visszásságait és az ezek mögött meghúzódó önző kapzsiságot. És valahogy elégtételt jelent, hogy ezeket a filmeket megtalálják, nézik, rajonganak értük. A világ különböző pontjain készültek, kihívást jelentenek, és gondolkodnivalóval szolgálnak a moziban – nem mindennapi teljesítmény. A bennük megvalósított provokatív alaphelyzet csak eszköz, és nem cél, hogy mi, nézők ráébredjünk, valamin változtatni kell. Ahogy arra az El Hoyo is kísérletet tesz, de nem túl megnyugtató módon a válasz komplikáltabb, minthogy „ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet”.
Nem vállalkoznék arra, hogy megjósoljam a film utóéletét – spanyol nyelvterületen sikeres lehet, de a hollywoodi remake-hez túlságosan kapitalizmuskritikus. (A rendező nyilatkozata szerint M.Night Shyamalan bekérte a film megtekintőjét. Fogjuk vissza a lelkesedésünket!)
Egyszerű, hatásos, izgalmas film. Nyilván! És persze a társadalom nem egy ilyen szürke „Gödör” nevű börtön, de néha úgy érezzük, mintha. És néha talán nekünk is meg kellene próbálni többet tenni, és nem önzőnek lenni, és nem leszarni mindenki mást. Időnként kell egy minimalista, kiváló spanyol horror, hogy ráébredjünk erre – és arra, hogy ilyen filmeket is lehet forgatni.
A filmet a Sitges Film Festivalon láttuk.