„Örökös félelem uralkodik, az erőszakos halál veszélye fenyeget, s az emberi élet magányos, csúnya, állatias és rövid.” – Thomas Hobbes
/nagyjából spoilermentes, de a fő konfliktus alapjairól – amelyekre nem feltétlenül a sztori elején derül fény – lesz szó/
Thomas Hobbes, a kedves világnézete miatt forró szeretettel „malmesbury szörnyetegnek” elnevezett angol filozófus szerint a természeti állapot: hadiállapot. Az egyének önmagukban rettenetesek és egoisták, alapösztönöktől vezérelt robotok, akik a túlélésért folytatott versenyben óhatatlanul szembekerülnek egymással, minthogy a túlélés zéró összegű játék (bellum omnium contra omnes, avagy mindenki háborúja mindenki ellen). Mivel azonban ezzel maguk is tisztában vannak, racionalitásuk arra sarkallja őket, hogy társadalmi szerződésekkel kormányokra ruházzák át politikai hatalmukat, és megteremtsenek egy civilizációt, amely képes lehet mindenki érdekében békét teremteni.
Cixin Liu a Háromtest-trilógiában (A háromtest-probléma, A sötét erdő, A halál vége) ezt a filozófiát terjeszti ki a teljes galaxisra: úgynevezett kozmikus szociológiájának két alapvetése, hogy a civilizáció elsődleges szükséglete a túlélés, és hogy minden civilizáció növekszik és terjeszkedik, ám a világegyetemben lévő anyag mennyisége állandó. Csakhogy Liunál az ebből fakadó konfliktust potenciálisan feloldó társadalmi szerződés megvalósíthatatlan; a hatalmas távolságok, a kommunikációs nehézségek, az ismeretlentől való félelem és a másik szándékaival szembeni természetes, kiolthatatlan gyanakvás egyetlen utat hagy nyitva az egymással kapcsolatba kerülő felek előtt: az erőszakét. A galaxis csurig van élettel, ám ez az élet a Háromtest-trilógia rideg, félelmetes racionalizmusában: káosz, rettegés, rejtőzködés, pusztítás. Az élet: halálhozó.
A kiindulási pont banális (egy idegen faj tudomást szerez a Föld létezéséről, és inváziót indít), a kivitelezés azonban őrületesen képzeletgazdag, szinte felfoghatatlanul grandiózus, végtelenül kreatív és esszenciálisan, kompromisszummentesen tudományos megközelítésű (például a hagyományos űrcsatákat felejtsd el, de egyetlen – messze nem hagyományos – kivételtől eltekintve úgy általában az űrcsatákat magukat is; a csillagközi háború itt egészen másképp fest).
A cselekmény 1967-ben, a kínai kulturális forradalom idején indul, és (miközben tesz egy rövid kitérőt a XV. századi Konstantinápolyba) több millió évvel később zárul le, elfogyasztva közben több főszereplőt, mellékszereplők fejfájdítóan nagy számát és annyi ötletet, amennyi harminc másik könyvre is elég lenne. Liunak túlzás nélkül több olyan koncepciója van (pl. a harmadik részben kifejtett sötét térség), amely egy teljes regénynek is gazdag alapot szolgáltathatna, itt azonban csak az eposzian hömpölygő nagy egész egy szelete, a gigászi kirakósjáték egyetlen darabkája lesz. Liu mintha egészen más léptékekben gondolkodna, és egészen más ligában játszana, mint a műfaj szinte minden egyéb képviselője. A Háromtest-trilógia hard sci-fi a javából, és nincs Kim Stanley Robinson, Alastair Reynolds, Greg Egan vagy Neil Stephenson, aki felkészíthetne szédítő komplexitására, precíz átgondoltságára.
Az idegen inváziós flotta négyszáz év alatt éri el a Földet, vagyis ennyi ideje van az emberiségnek, hogy felkészüljön a háborúra – csakhogy az ellenség furmányos módon gátat vet a tudományos fejlődésnek, és innen csak tovább bonyolódik a dolog. A három könyv az emberiség fejlődésének, az idegen invázióhoz való hozzáállásának, a civilizációs túlélés érdekében tett erőfeszítéseinek, a kétségbeejtő szituációra adott reakcióinak különböző stációit ábrázolja az aktuális könyv főszereplőjének saját külső-belső utazásán és konfliktusain keresztül, mindig legalább akkora hangsúlyt fektetve a moralitásra, mint a technológiára, és végig szem előtt tartva, mi több, egyre csak fokozva a hobbesi alapvetést a világegyetem létformáinak jéghideg logikából következő kegyetlenségéről mint univerzális állandóról.
Liu magától értetődő spontaneitással válaszolja meg a science fiction és úgy általában az emberiség néhány nagy kérdését (azért nem tudunk a világegyetemet benépesítő számtalan fejlett civilizációról, mert minden ilyen civilizáció rejtőzködik a többi elől a túlélés érdekében), általában azonban csak felteszi a nagy kérdéseket, minden oldalukról körbejárja őket, és egyértelmű állásfoglalás nélkül megy tovább. Másként nem is tehet, kérdései ugyanis általában túlságosan komplexek, legalább három, de inkább négy vetületük van: képesek vagyunk-e megtenni (technológia), megtehetjük-e (moralitás), milyen következményekkel jár, ha megtesszük (társadalom és politika), van-e egyáltalán értelme megtenni (kozmikus szociológia). Egy aktuális dilemmára adott válasz nem tekinthető abszolútnak, nem következik belőle, hogy morálisan vagy praktikusan így helyes, mindössze az adott szituációban döntő egyének, szervezetek, államok éppen az adott irányba hajlottak a rengeteg befolyásoló tényező hatására és a számtalan kompromisszum kényszerére. Az olvasó fejében a kérdés tovább pörög, az eredmény pedig sokszor ugyanolyan eséllyel lehet siker, mint bukás – a Háromtest-trilógiában mindkettőből kijut az emberiségnek bőven (és nem csak nekik).
A civilizációs túlélés kemény játék. Kockáztatjuk a gyors pusztulást egy potenciálisan hosszabb, előrelátható végpont nélküli élettartam érdekében, vagy a biztos halált választjuk, mert addig legalább még három-négy nemzedék békében leélhet? Engedünk az ember csillapíthatatlan, elszánt felfedezésvágyának, tudván, hogy miféle szörnyűség vár ránk odakint (lásd még Kim Stanley Robinsonnak a kirajzás romantikáját megtaposó Auroráját)? Hogyan viselkedünk egyénként és társadalomként a teljes kihalás peremén? Létezik akkora áldozat, amelyet már nem érdemes meghozni a túlélés érdekében? Mit mond el rólunk, emberekről, hogy saját fajtársaink egy tekintélyes méretű csoportja a kiirtásunkon munkálkodik, mondván: ezt érdemeljük? Ha bármit képesek vagyunk megtenni civilizációnk fennmaradásáért, miféle emberekké, miféle társadalommá válunk utána? Vagy megfordítva: hagyhatjuk, hogy emberségünk, moralitásunk a civilizációs túlélés útjába álljon? Hogyan dolgozod fel, ha egyénként akkora hibát követsz el, hogy az egész emberiség megfizet érte? A Háromtest-trilógia bőven elég lenne páratlanul fantáziadús, radikális és merész hard science fictionként is, de több annál: egyfajta allegória magára az emberi létezésre. Olyan témákkal zsonglőrködik mesterien, hogy belefájdul a fejed.
Az emberiség és az ellenséges idegen faj óhatatlanul összefonódó sorsának izgalmas és rendre minden addigi status quót elsöprő fordulatai azért olyan sokkolóak és katartikusak, mert iszonyatos érzelmi ambivalenciával állnak a katalizátorukként működő tudományos vívmányokhoz: áhítattal és csodálattal, ugyanakkor mélységes egzisztenciális rettegéssel. Az inspiráló mérnöki teljesítmény egyben borzasztó pusztító potenciált is jelent, és itt nem lézerütegekre, fotontorpedókra meg hagyományos tömeg/világpusztító szerkezetekre kell gondolni (á la akár Star Wars vagy akár Star Trek): a Háromtest-trilógia világában a fizika legalapvetőbb törvényeit használják szinte elképzelhetetlen fegyverként. Hasonlóan erős kontraszt vonul végig az emberiség és környezetének, korlátainak és lehetőségeinek ábrázolásában: olyan szörnyen, kétségbeejtően aprók vagyunk a galaxis dicsőségéhez (és borzalmához) képest – ugyanakkor oly hatalmassá és csodálatossá nőhetünk idővel. Ha megérjük.
Ha kötözködni akarnék, a karakterek környékén kapirgálnék. Liu szereplői inkább technológiai vívmányok és tudományos elméletek mentén meghatározott plot device-ok, mintsem teljesen realizált, hús-vér karakterek, markánsabb vonásaik (melyek nem egy esetben roppant elidegenítőek) jellemzően csak a cselekmény szolgálatában állnak. A nemi szerepek pedig mintha paródiák lennének: a férfiak komplex érzésekre képtelenek, de kemények és eredményesek, a nők emocionálisan érettek, ám jobbára tehetetlenek. Amikor e karaktereknek súlyos (civilizációs léptékben mérhető) döntéseket kell hozniuk, érthetőek a motivációik és a tetteik, vagyis a történetfolyam nagy egészének kétségkívül szerves részei, ám önmagukban nehezen állnak meg a lábukon, egyéni drámáik így nem tudnak kellőképpen kibontakozni. Az más kérdés, hogy ez kit mennyire zavar egy évmilliókat felölelő, a főszereplőket amúgy is könyvenként váltogató, elsősorban az egyes figurákon messze túlmutató történetre fókuszáló regényfolyamnál.
Miután az első kötet nyolcéves késéssel megjelent Amerikában, 2015-ben (mint ázsiai könyv elsőként) elvitte a legjobb regénynek járó Hugo-díjat, népszerűsége következtében pedig szélesebbre nyílt a nyugati piac a kínai sci-fik előtt. Készült hozzá egy hivatalossá tett rajongói spin-off (The Redemption of Time), valamint több filmes/sorozatos adaptáció is tervben volt/van, bár egyelőre kézzelfogható eredmények nélkül (ami nem csoda: a trilógia egyes koncepciói vizuálisan kivitelezhetetlenek, és ez még csak nem is pénzkérdés). Az biztos, hogy nem könnyű ennél ambiciózusabb és sokrétűbb sci-fit mondani – a Háromtest-trilógia óriási irodalmi teljesítmény, fenséges és félelmetes, grandiózus és emberi, provokatív és gondolatébresztő. Megkockáztatom: korszakos remekmű.
(A címlapkép Mateusz Ambrożewicz munkája.)
A háromtest-probléma
Eredeti cím: 三体, fordította: Pék Zoltán
Európa, 2016, 408 oldal
A sötét erdő
Eredeti cím: 黑暗森林, fordította: Dranka Anita
Európa, 2018, 654 oldal
A halál vége
Eredeti cím:
死神永生, fordította: Dranka Anita
Európa, 2019, 804 oldal
