2019 legjobb amerikai képregényei

FOLYTATÁSOS SOROZATOK (olyan sorozatok, amelyek nem 2019-ben indultak, de még mindig érdemes volt követni őket)

Coda (BOOM! Studios)

Hum, a mágikus apokalipszis magányos pentakornis lovasa, a fél lábát vesztett opportunista dalnok és egyben minden hájjal megkent, cinikus gazember nem más, mint az igaz szerelem nyomában nyargal fáradhatatlanul, és ezért bármit hajlandó feláldozni. Vagy legalábbis úgy tűnik: de persze Simon Spurrier antihőse képtelen tétlenül nézni, hogy a civilizált világ utolsó bástyája martalékául essen egy hegynyi méretű gigász és a hátára épített erődben élő szedett-vedett rablóbanda támadásának, így kénytelen-kelletlen beavatkozik az összecsapásba. A Matías Bergara virtuális ecsetjével életre hívott fantasyvilág sorsa a sorozat lezáró, tizenkettedik számával dőlt el, és nyújtotta át nekünk a múlt év egyik legeredetibb szerelmi történetét. (NK)

Die! Die! Die! (Image Comics)

Rober Kirkman legkülönösebb 2018-as húzása - melyet egy nappal a megjelenése előtt, nulla reklámmal jelentettek be, így egyenesen a semmiből érkezett - talán az egyik legnagyobb durranása lett az új sorozatai közül (ellentétben a nagy csinnadrattával beharangozott és nagy reményeket dédelgető Oblivion Songgal, mely tizenvalahány szám után szép csendben unalomba fulladt). Egy óriási fordulatszámon pörgő, véres akciójelenetekben bővelkedő (erre egész finoman már a cím is utal), viszonylag keveset kitűző, ám annál nagyobbat markoló adrenalinbombáról van szó, melyben a főhős már az első pár oldalon elveszíti az orrát egy összecsapásban, mely során egy üres pisztolyt szúr át az ellenfele nyakán. A három bérgyilkos ikertestvér egy olyan árnyékszervezetnek dolgozik, amely a világ jobbá tétele érdekében likvidál magas pozícióban lévő célpontokat, térdig gázolva a világpolitika mocskában. Chris Burnham (Batman Incorporated, Nameless) legalább Invincible-szintű brutalitással és vérszökőkúttal fémjelzett, testvérdrámával kibélelt hirigeket vezényel le nekünk: az akciófilmek rajongóinak remek szórakozás. (NK)

The Immortal Hulk (Marvel Comics)

Al Ewing Hulk-újragondolása az ötvenes-hatvanas évek horrormagazinjaiban gyökerezik, ám az első pár szám után új hajtásokat sarjasztva túllép ezeken, és elkezdi ügyesen felépíteni a saját maga teremtette, gammasugárzásban fürdőző mitológiáját. Bruce Banner kálváriájához újabb és újabb szereplők csatlakoznak, akiket magával rángat a pokol legmélyebb bugyrába is, és szembekerül a hozzá hasonlóképpen kissé újraszabott Abominationnel, melynél gusztustalanabb és rémisztőbb szörnyeteget már régen láttam. Újfent kiderül, hogy a szörnyeteg külső alatt még szörnyűbb emberi természet rejlik, és ezúttal Hulk úgy dönt, nem várja be passzívan, amíg megtalálja a veszély, hanem valóságos hadjáratot indít az ellenfelei ellen - nem csak fizikai erőszakot, hanem kifinomultabb módszereket is alkalmazva. Az utóbbi évek talán legjobb karakterközpontú Marvel-sorozata. (NK)

Paper Girls (Image Comics)

Brian K. Vaughan nyolcvanas évekbe visszavarázsoló nosztalgiavonatáról hamar kiderült, hogy leginkább Doc Marty időutazó gőzmozdonyára hasonlít: keresztülrepesztett velünk az őskoron, a kilencvenes és a kétezres éveken, hogy a távoli jövőben kössünk ki, ahonnan egy kezdetben módfelett titokzatos szervezet az idő manipulálásával próbálta megváltoztatni a múltat és a saját jelenüket. A tervbe azonban homokszem, pontosabban négy homokszem csúszik, Stony Stream újságkihordó lányai, akik kezdetben csak sodródnak az eseményekkel, majd a saját kezükbe veszik a sorsukat, nem egy esetben az idősebb alteregójuk hathatós segítségével. Az eredetileg is harminc részesre tervezett időutazós őrület Moebius-szalagja 2019-ben harapott végleg a saját farkába. (NK)

Sword Daughter (Dark Horse Comics)

Brian Wood már bizonyította a történelmi témák, elsősorban a viking éra iránti érdeklődését a szenzációs Northlanders sorozatában, a Sword Daughter viszont inkább egy apa-lánya kapcsolatra fókuszáló bosszútörténet, mintsem történelmi tabló. Egy Negyven Kard nevű rablóbanda-klán lemészárol egy teljes falut, és a pusztításnak csak két túlélője van: Dag és kislánya, Elsbeth, aki a traumától teljesen megnémul. Dag tíz évig tartó kómából ébred egy kolostorban, és csak egyvalami hajtja: a dühös-vörösen lángoló bosszú, mely a lányával való kapcsolatát is elkezdi felemészteni, amikor tudatos módszerességgel, apránként gyilkos farag belőle. Kezdetét veszi az utazás a Viking-kori Európán át, hogy egytől-egyig levadásszák a negyven támadót, s egyben az utazás, mely eldönti, hogy Elsbeth milyen emberré válik, már ha egyáltalán képes lesz megtartani az emberi mivoltát. (NK)

The Walking Dead (Image Comics)

Robert Kirkman több interjúban is elmondta anno, hogy valószínűleg élete végéig írja majd a The Walking Deadet - ehhez képest 2019-ben teljesen váratlanul, suttyomban (egy ügyes marketingfogással úgy tettek, mintha a széria folytatódna tovább, még hamis borítókat is készítettek a következő fantomrészekhez) lekerekítette a történetet, és pontot tett Rick és társai hosszú kálváriájának végére. Természetesen akadtak hullámvölgyek a TWD hosszú diadalútja során, az utolsó év termése sem makulátlan, mégsem ment soha a sorozat egy megbízható, élvezetes szint alá, sokszor pedig elképesztő magasságokban tudott szárnyalni. A befejezés pedig keserédes, méltóságteljes. Egy izgalmas, érdekes korszaknak ezzel vége. 16 év, 193 szám, 32 kötet, rengeteg élmény – ez a XXI. századi zombiőrület egyik meghatározó popkulturális darabjának impresszív mérlege. (RCS)

Szerettük még:

Birthright, Deadly Class, Death or Glory, Die

Hardcore, Heathen, Isola, Manifest Destiny

The Realm, Rumble, The Weatherman, Gideon Falls

ÚJ FOLYTATÁSOS SOROZATOK (olyan sorozatok, amelyek 2019-ben indultak és már legalább három füzet megjelent belőlük)

American Carnage (DC Vertigo)

Egy dicsőséges korszak zárul le ezzel a sorozattal, mely utolsóként viseli a Vertigo címkét - emiatt azt is nehéz megítélni, vajon eredetileg is kilenc részesre tervezte-e Bryan Hill a történetet, vagy a brandváltás sürgőssége kihatással volt a füzetek számára. Ez pusztán azért érdekes, mert ugyan hatásosan, de kissé mintha sietősen fejeződne be Richard Wright története, aki beépül egy fehér faji felsőbbrendűséget hirdető, szélsőjobboldali szervezet soraiba, hogy kiderítse, pontosan mit is terveznek, majd egy fekete FBI-ügynöknő segítségével lerántsa róluk a leplet. Kémdráma, aktuálpolitika, rögvalóságba horgonyzott szituációk és alámerülés az emberi lélek legmélyebb és legocsmányabb bugyraiba: ezt kínálja a Vertigo hattyúdala. (NK)

Ascender (Image Comics)

Jeff Lemire harminckét részes űreposza, a Descender apokaliptikus végkifejlettel zárult: a Begyűjtő nevű titokzatos, gigantikus méretű robotok visszatérnek, miután már egyszer megtizedelték a lakott galaxis bolygóinak lakosságát, mintegy figyelmeztetésként, melynek természetesen semmi foganatja nem lett. A galaktikus hajsza, melyben minden frakció Tim-21-et, az eredetileg gyerekek játszótársául szánt robotfiút próbálja megszerezni, hogy a benne rejlő tudást a maga kénye-kedve szerint használja fel, véget ért. Szövetségek köttettek és súlyos döntések pecsételték meg milliárdok sorsát: az Ascender ezeknek a következményeknek a romjain, egy kis ugrással az időben kezdi el a történetét. Lemire ugyan visszahozza korábbi szereplőinek némelyikét, elsősorban mégis az új főszereplőre koncentrál egy új, ismeretlen világban: Mila ártatlan gyerekszemén keresztül követhetjük az új kalandokat, melyeknek legalább olyan tétjei vannak, mint a korábbi galaxisléptékű eseményeknek. (NK)

Black Cat (Marvel Comics)

Dan Slott annak idején sokat tett azért, hogy újra olvasni kezdjem Pókember kalandjait (konkrétan a The Amazing Spider-Man címről van szó), de azért jól láthatóan még ő is kiégett, miután megírt több, mint 150 füzetet ugyanannak a karakternek, és a végére jól érzékelhető mélyrepülésbe kezdett a sorozata. Ennek esett áldozatul Black Cat is, akiből hirtelen a Kingpin babérjaira törő bűnöző lángelme lett, sutba dobva minden korábbi motivációját vagy Pókemberhez fűződő kapcsolatát. Jed McKay viszont pontosan azt teszi a Fekete Macskával, mint amit Ewing tett a Hulkkal, csak éppen ő a hatvanas-hetvenes évek crime caper filmjeihez nyúl vissza: egy női Arsène Lupint teremt, aki szuperképességek nélküli specialistákkal dolgozik, hogy finoman cizellált bonyolultságú betöréseket hajtson végre. Szexi, de nem szexista, ellenben okos és mindenekfelett nagyon emberi: ez az új Black Cat sorozat. (NK)

House of X / Powers of X (Marvel Comics)

Az utóbbi egy évtizedben több reboottal is megpróbálták visszaállítani az X-Men ázsióját, de ezek mindegyre kudarcba fulladt: legutóbb az X-Men: Red csillantotta fel a reményt, de csak Jean Grey karakterébe sikerült némi friss vért fecskendezni, a mutánsok továbbra is a Marvel-univerzum meglehetősen érdektelen tagjai maradtak. Hickman azonban olyan alapos, átgondolt, sziklaszilárd alapanyagot rakott most le a HoX/PoX kettősével, hogy az abban rejlő lehetőségeket remélhetőleg még hosszú éveken keresztül fogják kiaknázni. Moira McTaggart hátterének újragondolása az új status quo gerince, ennek hatására lépi meg Charles Xavier azokat a lépéseket, melyeket enélkül habozna megtenni. X professzor a Krakoa élő szigetével kötött egyezségével újra feltette a mutáns nemzetet a térképre, de nem ám olyan tessék-lássék módon, hanem átgondolt politikai viszonyokkal (melyekkel az X-Men: Red is megpróbálkozott): olyan dolgokat ajánl fel a világ országainak, melyeket csak tőlük szerezhetnek be, cserébe pedig a létezésük hivatalos elismerését kérik. A mutáns menedék furcsa szövetségeket teremt, és X-csapatokat alakít újjá, de ezek szervesen bomlanak ki az amúgy évezredes léptékű sztoriból. Annyi biztos, hogy nagyon izgalmas évek várnak az X-Men rajongóira! (NK)

Superman’s Pal Jimmy Olsen (DC)

Matt Fraction a Hawkeye sorozatával már bizonyította, hogy a számomra teljesen érdektelen karaktereket is képes úgy elővenni, hogy a történetmeséléssel vagy egyszerűen a nézőpont megcsavarásával egycsapásra izgalmassá teszi őket. Itt sem történt másképp: bár a DC univerzumában messze nem mozgok olyan otthonosan, mint a nagy riválisáéban, így jó néhány utalás vagy poén elmehetett mellettem, sajátos műfaji kevercse mégis remek szórakozást nyújtott. Egyértelműen humoros sorozatról van szó, mely bátran viccelődik Batman vagy Superman kárára, ugyanakkor a megfelelő pillanatokban mégis képes drámát csempészni a történetbe. Jimmy Olsennek a saját gyilkosságát kell kinyomoznia egy mozaikszerűen szétszóródott narratívában, mely rendkívül okosan fűzi össze a szálakat, ha az olvasó többre is figyel, mint Fraction egyébként őrültnél-őrültebb ötleteire: az anekdoták lassan, de biztosan építik fel a teljes képet. (NK)

The Last God (DC Black Label)

A DC Black Label egyik legígéretesebb címe, egy hősi horror-fantasy, melyben mintha Howard Conanje és társai szállnának szembe egy világukra áhítozó Mérhetetlen Vénnel. Bár ez nem kozmikus horror, hanem annál jóval földhözragadtabb, azért Riccardo Federici nagyon sűrű atmoszférájú világot tár elénk, melyben az újjászületett Mol Uhltep a korábban őt legyőző hősök egyikének testében fertőzi meg élőholt-járványszerű pestisével Tyrgolad fővárosát. Az utolsó isten egykori elpusztítói most ismét elindulnak, hogy összeszedjék volt társaikat, és újra megmásszák azokat a végzetes Fekete Lépcsőket. Két idősíkon követjük a jelenlegi és az akkori csapat útját, így apránként áll össze, hogy pontosan mi is történt annak idején, és miért sújtott le ismét Cain Anuun világára az Ürességben Lakozó Isten átka. Johnson biztos kézzel építi fel a világát, és minden egyes füzetben háttéranyagokat is kapunk mondák, mesék és dalok formájában. (NK)

Szerettük még:

Invisible Kingdom, Bronze Age Boogie, Daredevil, Delver

Everything, Knights Temporal, Lois Lane, These Savage Shores

Outer Darkness, Ronin Island, Self-Made, Something is Killing the Children

MINISOROZAT/ONE-SHOT/GRAPHIC NOVEL (minisorozatokból azokat válogattuk be, amelyek 2019-ben értek véget)

Bad Weekend (Image Comics)

A Criminal duójának második rövid OGN-je (az első, a My Heroes Have Always Been Junkies szerepelt a tavalyi listánkon) a felszínen afféle jutalomfalat a képregényrajongók számára: középpontjában egy legendás, ám mostanra kiöregedett, a nyilvánosságtól visszavonult, kőkeményen öntörvényű rajzoló áll, és a sztori csurig van a képregényes szcéna alakjaira és eseményeire tett utalásokkal. Persze Brubaker nem az az író, aki olcsó nosztalgiából és kikacsintásokból él meg, úgyhogy a történet lényegét a dicsőséges képregényipar sötét, mocskos kis háttere és az abban vergődős bűnös ember drámája szolgáltatja. (RCS)

Our Encounters with Evil (Dark Horse Comics)

Mike Mignola és Warwick Johnson-Cadwell legújabb közös munkájában újra visszatérnek a 2017-es Mr. Higgins Comes to Home főszereplői, J. T. Meinhardt professzor és asszisztense, Mr. Knox, akik ismét vámpírvadászatra indulnak a Kárpátok között, ám ezúttal a két csetlő-botló úriemberhez csatlakozik egy igazi vérprofi (bocsánat, nem tudtam kihagyni), Ms. Mary Van Sloan személyében. Mignola a klasszikus Hammer-horrorfilmeket és Polanski Vámpírok bálja című furcsán vicces remekét jelölte meg inspirációja forrásául, ami valóban szabatos képet fest erről a kötetről: rövid történetekben, amolyan naplóbejegyzésekben meséli el három fáradhatatlan vámpírvadász kalandjait a századelőn, morbid és fekete humorral, Johnson-Cadwell részegen dülöngélő, mégis szemet gyönyörködtetően részletes rajzaival. Igazi gyöngyszem a 2019-es megjelenések között. (NK)

Sentient (TKO Studios)

A fáradhatatlan Jeff Lemire és a Tom King-féle Vision rajzolója, Gabriel Hernandez Walta legújabb története egy igen fiatal képregénykiadónál, a TKO Studiosnál látott napvilágot, amely nem a szokványos csatornákon (mint a Diamond), hanem a saját weboldalukon keresztül, közvetlenül a vásárlóknak adja el a képregényeit három formátumban (digitális, hat füzet díszdobozban és puhafedelű gyűjteményes kötet). Ahogy a többi címük, a Sentient is hat füzetből áll, és egy kolóniahajó, a U.S.S. Montgomery útját meséli el, mely a klímaváltozás miatt lakhatatlanná vált Földről indul egy új otthon felé. Egy félresikerült terroristatámadás azonban az összes felnőttet megöli a fedélzeten: egyedül egy csapat gyerek marad életben, akiket a csillaghajó mesterséges intelligenciája, Val vesz a pártfogásába. A Sentient az ő krónikájuk: hogyan kovácsol egy mesterséges teremtmény családdá egy maroknyi árvát az űr sötétjében lebegve, elvágva az emberiség maradékának káros befolyásától. (NK)

Silver Surfer: Black (Marvel Comics)

Bár a sztori a 2018-as (meglehetősen vacak) Infinity Warsból nő ki, annak ismerete szerencsére nem szükséges hozzá. Az ötrészes minisorozat elején az Ezüst Utazó az ismert galaktikus történelem hajnalának mélyűrjében találja magát, ahol nem csak rettenetes istenekkel és egyéb gigászi erejű lényekkel találkozik, de végre szembe kell néznie saját múltjával is mint Galactus hírnöke, világok - és milliárdok - elpusztítója. Cates morális alapokon nyugvó kozmikus agyréme elképesztően merész dolgokat enged meg magának, főleg a vége felé, de akinek beveszi a gyomra az operaszerű túlzásokat, az imádni fogja - már csak azért is, mert Tradd Moore veszettül trippy, csodálatosan elszállt rajzaiban mintha Jack Kirby és a Doctor Strange-féle Steve Ditko szellemisége támadt volna fel. (RCS)

They Called Us Enemy (Top Shelf Productions)

Az ős-Trekkie George Takei a saját meghatározó gyerekkori élményeit (és azoknak egész hátralévő életére kiható következményeit) meséli el két író segítségével - kisgyerek volt még, amikor a családjával és 120 ezer másik japán amerikaival együtt internálótáborba zárták őt Perl Harbor lebombázása után. Végül négy évet töltött szögesdrótok között, egy olyan életkorban, amikor még esélye sem volt megérteni, mi és miért történik körülötte. A They Called Us Enemy a gyermeki szemszöget egyszerű, ártatlan stílussal kihangsúlyozó rajzokkal és rutinos, elegáns író megoldásokkal regél a demokrácia és a szabadság rejtett-beépített, rusnya fekete lyukairól, és az azokban időről-időre eltűnő ártatlan emberekről. (RCS)

When I Arrived at the Castle (Koyama Press)

Eddig bármit olvastam Emily Carroltól (konkrétan a két korábbi graphci noveljét: Through the Woods és Speak), masszívan zseniális volt. A When I Arrived at the Castle is beáll a sorba: 70 oldalnyi sötét tündérmese, gótikus, metaforikus leszbikus vámpírhoror. Bizarr, gyönyörű, brutális, felkavaró, szexi, véres, katartikus, és ha ötödször olvasod is el, még mindig találsz benne olyan finomságokat, melyeket addig nem szúrtál ki. És már csak a képeit is hosszasan el lehet nézegetni. (RCS)