Joe Begos (The Mind’s Eye) tavaly igencsak termékeny évet tudhatott maga mögött a drogwestern VFW-vel, valamint a szintén kábós tematikájú vámpírfilmmel, a Bliss-szel. Utóbbival ráadásul a remek vizuális érzékkel bíró, ám még így is csak B-filmesnek számító rendező meglepő kritikai sikereket ért el.
A csábító nevű Bliss nem más, mint egy különleges kábítószer, amelytől Dezzy, a fiatal festőnő megoldást vár alkotói válságára. Hosszú kihagyás után ismét beleveti magát az éjszakába legjobb barátnőjével, aki egy édeshármas során megharapja a nyakát. Dezzy innentől kezdve az ihlet mellett a vérre is szomjazni kezd.
A vámpírok és a függőség témája nem újkeletű házasítás a filmtörténetben, Begos ez esetben a művészsorssal állítja párhuzamba. A romantikából megörökölt képzet, hogy a művészi kiteljesedéshez a legjobban a határszegés és az eksztázis hajszolása vezethet el, ám manapság utóbbi, ahogyan a film is mutatja, már nem számít különösebb normasértésnek. Ahogy Dezzy egyre mélyebbre süllyed az önpusztításban és a vámpírlétben, úgy válik egyre teljesebbé a Nagy Mű. Ez azonban együtt jár önmaga és környezete gyakran szó szerinti kicsinálásával. Begos filmje sok tekintetben a The Devil’s Candyvel rokonlelkű, azonban utóbbi filmnyelvileg sokkal erősebben reflektál alkotás, bűn és halál kapcsolatára. Az összképből a legtöbbet viszont a gyenge színészi játék és főleg a főszereplő Dezzy ellenszenves karaktere von le, amelyek miatt nem igazán érezni a törtenések súlyát.
A Bliss fent említett fogyatékosságait gátlástalan hatásvadászattal igyekszik kompenzálni, és Begos végül is ehhez árt a legjobban. Mesteri módon baszkurálja érzékszerveinket, és ehhez a késő nyolcvanas és kilencvenes évek MTV-esztétikájához nyúl vissza gyors és agresszív vágástechnikával, ferde kameraszögekkel, valamint a stroboszkóp mániákus használatával. A klausztrofób terekben fel-alá mászkáló, őrület határán táncoló figurák és a testkamera alkalmazása a korai Aronofsky-filmeket juttathatja eszünkbe. A soundtrackben a stoner/doom metal és gothic rock dominál. Az egyszerre nyers, dekadens és álomszerű atmoszféra szabályosan berántja a nézőt, szinte érezni a vérszagot és az alkohol bűzét.
Mindent összevetve a Bliss egy vérmocskos züllésopera és egy igazi zsigeri horrorélmény, még ha vámpíros ars poeticaként nem is képes maradéktalanul teljesíteni a célját.