Michael Franzese, második generációs New York-i maffiózó, a Colombo család egykori kapitánya, aki a kilencvenes években, páréves börtönbüntetés után jó útra tért, és manapság egykori életmódjáról mesél, haknizik és okítja a népet meg a rászorulókat (értsd: a fiatal bűnözőket), egyszer bevallotta, hogy a maffiózó létforma bizonyos elemei, a lóvé, a tisztelet, a befolyás, a bajtársiasság stb. bizony máig hiányoznak neki. De aztán gyorsan hozzátette, hogy senkinek ne legyenek illúziói: ezek a ragyogó, menő évek, amelyeket a Scorsese-filmekben dögös korabeli zenékre vágott lendületes pénzes-drogos-öltönyös montázsokkal ábrázolnak, csak néhány évig tartanak, utána pedig törvényszerűen jön a bukás. Egykori társai közt nincs már senki, aki ne lenne föld alatt vagy börtönben és/vagy ne hullott volna szét a családja és az egész élete – a hozzá közel állókéval együtt.
A Camorra ügyeit a 2000-es évek eleje óta piszkáló prominens olasz oknyomozó újságíró, Roberto Saviano ZéróZéróZéró című könyvéből Stefano Sollima, a 2015-ös Suburra és a Gomorra tévésorozat atyja készített nyolcrészes minisorozatot a Sky Atlantic, a Canal+ és az Amazon nemzetközi koprodukciójában (nálunk az HBO GO-n nézhető meg) – és mintha csak Franzese intelmeit akarta volna nyers és nihilista mozgóképes formába önteni vele. A sorozattal szembeni kritikus hangok általában azt róják fel Sollimának, hogy nincsenek szimpatikus, morálisan a többiek fölött álló karakterei, és hogy nem kínál többet a drogüzlet feneketlen mocsokvermében való dagonyázásnál. És valahol igazuk is van, de hogy ez valóban negatívum, vagy egy kompromisszummentes és releváns koncepció kíméletlen és erőteljes kivitelezése, azt mindenki döntse el maga – csak előtte tegye fel a kérdést: biztos, hogy van helye hősöknek egy olyan történetben, amely a nemzetközi drogkereskedelem cukrozatlan valóságát hívatott bemutatni?
A sztori ötezer kiló kokain körül bonyolódik, amely a mexikói Monterreyből indul útnak egy Atlanti-óceánt átszelő amerikai hajón az olaszországi Gioia Tauróba. Az eladók a Leyra-kartellt vezető fivérek, akiket a mexikói hadsereg egy korrupt elitosztaga segít, a rémisztően jéghideg Manuel Contrerasszal (Harold Torres) az élen. A közvetítők egy hajózási társaságot irányító család tagjai, Edward Lynwood (Gabriel Byrne) és két gyermeke, Emma (Andrea Riseborough) és Chris (Dane Dehaan). A vevő a ’Ndrangheta egy veterán feje, aki ezzel a szállítmánnyal próbálja megszilárdítani egyre ingatagabb hatalmát.
A drogkereskedelemről és kartellekről szóló filmek/sorozatok két tipikus szála teljes egészében hiányzik a ZéróZéróZéróból: a hatóságoké (leszámítva a korrupt elitkatonákat, akik egy idő után nyíltan és hivatalosan is kilépnek az igazságszolgáltatási rendszerből) és a dílereké. A ZZZ a nagybani árusítás logisztikai poklának tablója egy szélsőséges (?) szituációban: már az elején elbaszódik minden, és az öttonnányi kokaint egymás ellen brutális hatékonysággal dolgozó erők rángatják ide-oda a fél világon átvezető útján.
Mindhárom szálat (melyek külön-külön is megállnák a helyüket: a nyomasztóan erőszakos mexikói kartellthriller, az alvilági kapcsolatokban túl mélyre merülő gátlástalan család amerikai bűndrámája, a hatalmi konfliktussal és generációs vérbosszúval fűszerezett olasz maffiaeposz) rejtett motivációk, belharcok és árulások terhelik, a család és a lojalitás hangzatos jelszavai ugyanis nem jelentenek semmit, ellenben kiváló ürügyként szolgálnak – bármire. A pénz az egyetlen igazi Úr, az egyetlen igazi szervező erő. A szálak időnkénti összeérése, összefonódása, összeütközése következtében folyton újrarendeződik a status quo, a szállítmány ismét letér addigi útjáról, és hullanak a karakterek, mellékszereplők és főszereplők egyaránt.
Öljétek meg mind, Istennek nincsenek köztük övéi, hogy kiválogassa őket.
A ZZZ egyik rendszeresen használt narratív megoldása, hogy a szálak egy-egy ilyen váratlan összegabalyodásánál visszaugrunk az időben, hogy lássuk, egy másik szál karaktere hogyan került hirtelen az aktuális szál eseményeinek sűrűjébe. Bár ez a séma a végére kicsit elkopik és gimmick-szerűvé válik (főleg a flashbacket közvetlenül megelőző drámai belassításokkal, úgymond az idő felfüggesztésével), összességében sokat hozzátesz a cselekmény kanyarjainak kiszámíthatatlanságához, így pedig a feszültség folyamatos fenntartásához (a nyolc rész nagyon sűrű, kompakt egységet alkot). Mivel az egymástól akár ezernyi kilométerre élő karakterek sorsa az öttonnányi kokainnak köszönhetően kezdettől fogva összefonódik, és mivel az expozíciót követően mind fejvesztve rohangálnak egymás és a világ körül, hogy biztosítsák a túlélésüket és/vagy a szállítmány megérkezését, a véletlen találkozások sosem véletlenek (a narratív lóláb csak a dzsihádista epizódban lóg ki párszor) – bajtársak, családtagok, barátok, üzlettársak, ellenségek együtt járják haláltáncukat ugyanazon az elsötétített színpadon.
És bár Sollimának nincsenek illúziói, ez nem jelenti azt, hogy egysíkúan ábrázolná a karakterekeit. Még a legvisszataszítóbb alakokban is van némi humanitás és karizma, ne adj isten, szeretet (a színészek ráadásul mind remekelnek), amivel ugyanakkor nem annyira a velük való azonosulást segíti elő, mint inkább arra igyekszik rámutatni, hogy tetszik vagy sem, ők is emberek, és hogy csupán áltatjuk magunkat, ha állatként vagy szörnyetegként írjuk le őket. És persze mindenki tökéletesen, de legalábbis kellőképpen racionalizálja önmaga felé a tetteit: van, aki Isten eszközeként, más a világgazdaság szenvtelen motorjának egy kulcsfontosságú csavarjaként tekint magára, megint más a bosszú színtiszta jogosságával vagy éppen egy örökletes betegségből fakadó bizonyítási vággyal gázol előre. Természetes, hogy: hullákon át. Máshogy ebben a közegben nem is lehet.
Hogy a szállítmány megérkezik-e a céljába (vagy bárhová), nem is számít, a lényeg, hogy a cselekmény végére hol kötnek ki a karakterek – lelkileg, érzelmileg, fizikailag (utóbbit értsd: föld fölött vagy föld alatt). A ZZZ Franzese intelmeinek megfelelő üzenete lényegében a réges-régi „a bűn nem kifizetődő” tétel végtelen sokadik elismétlése, viszont mentes a tétel tipikus tanmese-jellegétől, szájbarágásától – és főleg mentes a törvény felmagasztalásától. Sollima karakterei nem azért buknak el (és félreértés ne essék: a szállítmány sorsától függetlenül mind elbuknak, mind elveszítik életüket – akár szó szerinti, akár „csak” átvitt értelemben), mert az igazságszolgáltatás rettenthetetlenül és fáradhatatlanul liheg a nyakukba, hanem azért, mert egy önsorsrontó életmódot választottak, mely idővel belülről rohasztja el saját magát.
És mert egy olyan rendszernek a részei, amely pokoli gyorsasággal, következmények nélkül darálhatja be önnön humán alkotóelemeit, hisz az utánpótlás kimeríthetetlen. A ma királya a holnap vérbe fagyott hullája, trónjával már szemez a tegnap számtalan katonájának egyike, a holnap új királya. És ez csupán a normál ügymenet. Szem nem rebben, áll nem esik le, pulzus alig gyorsul. A zárójelenet ennek tökéletes, dermesztő, felejthetetlen demonstrációja.